A nap, amikor a catenaccio sírját megásta a Celtic – és az Inter – Lisszabonban (fotó: Getty)
Akkor ugyanis a Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK), vagyis a Bajnokok Ligája elődjének döntőjében találkozott a két csapat.
Ha a mérkőzés után még nem is volt nyilvánvaló, néhány évvel később egyértelműen kiderült: futball-, sőt sporttörténelmi jelentősége mérkőzés zajlott Lisszabonban. Ma már ugyanis ezt a mérkőzést tekintjük a híres-hírhedt olasz játékrendszer, a catenaccio halálos ítéletének. A hibátlanul működő védelemre épülő, Helenio Herrera irányította "Grande Inter" 1964-ben és 1965-ben is elhódította a serleget, és 1967-ben is kevesen adtak esélyt a Celticnek, hiszen a Brit-szigetekről érkező csapat addig még sohasem nyert BEK-et, a papírforma az volt, hogy négy éven belül harmadszor is a csúcsra ér a catenaccióval az Inter.
Ilyen felállásban kezdtek a csapatok:
A Celtic a jól bevált 4-2-4-es hadrendben lépett pályára, de a két középső csatár, Chalmers és Wallace folyamatosan visszalépegetett, olyankor a két szélső, Johnstone és Lennox beljebb húzódott, hogy helyet csináljon a két szélső védőnek, Craignek és Gemmelnek.
Az Inter a három klasszis védő, Burgnich, Guarneri és Facchetti mögött egy söprögetővel, Picchivel játszott, két fedezettel, négy csatára közül azonban valójában csak Capellini volt klasszikus értelemben csatárnak nevezhető, a jobbszélső, Domenghini dolga pedig az egész jobbszél bejátszása volt. Miközben persze a baloldalon is felfutó Facchetire is nagy szerep várt.
Azon a május 25-i napon azonban a catenaccio megszűnt világuraló futballstílus lenni. Hiába szerzett már a 7. percben vezetést az Inter Sandro Mazzola tizenegyesével, és hiába húzta ki a szünetig vezetéssel a Herrera-csapat, a skótok megmutatták a catenaccio sebezhetőségét, és erőteljes támadójátékkal felőrölték az olaszok erejét. A Celtic a szélsők feltolásával széthúzta az Inter védelmét, és az olaszok nem tudtak mindenkit emberfogással levédekezni. Beszédes, hogy a balhátvéd, David Gemmell egyenlített a 62. percben.
Az Inter az előre vágott labdákon kívül semmivel nem próbálkozott, semmiféle kreativitás és produktívitás nem volt a játékában. A jobbhátvéd, Tarcisio Burgnich évtizedekkel később azt mesélte: "Már az első tizenöt percben tisztában voltunk vele, hogy nem fogjuk tudni feltartóztatni őket. Minden szabad labdához ők értek oda előbb, a pálya minden pontján ők nyerték a párharcokat. Kész csoda volt, hogy a szünetben még mi vezettünk. Az ilyen helyzetekben nem szokatlan, hogy minden eltelt perccel egyre jobban nő az ember önbizalma és a sikerbe vetett hite. Azon a napon azonban szó sem volt ilyesmiről. Már az öltözőben, ahogyan körben ülve egymásra néztünk, pontosan tudtuk, hogy végünk van."
Ekkorra már lélekölővé vált Herrera filozófiájának egyik alappillére, a ritiro, vagyis a csapat meccsek előtti hermetikus elzárásának és összezárásának gyakorlata is. "„Azt hiszem, az elmúlt egy hónapban összesen háromszor láttam a családomat – idézzük ismét Burgnichot. – Gyakran viccelődtem azzal, hogy Giacinto Facchettivel, a szobatársammal olyanok voltunk, mint egy házaspár. Az biztos, hogy sokkal több időt töltöttem vele, mint a feleségemmel. A nyomás persze folyamatosan nőtt rajtunk, nem volt menekvés előle, nem segíthetett rajtunk senki. Véleményem szerint ennek óriási szerepe volt az összeomlásunkban – úgy a bajnokságban, mint azon a bizonyos döntőn (…) Attól a pillanattól kezdve, hogy a buszunk begördült a szálloda parkolójának kapuján, egészen addig, amíg három nappal később el nem indultunk a stadionba, az edzőkön és a hotel alkalmazottain kívül egy teremtett lelket sem láttunk. Egy hétköznapi ember egyszerűen belebolondult volna ezekbe a körülményekbe. A sok-sok együtt töltött év alatt mi valamennyire már megszoktuk, de ezen az estén közülünk is többen besokalltak (…)Emlékszem, volt a meccsnek egy pillanata, amikor Picchi a kapushoz fordulva így szólt: »Giuliano, engedd el! Csak engedd el! Semmi értelme küzdeni, előbb-utóbb úgyis belövik a győztes gólt!« Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen szavakat fogok hallani tőle. Eszembe nem jutott volna, hogy a kapitányunk egyszer arra fogja biztatni a kapusunkat, hogy dobja be a törülközőt. Ez is csak azt mutatja, mennyire elpusztított bennünket addigra a rendszer. Olyan érzés volt, mintha nem akartuk volna meghosszabbítani saját haláltusánkat (…)Mentálisan, fizikailag és érzelmileg is teljesen kimerültünk."
A második skót gól Chalmersről pattant be. 2-1-es győzelmével a Celtic lett az első nem dél-európai klub, amely BEK-et nyert, az Inter és a catenaccio pedig fájdalmas halált halt.
Noha ekkor még nem lehetett tudni, hogy valójában a taktika felett járt-e el az idő, vagy egyéb körülmények okozták a Herrera-szisztéma halálát. Hiszen sérülés miatt nem játszott az aranylabdás Luis Suárez, aki egyébként ekkor már nagyon vágyott vissza Spanyolországba. A döntő előtti napokban influenzás volt Mazzola, és a meccs reggelén állítólag négy Inter-játékos is hányt a szállodában. Ugyanakkor az Nagy Inter soha többé nem volt olyan, mint előtte, és 2010-ig nem nyert újabb BEK/BL-serleget. Herrera a hátvédeket hibáztatta, Guarnerit azonnal eladták a Bolognának, Picchit pedig a Varesének. Egy éven belül Herrera is elhagyta az Intert, és a Roma edzője lett. Ám nem csupán a korszakos Inter bukott el aznap, a catenaccio soha többé nem volt az, ami a Celtic elleni meccs előtt: két-három év múlva már a Rinus Michels-féle totális futball uralta a világot.
Az 1967-es Celtic-Inter BEK-döntő teljes hosszában megnézhető itt:
A Burgnich-idézetek és a taktikai ábra Jonathan Wilson Futballforradalmak (Akadémia Kiadó, 2014) című könyvéből vannak.
Bodnár Zalán
