1978-ban még azt sem tudtam, mi az a futball. Nyolc éves koromból, az 1982-es vb-ről viszont már vannak halvány emlékképeim Az mondjuk tisztán bennem él, hogy amikor tízet rúgtunk Salvadornak, szoba-konyhás belvárosi lakásunk parkettájára hasalva gombfoci játékosaimmal játszottam újra minden gólt. Arra is emlékszem, hogy az ágyban fekve néztem, amikor egy bizonyos belga – később kiderült számomra, Czerniatynskinak hívták az illetőt – egyenlít a magyar csapat ellen, és ezzel csapatunk kiesik a vb-ről. Akkor még fogalmam sem volt arról, mi az a gólarány, meg egymás elleni eredmény, én már akkor is csak győzelemben gondolkoztam. Emlékszem, az általános iskola folyosóján, összecsomózott zoknival játszott futballmeccseken minden nap világbajnok lett Magyarország, így el sem tudtam képzelni, hogy az „igazi” válogatott másmilyen eredményt érhet el. Négy évvel később, 1986-ban természetesen már tudtam, mi a helyzet, épp ezért volt felfoghatatlan, ami Mexikóban történt. Hiszen előtte végigvertük a világot, erre jöttek a ruszkik – bocsánat, szovjetek – egy már a 4. percben 2-0-ra vezettek. Tudjuk, mi lett a vége, de mit nem adnánk ma két vereségért – na persze egy győzelem mellett – ha azt egy világbajnokságon érné el csapatunk. És azóta csak jönnek a pofonok. Az 1996-es atlantai olimpia idején barátaimmal nem aludtunk azokon a napokon, amikor csapatunk játszott, mert a meccsek éjjel voltak, reggel viszont menni kellett dolgozni. Tudtuk, hogy a későbbi aranyérmes Nigéria, és a bronzérmes Brazília ellen nem sok esélyünk van, mégis bíztunk a sikerben. Azt viszont máig nem hiszem el, hogy az akkor még tényleg sehol nem jegyzet japánok 2 perc alatt két gólt lőttek a hosszabbításban. Hogy a jugoszlávok ellen 1-12-ről már ne is beszéljünk. Sok minden változott 1982 óta, csak egyvalami nem. Én minden meccsen azt hiszem, hogy nyerhet a magyar válogatott. Na jó, ez nem teljesen igaz, hiszen az évek során rájöttem, hol van a helyünk a nemzetközi futballban – szerintem egyébként még így is 10-15 hellyel előrébb vagyunk, mint arra a teljesítményünk, a játékosaink megítélése, nemzetközi szereplése és az infrastruktúra predesztinálna minket. Ezért inkább úgy fogalmaznék, minden válogatott mérkőzés – és magyar klubcsapat nemzetközi kupameccse – előtt reménykedem abban, hogy nyerhetünk. És tudom, sok más, a magyar futballért még ilyen körülmények között is rajongó társam van ezzel így. Mert mi vagyunk a remény rabjai. A győzelmi remény rabjai. Akik hisznek – reménykednek – abban, hogy még ebben a mostani helyzetben is van esély. Hogy a magyar csapat a románok ellen mutatott kiábrándító játék után megnyeri a hátralévő három mérkőzését – igen, idegenben is nyerünk a hollandok ellen – miközben a románok kikapnak ma a törököktől, sőt később az észtektől is. De ha valami közbejön, és mégsem történik meg a csoda, akkor reménykedek majd abban, hogy a következő selejtezősorozatra összeáll egy olyan magyar csapat, amelyik kiharcolja a 2016-es Eb.-re, vagy a 2018-as vb-re jutást. Vagy bármelyik világversenyre életem során. Mert hogy egy irtózatos közhellyel éljek:a remény hal meg utoljára.
Fehér György
