Szerdán megírtuk az FFT-n, hogy többéves vergődés után – egy időre biztosan – befejeződött a parmai futball vesszőfutása: sajnos a megoldás szomorú, a hajdan szebb napokat élt együttest az olasz szövetség az amatőrök közé, vagyis a negyedik ligába (Serie D) száműzte. Pedig ennek talán nem kellett volna így lennie. A Parma többet érdemelt volna, már csak azért is, mert a klub annak idején sok – e sorok szerzőjéhez hasonló korú – fiatalnak szerzett örömöt. És még több boldog percet szereztek azok a játékosok, akik hajdanán az Il Grande Parma (A Nagy Parma) keretében kaptak helyet. Emlékezzünk most a pármai hősökre, akik a kilencvenes évek legvégén, és a kétezres évek elején írtak szép sorokat az olasz futball annaleseibe. Gianluigi Buffon (1995-2001) Egy színes ruhás fickó a kapuban, többnyire sárga-kék mezben, nagy lobonccal, erősen borostásan. A fiatal Buffon Batmant megszégyenítve repkedett a Parma kapujában pályafutása elején, már ekkor látszott rajta, hogy különös tehetséget kapott a jóistentől. Később világbajnok és Juventus-legenda lett, de illik róla tudni, hogy az alapokat a Parmánál tanulta meg.
Luigi Apolloni (1987-2000) Már nem ismeretlen játékosként került a Parmához, ahol később több mint tíz évet futballozott, s ez alatt 304 tétmérkőzésen lépett pályára. A klasszikus olasz védő megtestesítője: jó felépítésű, intelligens, megbízható játékos, aki 15-ször szerepelt egy igen erős olasz válogatottban. A pármai évek után még egy rövid, már kevésbé sikeres veronai kitérő következett számára, mígnem 2001-ben visszavonult. Most 48 éves és a pármai utánpótlásnál dolgozik.
Néstor Sensini (1993-1999, 2000-2002) Két időszakban is futballozott a Parmában, az első volt sikeresebb. Közben évekig kihagyhatatlan volt az argentin válogatottból, jóllehet nem volt különösen nagy tehetségű játékos, hiányosságait viszont lelkesedéssel és tapasztalattal pótolta. A két pármai korszak alatt majdnem kétszáz mérkőzésen szerepelt, ez alatt kétszer is megnyerte az UEFA-kupát.
Antonio Benarrivo (1991-2004) A pármai futball egyik nagy legendája, aki 258 mérkőzéssel a háta mögött máig rekorder a klub történelmében. Megbízható, sallangmentes játékosként ismertük meg, de mivel akkoriban sok konkurense akadt, négy év alatt csak 23-szor lépett pályára az olasz válogatottban, és akkor is többnyire csereként kapott lehetőséget.
Dino Baggio (1994-2000) Csak a vezetéknevük egyezik a nagy legendával, Robertóval, de tény, mindketten az olasz futball szép időszakának fontos játékosai voltak. Dino a középpályán játszott, többnyire védekező szerepkörben. Emlékezetes vele kapcsolatban, hogy a Wisla Krakkó elleni 1999-es UEFA-kupa-meccsen egy lengyel huligán késsel fejen találta, emiatt súlyos sérüléseket szenvedett. A Parmában 172 mérkőzés jutott neki.
Hernán Crespo (1996-2000, 2010-2012) Miből lesz a cserebogár: a River Plate-től nyálas, tejfelesszájú tehetségként érkezett, a Parmában igazi sztárrá érett, hogy aztán később a Lazióban már kétségtelenül a világ legjobb játékosai között kezdjék el emlegetni. Az egyik legeredményesebb argentin gólvágó, aki elválaszthatatlanul kapcsolódik az olasz futballhoz. Utoljára akkor lehetett róla hallani, amikor Carlo Ancelotti érkezésével esélyes volt a Real Madrid másodedzői posztjára. Ja, és azóta mennyire megváltozott külsőre is…
Juan Sebastián Verón (1998-1999) Bár csak egy évet töltött a Parmánál, ennyi is elég volt neki, hogy megszerettesse magát a helyi szurkolókkal. Verón az akkori modern középpályás prototípusa volt, aki tudott védekezni, támadni, és jelleméből adódóan tudott hatást gyakorolni társaira. Nehezen kezelhető játékosként a balhék is végigkísérték karrierjét, de Verónt már csak így szerettük, és így szerették később Rómában, Manchesterben vagy Milánóban is…
Fabio Cannavaro (1995-2002) Pályafutása önmagában egy véget nem érő sikertörténet, pályafutása egyik legnagyobb meccse (2000-es Eb, holland-olasz elődöntő Amszterdamban) pedig egy olyan emlék, amit valamirevaló futballszurkoló nem felejt. A Parmában 212 mérkőzésen lépett pályára, majd az Internél, a Real Madridnál és legfőképpen a Juventusnál is maradandót alkotott. Erősségei tökéletes jellemzői a legjobb olasz futballnak: precíz, elegáns, képes hiba nélkül végigfutballozni egy találkozót. Aki Cannavarót nem szerette, nem szerette nívós védőjátékot, és valószínű sosem fogja megérteni az itáliai futball sajátos bájait.
Lilian Thuram (1996-2001) Mindazok, amiket fentebb Cannavaróról írtunk, igazak Thuramra is, annyival kiegészítve, hogy a francia fáradhatatlan játékos is volt. Előbb a Monacónál majd a Parmánál alapozta meg pályafutását, az olasz klubban 163 mérkőzésen lépett pályára, és 1999-ben megnyerte az UEFA-kupát. Aztán jött a Juventus, és a végállomás, Barcelona.
Ariel Ortega (1999-2000) A 20. század végének egyik legtechnikásabb argentin középpályása, akit ugyanaz az átok sújtott, ami sok másik honfitársát: a válogatottal nem tudott rangos tornát nyerni. A Parmában sem pályafutása fénykorában került, egy idény alatt csupán 18 meccset játszott az együttesben, de kvalitásait figyelembe véve bűn lett volna kihagyni a felsorolásból.
Marco Di Vaio (1999-2002) A korszak egyik legtermékenyebb olasz gólvágója, aki a válogatottban ugyan csak kevésszer kapott lehetőséget, de a Serie A-ban évekig az egyik legveszélyesebb támadónak számított. A Parmában 83 mérkőzésen 41 gólt szerzett, később három európai nagycsapatban, a Valenciában, a Juventusban és az AS Monacóban is megfordult.
És még mennyi játékos kimaradt a felsorolásból, lássuk csak: Luigi Sartor (1998-2002), Faustino Asprilla (1992-1996, 1998-1999), Alain Boghossian (1998-2002), Enrico Chiesa (1996-1999), Paolo Vanoli (1998-2000), Mario Stanic (2000-2004), Márcio Amoroso (1998-2001), Paulo Sousa (2000), Matías Almeyda (2000-2002), Stefano Torrisi (1999-2001), A bizonyíték, hogy valaha kisebbfajta világválogatott volt Parmában. Bezzeg most… • A játékosok neve mellett zárójelben a Parmában eltöltött éveket jeleztük.
Tóthpál Zoltán
