A futballtörténelem Pacquiao–Mayweatherjei

---

---

Stanley Matthews–Puskás Ferenc, 1953. november 25. Bár ez hivatalosan nem tétmeccs volt, mondanunk sem kell, mekkora jelentősége volt Anglia első hazai vereségének, amelyet a kontinensről érkező csapat ellen szenvedett el, hiszen már a találkozó előtt a brit média az „Évszázad mérkőzésének” nevezte, és a meccs szerepe a futballtörténelem taktikai fejlődéstörténetében máig megkerülhetetlen. Az angol válogatott jobbszélsője a későbbi első aranylabdás, Stanley Matthews volt, aki akkor ugyan már nem volt fiatal (38 éves), de a Brit-szigeteken mindenki meg volt róla győződve, hogy pillanatnyilag nincs nála nagyobb játékos a világon. De a 6:3-as magyar győzelem után már mindenki inkább a magyar csillagokról, Hidegkuti Nándorról, Bozsik Józsefről, és elsősorban az utánozhatatlan visszahúzós gólt szerző Puskásról beszélt.

Noha ez nem a Wembleyben készült, de Puskás és Matthews egymás mellett öltözik, Alfredo di Stefano társaságában a Stoke City stadionjában, egy gálameccs előtt (fotó: liverpoolecho.co.uk)
Eusébio–Puskás Ferenc, 1962. május 2. Az amszterdami BEK-döntőben az akkor már 35 éves, kétszeres BEK-győztes Puskás Ferenc Real Madridja egy ifjú titánnal, a mozambiki származású portugál tehetséggel, Eusébióval felálló Benficával, a címvédővel csapott össze. Az is ritka, amikor egy ilyen fontos döntőben találkozik két ilyen korszakos sztár, de még ritkább, amikor mindketten extra teljesítménnyel rukkolnak elő. Az egymás elleni gólpárbajt Puskás nyerte, háromszor talált be Guttmann Béla csapatának, ám a két gólig jutó Eusébio örülhetett a végén, 5–3-ra a portugálok nyertek.

Bár Puskás szerzett három gólt, az Európa-kupa a Benficáé lett. Eusébio, Guttmann Béla és Mário Coluna a serleggel
George Best–Eusébio, 1968. május 29. Az 1966-os világbajnokságon szerzett gólkirályi címe után Eusébio ázsiója az egekbe emelkedett, az évtized második felének egyértelműen legnagyobb sztárjaként tekintettek rá Európában (miközben persze az óceán túloldalán futballozott egy Pelé, de neki a brazil bajnokságban nem volt lehetősége ilyen rangos meccseket vívnia, csak a válogatottban, ám egyik vb-döntőjén sem adódott olyan helyzet, hogy egy hozzá hasonló klasszissal nézzen szemtől szembe). Minden idők talán legjobb brit futballistája, az északír George Best viszont szintén ekkor jutott a csúcsra, és bár magánéleti problémái miatt közel sem volt annyi jó éve a pályán, mint Eusébiónak, ezen a londoni BEK-döntőn jobbnak bizonyult, mint a portugál. A Manchester United 4–1-re nyert a Benfica ellen hosszabbításban, Best góljával szerzett vezetést a hosszabbításban a MU, a 93. percben.

Best és Eusebio nézeteltérése a döntőben (fotó: EPA)
Gianni Rivera–Johan Cruyff, 1969. május 28. A Milan csatára, Rivera 1968-ban már vezéralakja volt az Európa-bajnok olasz válogatottnak, 1969-ben pedig Aranylabdát kapott, miután a Milannal megnyerte a BEK-et. A Milan–Ajax BEK-fináléban a másik oldalon a mindössze 22 éves Johan Cruyff vezette csatába a hollandokat, akit már ekkor a világ egyik legjobbjaként kezeltek, de itt még nem járt sikerrel, viszont a ’70-es évek első fele már róla szólt. Noha kettőjük párharcára szűkítették le előzetesen az összecsapást, ezen a meccsen igazából egyikük sem csillogott, a 4–1-es Milan-győzelemben a három gólt szerző Pierino Pratinak volt a legnagyobb szerepe.

A már rutinos Rivera örülhetett az ifjonc Cruyff-fal felálló Ajax elleni BEK-döntő után (fotó: dig.do)
Franz Beckenbauer–Johan Cruyff, 1974. július 7. Klasszikus példája a csillagok háborújának, a korszak abszolút két legjobbja csapott össze a müncheni világbajnoki döntőben. Cruyff akkor már háromszoros BEK-győztes volt és kétszeres aranylabdás – a harmadikat az év végén kapta meg, annak ellenére, hogy ezt a döntőt elbukta Hollandiával. Beckenbauer pedig szintén BEK-győztes volt már (újabb kettőt nyert aztán 1975-ben és 1976-ban), és szintén aranylabdás. Mi sem jellemzi jobban, hogy a vb-döntő felvezetése csak róluk szólt, mint hogy a FIFA hivatalos vb-filmje – egyedülálló módon – lényegében csak róluk szól. Ráadásul a szó szoros értelmében egymással néztek farkasszemet: Cruyff csatár volt, Beckenbauer pedig a védelem oszlopa. A játéka a hollandnak volt csillogóbb, de a vb-trófeát csak Kaiser Franz emelhette a magasba.

Talán ha nem Münchenben van az a döntő… (fotó: pixgood.com)
Lothar Matthäus–Diego Maradona, 1990. július 8. A címvédő argentinokat a döcögős kezdés után megint a döntőbe vezette Diego Maradona az olaszországi tornán, de ott már a vb legdominánsabb játékosa, az egész tornán kérlelhetetlenül játszó Matthäus vezette NSZK várt a dél-amerikaiakra. Bár a későbbi magyar szövetségi kapitány a római döntőben már nem villogott, sőt, némileg kínos helyzetbe került, hogy a 85. percben, mint korábbi automatikus ítéletvégrehajtó, egy cipőproblémára hivatkozva nem vállalta el a sorsdöntő tizenegyest, de a nyugatnémetek győztek 1–0-ra, Andreas Brehme góljával. Matthäus dicsőült meg, az év végén az Aranylabda is az övé lett, Maradona dicsőséges korszaka pedig lényegében lejárt, attól kezdve már csak a számtalan botrány és a szenvedés maradt.

Az Inter és a Napoli sztárja közül előbbi örülhetett Rómában (fotó: Reuters)
Romárió–Roberto Baggio, 1994. július 17. Nem csak ők voltak abban az időben a világ két legjobbja, de ráadásul a világbajnokság is róluk szólt, mindketten öt-öt gólt vállalva vezették csapatukat a Los Angeles-i döntőbe. Ezek után nem lehetett a brazil–olasz finálét nem rájuk hegyezni ki. De jött a szokásos történet: a nagy mérkőzésen mindketten alulteljesítettek. Roby Baggio alkotott emlékezetesebbet a Rose Bowl-stadionban, de erről szívesen lemondott volna. Míg Romárió semmit sem csinálva világbajnok lett, Baggio az égre lőtte az utolsó tizenegyest, a két háromszoros világbajnok közül Olaszország bukott el.

Brazília nyerte meg a pasadenai lottósorsolást (fotó:jexfiisto.blogspot.com)
Ronaldo–Zinedine Zidane, 1998. július 12. Szívesen megnéztünk volna egy olyan vb-döntőt a Stade de France-ban, amelyen egy egészséges Ronaldo lép pályára, nem olyan, aki a meccs előtt néhány órával epilepsziás rohamon (vagy ki tudja, min…) esett át, és minden jel szerint csak a szponzorok nyomására játszott. A Fenomén csak szenvedett, miközben Zidane két fejesével története első világbajnoki győzelméhez segítette Franciaországot. Ám ez nem zárta le a Ronaldo-érát a futballban, négy év múlva már ő vezette ötödik világbajnoki győzelmére Brazíliát, és Zidane is eljutott még vb-döntőbe.

1998-ban Zidane örülhetett, 2002-ben már Ronaldo (fotó:imgarcade.com)
Lionel Messi–Cristiano Ronaldo, 2009. május 27. Bár az El Clásicók is egy külön kategóriát képviselnek, ez a római BL-döntő volt a legrangosabb találkozó, ahol eddig összecsaphatott egymással korunk két legnagyobbja. Noha akkor már BL-győztesek voltak mindketten, de ez volt Messi első olyan BL-győzelme (2-0-ra nyert a Barcelona a Manchester United ellen, Messi fejelte a második katalán gólt), amelynek nem epizodistája, hanem kulcsszereplője volt. Aranylabdája ekkor még csak Cristiano Ronaldónak volt, ma már az argentin négyszeres, a portugál háromszoros aranylabdás. Szívesen megnéznénk ezt a két játékost egymás ellen egy világbajnoki döntőben, de erre fikarcnyi esély sincs.

Rómában Messiék legyőzték a címvédő MU-t (fotó: theguardian.com)
Bodnár Zalán