A futballtörténelem 20 legsokkolóbb átigazolása

---

---

20. Clive Allen (az Arsenalból a Crystal Palace-ba, 1980)
Vételár: határidős (swap) ügylet

1980 nyarán, alig egy évvel azután, hogy Trevor Francis megtörte az egymillió fontos átigazolási gátat Angliában, a Crystal Palace 1.25 millió fontért cserébe szerződtette az Arsenaltól Clive Allent, a csapat 19 éves játékosát, aki az Ágyúsoknál egyetlen találkozón sem lépett pályára, az azt megelőző együttesében, a Queens Park Rangersben viszont remekelt, s 49 meccsen 32-szer volt eredményes. A felek közötti úgynevezett határidős (swap) megállapodás értelmében Allenért cserébe Kenny Sansom az Ágyúsokhoz került, és közel négyszáz meccsen szerepelt az Arsenal színeiben. Allen lehet az egyetlen ember a bolygón, aki pályafutása során megfordult az Arsenalban, a Tottenhamben, a Chelsea-ben, a West Hamben, a Millwallban, a QPR-ben és a Crystal Palace-ban is.
19. Fernando Torres (a Liverpoolból a Chelsea-hez, 2011)
Vételár: 50 millió font

Senki sem várta, hogy Torres karrierje ennyire kisiklik majd a Stamford Bridge-en (110 bajnokin csupán 20 gólt szerzett), főleg azok után, hogy a Chelsea tulajdonosa, Roman Abramovics brit rekordnak számító 50 millió fontot fizetett cserébe a Liverpoolnak. Torres új csapatában eleve rosszul indított, de ekkor még sokan abban reménykedtek, hogy a hat hónapos gyengélkedés után a spanyol támadó egyszer majd visszatalál a helyes útra. Ám nem így történt. Az Atlético-szurkolók egykori kedvencének játékát sokszor nézni is rossz volt a Chelsea-ben az elkövetkezendő hat idényben – amit délnyugat-Londonban, Milánóban majd ismét Madridban töltött –, amikor csupán egyszer fordult vele elő, hogy tíznél több gólt tudott szerezni.
18. Tommy Lawton (a Chelsea-ből a Notts Countyhoz, 1947)
Vételár: 20 ezer font

A Notts County menedzsere, bizonyos Arthur Stollery volt az, aki 1947-ben meggyőzte Tommy Lawtont arról, hogy érdemes elhagynia a First Divisionban szereplő Chelsea-t a két osztállyal lentebb szereplő County kedvéért. Lawtonért cserébe akkor rekordösszeget jelentő, 20 ezer fontot fizetett ki a Notts County a londoni kékeknek, és rögtön az érkezése tömegeket mozgatott meg – a csapat meccseire ugyanis hirtelen csaknem 30 ezren lettek hirtelen kíváncsiak. Lawton végül be is váltotta a hozzá fűzött reményeket, öt idényt töltött a csapatnál, mialatt 166 meccsen 103-szor volt eredményes.
17. Robin van Persie (az Arsenalból a Manchester Unitedbe, 2012)
Vételár: 24 millió font

Vigyázz a lejáró szerződésekkel! A tétel igaz lehet Robin van Persie esetére is, aki 2012 júliusában – egy évvel azelőtt, hogy lejárt volna a szerződése az Arsenalnál –, bejelentette, hogy nem kíván hosszabbítani a londoniakkal, és távozni szeretne. Pedig van Persie utolsó éve igencsak jóra sikeredett az Arsenalnál, mert azon túl, hogy mind a 38 bajnokin pályára lépett az Ágyúsoknál, ezek alatt összesen harmincszor vette be az ellenfelek kapuját, és az idény végén gólkirály lett. Ezt megelőzően sosem fordult vele elő, hogy egy Premier League-idényben húsznál több gólt tudott volna szerezni. Az Arsenal végül megállapodott a Manchester Uniteddel a holland támadó átigazolásáról, a kezdetekben a vételár "csak" 22 millió font volt, ami végül 24 millióra emelkedett azt követően, hogy a Manchester United – rögtön Van Persie első idényében – megnyerte az angol bajnokságot 2013-ban.
16. Alfredo Di Stéfano (a Millonariosból a Real Madridba, 1953)
Vételár: –

A spanyol polgárháború és az azt követő politikai megtorlások miatt mindig is voltak ellentétek a Real Madrid és a Barcelona között, klubszinten azonban a Szőke Nyíl átigazolása indította meg az igazi ellenségeskedést. A Real Madrid alapításának ötvenedik évfordulója tiszteletére rendezett tornán a Real vezetői megállapodtak a Millonariosszal, hogy megveszik Di Stéfanót, miközben a Barcelona a River Plate-tal kötött szerződést megvásárlásáról, végül csak hosszas civakodás után dőlt el végérvényesen, hogy az akkoriban a világ egyik legjobbjának számító Di Stéfano Madridba kerül. Innentől pedig új korszak kezdődött a Real Madrid és a spanyol labdarúgás történelmében, a Szőke nyíl ugyanis 15 nagy trófeát, köztük öt BEK-serleget nyert a királyi gárda játékosaként.
15. Allan Simonsen (a Barcelonából a Charltonba, 1982)
Vételár: 324 ezer font

Miután Diego Maradona megérkezett a Barcelonába 1982-ben, az 1977-es év aranylabdása, Allan Simonsen úgy döntött, elhagyja a katalán sztárcsapatot, és az akkoriban az angol másodosztályban szereplő Charlton Athletichez szerződik, mondván, itt újra megtalálhatja a nyugalmat. A Real Madrid ajánlatát is túllicitálva, a Charlton 324 ezer fontot fizetett a dán klasszisért, akitől a megváltást várták az angol együttesnél, és megígértek neki minden szépet és jót. Ez azonban nem igazán jött össze, mert bár Simonsennek voltak remek villanásai a Charltonnál (16 meccsen kilenc gólt szerzett, ez nem rossz), az elnök, Mark Hulyer vakmerő terve végül a pénzügyeken megbicsaklott. A Charlton hamarosan nagy adósságokba vágta magát, gondok adódtak a fizetésekkel is, így Simonsen öt hónap után úgy döntött, inkább visszatér szülőhazájába, Dániába.
14. Trevor Francis (a Birminghamből a Nottingham Forresthez, 1979)
Vételár: 1 millió font

Bár a legendás Brian Clough azt állította, hogy Trevor Francis 1979 februárjában 999 ezer fontért szerződött a Birminghamtől a Forresthez (mert állítólag nem akarta, hogy ő legyen Nagy-Britannia első egymillió fontot érő futballistája), a hivatalos jegyzékek végül egymillióban állapították meg a játékos vételárát, ami akkoriban jelentősen felkavarta az állóvizet a futballvilágban. Francis hamar beilleszkedett új csapatába, ahol rögtön első évében megnyerte a BEK-et – mi több, a Malmö elleni döntőben épp az ő találatának köszönhetően győzött 1-0-ra csapata.
13. Robinho (a Real Madridból a Manchester Citybe, 2008)
Vételár: 32.5 millió font

Szeptember 1-je volt, a legtöbb átigazolás ilyenkor már régen lezárult. Egyetlen bolt tartott még nyitva: a Manchester City tárt karokkal várta Robinhót, aki idő közben kegyvesztett lett a Real Madridnál. Kaká és David Villa előtte már visszautasította a manchesteri ajánlatot, ám a nap 11. órájában jött egy igen a Realtól, amely hosszas huzavona után végül elfogadta a City 32.5 millió fontos ajánlatát Robinhóért. Az átigazolást a legtöbb helyen azóta összességében kudarcként értékelik, nem véletlenül: az egykoron a következő Pelének is kiáltott Robinho ugyanis nagyon nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket a Citynél.
12. Andy Cole (a Newcastle-ből a Manchester Unitedbe, 1995)
Vételár: 7 millió font

Kevin Keegan egyszer azt mondta, hogy ha Sir Alex Ferguson telefonon Andy Cole-ról kezdi el faggatni, azonnal lecsapja a telefont. Ám néhány feszült pillanat a mester és a játékos között 1994 telén elég volt ahhoz, hogy a Newcaste-szurkolók nagy bánatára meggyőzze Keegant arról: jobb, ha elengedi Andyt a Manchester Unitedhez. Némileg meglepő módon Cole úgy döntött, első manchesteri találkozóján nem lép pályára volt csapata, a Newcaste ellen, amit később azzal magyarázott: "A játékommal csak olajat öntöttem volna a tűzre." A nyolc trófea, amit a Manchester United játékosaként nyert, egyfajta morális elégtételt is jelentett Cole számára.
11. Ricky Villa és Ossie Ardiles (a Racing Clubból és a Huracánból a Tottenhambe, 1978)
Vételár: nem ismert

1978-at írtunk, amikor a Sheffield United menedzsere, Harry Haslam elutazott az Argentínában rendezett világbajnokságra, hogy közelebbről is szemügyre vegye az akkor még szemtelenül fiatal, mindössze 17 éves Diego Maradonát. Jó barátja, Keith Burkinshaw – aki egyben a Tottenham menedzsere is volt – úgy döntött, elkíséri cimboráját a hosszú és megterhelő útra. Mint tudjuk, Maradona sosem kötött ki Angliában, de válogatottbeli csapattársa, Ossie Ardiles felkeltette Burkinshaw figyelmét., akit végül szerződtetett is a csapatához. A szerződés aláírását követően Ardiles azt tanácsolta Burkinshawnak, hogy igazolja le válogatottbeli csapattársát, Ricky Villát is, így történhetett meg, hogy egyszerre két argentin vb-győztes is hirtelen a Premier League-ben kötött ki. Később mindketten klublegenda státuszt szereztek maguknak: Ardiles egy évtizedet húzott le a Spursnél, majd 1993-ban menedzserként tért vissza, Villa pedig talán minden idők legemlékezetesebb gólját lőtte egy FA-kupa döntőben 1981-ben. Összességében tehát megérte a hosszú utazás…
10. John Obi Mikel (a Lyn Oslo/Manchester Unitedból a Chelsea-be, 2006) Vételár: 16 millió font.

Még most sem teljesen világos, mi zajlott le a Manchester United, a Chelsea és az Oslo között. Úgy tűnt 2005-ben, hogy a United és a játékos megállapodott egymással, már el is készült a MU meze Mikel felirattal. A Chelsea azonban dühbe gurult, mondván, előszerződése volt a tinivel, akinek anyagilag is segítette a norvégiai neveltetését. Hogy tovább bonyolítsuk a helyzetet: kiderült, hogy a nigériai származású csatár papírjait meghamisított a Lyn klubigazgatója. Átláthatatlanság, félretájékoztatás és valószínűleg egy jókora csalás fűszerezi a történetet. Bármi is az igazság, végül a Chelsea fizetett 12 millió fontot a MU-nak, négyet a Lynnek és így összesen 16 millió fontért hozzájutott a tehetséges játékoshoz, aki a következő évtizedben megnyert minden hazai és nemzetközi trófeát a Kékekkel.
9. Carlos Tévez és Javier Mascherano (Corinthians – West Ham United, 2006) Vételár: nem ismert.

Az ügylet vitathatatlanul legszórakoztatóbb eleme az, hogy a kiesés ellen küzdő West Ham menedzsere, Alan Pardew egyszercsak úgy gondolta: Marlon Harewood és Hayden Mullins játsszon inkább Carlos Tévez és Javier Mascherano helyett… Mindkét argentin 2006 augusztusában érkezett a csapathoz, de mindkettő távozott már 2007 nyarán: Mascherano már januárban kölcsönbe került a Liverpoolhoz, míg Tévez nem jött ki az új menedzserrel, Alan Curbishleyvel. De nem kis problémát okozott, hogy bár a két játékos a Corinthianstól érkezett, nem a brazil klubnál voltak a futballisták játékjogai, hanem a Medis Sports Investment (MSI) cégnél, amiért komoly büntetést kapott a WHU a ligától, majd 2008-ban az angol szövetség be is tiltotta a játékjogok harmadik fél általi birtoklását.
8. Eric Cantona (Leeds United – Manchester United, 1992)
Vételár: 1,2 millió font.

A legenda szerint amolyan soha vissza nem térő lehetőség volt a Manchester Unitednak Leedsből elhozni a francia csiszolatlan gyémántot. Alex Ferguson épp a szobájában üldögélt, amikor közölték vele, hogy Leedsből telefonon keresik, Denis Irwint szeretnék tőle visszavásárolni. Ferguson ugyan nem adta Irwint, de úgy gondolta: ha már úgyis vonalban vannak, rákérdez: nem mondana-e le a Leeds Cantonáról? Mivel a különc francia nem jött ki jól Howard Wilkinson menedzserrel, a Leeds potom 1,2 millió fontért elengedte Cantonát az Old Traffordra… Cantona Ferguson keze alatt a következő fél évtized igazi sztárjává vált, és letette annak a sikercsapatnak az alapjait, amely aztán – igaz, már nélküle – meghódította Európát is. Főleg a csapat karakterének kialakításában játszott elévülhetetlen szerepet. A Premier League első igazán nagy hőse lett, és csak növelte a mítoszát, hogy meglepően korán, 31 évesen visszavonult.
7. Luther Blisset (Watford – AC Milan, 1983)
Vételár: 1 millió font.

„Megdöbbentő, hogy van csapat, amely hajlandó ennyi pénzt áldozni egy futballistára” – volt az egybehangzó vélemény Blissettről, aki úgy szerződött Olaszországba, hogy 27 gólt szerzett a bátran futballozó Watfordban. Aztán egy évvel később Blissett már újra a Vicarage Roadon játszott a San Siro helyett. Meg kell jegyezni: az eltiltás után a Serie A-ba visszajutó Milannál már egészen más szintre igyekeztek lépni, Blissett pedig nem tudta megszokni sem az olasz stílust, sem az éghajlatot. Úgy tért haza, hogy mindössze öt gólt szerzett 30 Serie A-meccsén. „Borzalmasan frusztráló volt – mondta Blissett. – Nem élveztem a meccseket, minden csapat csak a védekezéssel törődött. Jó lett volna visszamenni négy évvel később, amikor Arrigo Sacchinál már támadófutballt kezdett játszani a csapat.”
6. Jean-Marc Bosman (Liége –, 1990)

Ez az az átigazolás, amely meg sem valósult, mégis milyen nagy port kavart! A futballtörténelem egyik legjelentősebb pillanata az egyik legjelentéktelenebb játékos nevéhez kötődik: a Bosman-szabály örökre megváltoztatta a futball fejlődését. A belga Bosman 1990-ben szerződése lejárta után nem tudott átszerződni az RFC Liége-ből a francia Dunkerque-ba, mert volt klubja képzési díjat kért érte, amit a vevő nem volt hajlandó megfizetni, így elállt a szerződtetésétől. Bosman perre vitte a dolgot és nyert: az Európai Bíróság határozata precedensértékű döntés volt, amelynek lényege, hogy az Európai Unió alapokmányának a szabad munkavállalásról szóló 48. cikkelyét a futballban is érvényesíteni kell, a labdarúgókra ugyanazok a munkavállalási jogszabályok érvényesek, mint a bármi mással foglalkozókra.
5. Kevin Keegan (Hamburg – Southampton, 1980) Vételár: 420 ezer font.

Keegan 1980-ban Aranylabdát kapott, az angol válogatottnak ő volt a kapitánya, olyan népszerű volt, mint egy popsztár, és a kevés külföldön játszó angol labdarúgó egyike volt. Mindenki úgy sejtette: ha hazatér Németországból, biztosan egy nagycsapat csábítja haza. Ám a Liverpool nem akart élni az elővásárlási jogával, a kis Southampton viszont lecsapott rá és nem bánta meg: 68 bajnoki meccsen 37 gólt jegyzett. Aztán két év után továbbállt a Newcastle-hoz.
4. Roberto Baggio (Fiorentina – Juventus, 1990) Vételár: 8 millió font.

„Ha nem tudod legyőzni őket, állj be közéjük” – tartja a régi mondás, és miután Baggio az 1990-es UEFA-kupa-döntőt a Fiorentinával elbukta a Juventusszal szemben, elfogadta a torinóiak ajánlatát. A Violánál hálátlansággal vádolták, mert a klub két éven át mindent megtett, hogy segítse a csatárt felépülni a térdsérüléséből. A nyolcmilliós adás-vétel akkor világrekordot jelentett, de a két klub között elvetette az azóta is tartó gyűlölködés magvait. Az átigazolás bejelentésének napján zavargások törtek ki a reneszánsz városban. Baggio bajnokságot és Aranylabdát nyert a Juventus játékosaként, de soha nem tudták igazán megszeretni Torinóban. Nem csoda: egy Fiorentina-sálat vett elő és lengetett meg, amikor először tért vissza a Juve játékosaként az Artemio Franchi stadionba.
3. Mo Johnston (Nantes – Rangers, 1989) Vételár: 1,9 millió font

Szigorúan véve „Mojo” nem az első katolikus játékosa volt a Rangersnek, de amikor a vaskalapos Celtic-drukkerek – akik a nyolcvanas években még saját hősükként ünnepelték a játékost – hírét vették, hogy Franciaországból a Rangershez tér vissza, kitört a pokol a felekezetek között Glasgowban. Amint Mo megérkezett az Ibrox Parkba, a katolikus szurkolók a rá emlékeztető tárgyakat kezdték el égetni. De aztán lassan elült a felhajtás, és Mo tette, amihez a legjobban értett: lőtte a gólokat. Mindkét idényében bajnoki címet szerzett a Rangersszel, majd 1,5 millió fontért lelépett az Evertonhoz.
2. Sol Campbell (Tottenham – Arsenal, 2001) Vételár: ingyen

Miután 2001-ben lejárt a szerződése a Tottenhamnél, a klub akkor csapatkapitánya lett az első játékos Pat Jennings óta, aki a White Hart Lane-ről átszerződött a Highburybe. Sol azzal érvelt: trófeákat akart nyerni, és erre nem látott sok lehetőséget a Spursnél. Máig felfoghatatlan, milyen ellenszenv fogadta ezért a döntéséért a Tottenhamnél. Észak-Londonban azóta is átkozzák a nevét. No, nem volt soha kitéve a stadionokban rasszista vagy homofób támadásoknak, de az árulás az árulás a modern futballban is.
1. Luis Figo (Barcelona – Real Madrid, 2000) Vételár: 36,2 millió font

„Barca-játékosként sem bújkált soha” – kommentálta egyik csapattársa Figo 36,2 millió fontos, megosztó átigazolását 2000-ben a Barcelonából a Real Madridba. Bátorság vagy vakmerőség, mindenesetre az aranylabdás portugál pályára lépett 2001 októberében a Nou Campban ellenfélként, és beleállt a záporba is (repült ott narancs, öngyújtó, pénzérme, disznófej, minden), amikor szögletet ment beadni. Ezután bölcsen elkerülte a sarkot a meccs további szakaszában. Figo érkezése új korszakot, a Galaktikusokét indította el Madridban: Zidane, Ronaldo, Beckham vagy Owen is a „királyi” klubhoz szerződött a következő években.