Kézben tartja a csapatot (fotó: FFT/Mravik Gusztáv)
Ahogyan azt előzetesen várni lehetett, a magyar csapat ragyogóan használta ki, hogy több idő állt a rendelkezésére, mint a legtöbb vetélytársnak. Egyszerűen azért, mert az üzletileg jelentéktelennek mondható OTP Bank Liga programját egyetlen tollvonással alá lehetett rendelni a válogatott céljainak. A nagy bajnokságokban szereplő futballisták esetében szóba sem kerülhetett volna, hogy már áprilisban az Eb-re készüljenek, s a mi légiósainkat (leszámítva talán a Lengyelországban szereplőket) sem vette különösebben igénybe a bajnoki hajrá (Stieber nem kapott lehetőséget a Nürnberg osztályozóin, Priskin a sérüléséből lábadozott a Slovannál, Szalai sem szerepelt a Hannoverben, Németh hamar hazajöhetett Katarból. A szerdai ellenfelünk soraiból Pepe és Ronaldo még május végén BL-döntőt játszott, de például az osztrák keretből is tizenöten szerepelnek a Bundesligában, ami alaposan kizsigerelte a társaságot.
Már Mezey György idejében is próbáltuk kihasználni, hogy központi parancsra sok mindent alá lehetett rendelni a válogatott érdekeinek, amit nyugaton már akkor sem. S aztán ennek egy kissé anakronisztikus felélesztése miatt vált nevetség tárgyává Pintér Attila, aki a bajnoki meccsek közötti "összetartásokat" erőltette, hogy ott tökéletesítse a "tolódást". Végeredményben Storck is azt használta ki, hogy kérésére az MLSZ elhalasztotta a fordulót a pótselejtezők miatt, az Eb kedvéért meg egyenesen előrébb hozták a bajnokság végét. Vagyis a magyar foci egyelőre elmaradott viszonyaiból (hogy ilyesmi megtehető szemben egy hónapokra előre szabályozott, beosztott, piaci alapú televíziós pénzek és egyéb reklámbevételek miatt mozdíthatatlan programmal zajló nagy bajnoksággal) erényt tudott kovácsolni. Az már kérdés, hogy a közös napokat milyen tartalommal töltötte meg mondjuk Pintér, és milyennel Storck.
Ugyanezt az elméletünket támasztotta alá Dárdai Pál, amikor a minap beszéltem vele: a fizikai felkészítést remekül felépítette Bernd Storck a három-négyhetes edzőtáborozás segítségével. „És ebben ő különösen jó” – mondta Dárdai, aki játékosként maga is vett már részt olyan „alapozáson”, amit Storck vezényelt, akkor még Jürgen Röber segítőjeként a Herthánál. Pontosan ezt szerette volna Mezey György is, aki a visszaemlékezések szerint egy csalóka eredményeket hozó felmérésre alapozva kezdett kemény fizikai felkészítésbe az 1986-os (később felderített bundával végződő) bajnokság befejeztével, éppen úgy Ausztriában, mint Storck, csak éppen ellentétes eredménnyel. Mert az igazi szakmai finomságok ott kezdődnek, ahol azt kell megállapítani, mi az, ami még használ az erőnlétnek, s mi az, ami túlterheli a játékost, s éppen a kívánttal ellentétes hatást vált ki.
Már Ausztria és Izland ellen is szembetűnő volt (utóbbi az egyik legfélelmetesebb erőnlétű csapat), hogy a mieink nem, hogy tartották a lépést az ellenféllel, hanem kimondottan jobban bírták a meccsek végét (mindkét meccsnek a végén szereztünk fontos gólt), azután Portugália ellen ennél még többet is megtudhattunk: ami már Norvégia ellen is hatalmas szakmai fegyvertény volt, Storcknak egységesen sikerült jó formába hozni a keretet, a kifinomult mérésekkel, személyre szabott edzéstervekkel elérte, hogy bárkihez nyúlhat a tartalékok közül, ugyanazt a minőséget kapja, és a parádés eredményeket úgy értük el, hogy mind a húsz mezőnyjátèkosunk pályán volt már. Ezzel ugyanis a legfontosabb félelmünket sikerült szerteoszlatnia a kapitánynak, vagyis, hogy kevés a nemzetközi szintű játékosunk, s még kevesebb a nemzetközi szintű cserejátékosunk. Ráadásul gond nélkül éltük túl a védelem korábbi legstabilabb tagjának, Fiola Attilának a kiesését az első meccs után. A portugálok ellen aztán pont azért kellett teljesen átalakítani a csapatot, hogy megmaradjon a standard kezdő az akkor már szinte biztos nyolcaddöntőre. S erre mi történt? A B-csapatnak kikiáltott alakulat, amely miatt a belga televíziós kollégánk szinte megsértődött, amikor a meccs előtt kihirdették a kezdőcsapatokat, mondván, Storck ezzel gyakorlatilag feladta a találkozót, nos ez a felforgatott, négy helyen változó gárda az Eb legjobb meccsét játszotta, s háromszor volt képes vezetést szerezni Portugália ellen.
Kádár, a védelem lelke – de még ő is pótolható volt a Storck-szisztémában (fotó: FFT/Mravik Gusztáv)
Még az Izland elleni meccs után faggattam Guzmics Richárdot arról, hogy milyen is volt az a sokszor emlegetett „nagyon kemény” felkészülés Ausztriában, a torna előtt? Tényleg fárasztó, megterhelő, spártai munkát végzett ott a csapat? A válasz nem hagyott bennünk kétséget, hogy ezúttal nem a szokásos közhelyet halljuk csupán „a sok munka biztosan meghozza majd a gyümölcsét”, hanem valóban iszonyatos terhelést kaptak a fiúk a táborban. „Akkor most eláruljam, hogy napi három edzés volt?” – kérdezett vissza sejtelmesen Guzmics, aki egyike azoknak a futballistáknak, akik kiállásban, önbizalomban hatalmas változáson mentek keresztül mondjuk a három évvel ezelőtti, bukaresti 0-3 óta.
Az erőnléttel az égvilágon semmi gond nincs (fotó: FFT/Mravik Gusztáv)
Mert ez a másik: a kőkemény együtt elvégzett munka jellemzője, hogy közösséget kovácsol, én hatalmas önbizalmat ad. Ugyanezt hallottam Dárdaitól, amikor Berlinben jártam nála: olyan mennyiségű és minőségű munkát végeztetett el a csapattal a bajnoki rajt előtt, amitől már-már ő is megijedt, de bevált, s a kiesőjelölt csapata rakétaként startolt a Bundesligában. Idáig persze Csank János is eljutott a csapataival, mígnem a korábbi, csak a fizikummal törődő Kutas István-féle modell helyett nálunk új divat jött, szitokszó lett az alapozás, mondván, nem szabad futtatni, és kínozni a játékosokat, minden edzés a labda körül forogjon. A Storck-titok másik nyitját abban látom, hogy képes volt a valóban legjobb játékosokkal nekivágni az Eb-nek. Minden szövetségi kapitány gyakorlatából emlékezhetünk egy-egy olyan játékosra, akit érthetetlenül mellőzött, s egy-egy olyanra, akibe felfoghatatlanul szerelmes volt. Nos, Storck – és már előtte Dárdai – elfogadta, tiszteletben tartja, hogy a legjobbak a legjobbak, akárhány éves is legyen Gera Zoltán vagy Király Gábor, s akármennyire is mellőzik Szalait és Dzsudzsákot a klubjában. Az ő szerepük megkerülhetetlen, a pályán és a pályán kívül is, mert példát mutatnak, mert kulcsjátékosok a Eb-n is, és ezzel hitet és önbizalmat adnak a fiataloknak is, akik közül pedig Kleinheisler László és Nagy Ádám kétségtelenül a német kapitány találmánya. Storck egyedül Szalait favorizálta kimondottan a közvéleménnyel szemben, de ezt a csatát is fényesen megnyerte, mert a felkészülési meccseken is folyton a kezdőbe jelölt Szalai lőtte az első, nagyon sok mindent meghatározó Eb-gólunkat.
Gera és Király képtelen volt feladni az álmát, hogy egyszer még egy nagy tornán szerepelhetnek, s egyikük 37, másikuk 40 évesen végül is idejutott, s ha már itt vannak, valóban élvezni akarják az Eb minden percét (idézet Királytól), amivel egy ország, sőt egy nemzet számára tették élvezetessé a magyar szempontból a szakértők által is kissé szorongva várt eseményt. Azt már mondani sem merem, hogy sokak szerint most a belgák sincsenek a legjobb formában, s hogy a meccs előtti napon, a hivatalos sajtótájékoztatón Axel Witsel azt mondta a magyarokról: fizikailag nagyon erős csapat, különösen szervezettek…
Ami még rejtélyes Storck sikereiben, hogy a pályán is bizonyítja, amit a sajtótájékoztatókon állít: nem elégszik meg a biztonságos védekezéssel (Dárdai nagyjából megelégedett), támadni is akar, és gólt is szeretne látni a csapatától minden meccsen. És ez nem csupán elmélet és óhaj marad, hanem a csoportkörben (Wales mellett) a magyar válogatott szerezte a legtöbb gólt, hatot, úgy, hogy minden mérkőzésen sikerült a gólszerzés a csapatunknak. A csapatunknak, de nem a csatárainknak, mert Szalain kívül egyik csatárunk sem talált még be, hiába is szereztük mi a legtöbb gólt. A gólok a középpályáról jöttek, s továbbra is erőssége a csapatnak, hogy sokan képesek meccseket eldönteni, miközben gyengeség, hogy nagy góllövőnk nemigen van (a selejtezőket is beleértve egyedül Dzsudzsák háromgólos, Szalai, Gera, Stieber, Priskin, Böde, Németh kétgólos, Guzmics, Kleinheisler, Lovrencsics egyszer-egyszer talált be). Vagyis tíz emberünk volt képes a tétmeccseken gólt lőni, de kettőnél eddig senki sem jutott tovább (most Dzsudzsák) s ha tréfálkozni akarnánk, azt mondhatnánk, még Mr. Öngól is esélyes a házi gólkirályi címre, eddig ő is kettőnél tart… A dolog pszichológiai hátteréhez hozzátartozik még, hogy nem csak a csapatban, de az MLSZ, a kormány vezetői, a sajtó munkatársai és persze a szurkolók között is maradtak még olyanok, akik egyszerűen nem akartak beletörődni abba, hogy nekünk soha sem sikerülhet. És bár a magyar foci a kilátástalanság, a kudarc szinonimájává lett az elmúlt évtizedekben, és állandó gúny tárgya volt, érdemes volt kivárni ezeket a napokat… Most ismét jókedv, nemzeti büszkeség, közös élmények, közösségi sikerek teszik emlékezetessé a Szervezett meccseit. Amely amúgy kezd igazán szerethető is lenni…
Szöllősi György (Lourdes-Toulouse)
