A Di Stéfano hadművelet

Történetünk ugyanis jó néhány évvel később, 1926-ban kezdődik. Ennek az évnek a hetedik hónapjában, pontosabban a negyedik napján látta meg a napvilágot Buenos Airesben egy bizonyos kisfiú, Eulalia Laulhe és Alfrédo Di Stéfano gyermekeként. A kis Alfrédot viszonylag hamar sikerült elcsábítania a futballnak. Ami nem is csoda, mivel buzgó édesapja már ötéves korában kinyitotta számára ennek a csodálatos világnak a kapuját. Valószínűleg az is sokat nyomott a latba, hogy a családi ház ablaka a „helyi” focicsapat, a Sportivo de Barracas pályájára nyílt, a szomszédos kerületben pedig a Boca Juniors és a River Plate, míg alig egy kilométeres körzetben tőlük a Racing és az Independiente székelt. Ilyen „varázslatos” környezetben felnőni pedig tényleg azt jelenthette a reggeltől estig csak a labdát kergető fiú számára, hogy egykor majd tényleg a futball jelenti neki az egész világot. Pályafutását a Barracas-ban kezdte, majd megfordult a Navarro együttesében, végigjárta a szamárlétrát a River Plate korosztályos csapataiban, míg végül 1945-ben bemutatkozhatott a nagyok között. Első gólját a felnőttek között azonban mégis egy másik egyesület, a Huracán színeiben szerezte. 1947-ben az argentin válogatott mezét is magára ölthette. Mondhatni jött, látott és győzött, mivel az Albicelestével megnyerte a Copa Américát, majd rövid, de eredményes argentin válogatottsága itt véget is ért. Több társával együtt ekkor Kolumbia felé vette az irányt. Akkor még nem tudhatta ugyan, de visszatekintve jó döntést hozott, mert ez jelentette számára az ugródeszkát Európa felé. Ugyanis Argentínában a profi labdarúgók sztrájkolni kezdtek a magasabb fizetés reményében. Mindhiába. Mert a klubok vezetőinek is volt annyi sütnivalója, hogy lelkes amatőrökkel játszatták le a lekötött mérkőzéseket. A kolumbiai ,,kalóz-liga” azonban nem tartozott a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség, vagyis a FIFA által elismert bajnokságok közé. Di Stéfano dacolva az eltiltást is magával vonzó igazolással, a bogotái Millonarios együtteséhez szerződött, s a ,,Balett Azul” becenevet viselő csapat szárnyakra kapott. Itt el is érkeztünk történetünk csúcspontjához, és két rivális csapat ádáznak egyáltalán nem nevezhető küzdelméhez, Di Stéfano megszerzéséért. A tehetséges játékos ugyanis több európai nagycsapat vezetőjének felkeltette a figyelmét. Aligha meglepő, hogy a Real Madrid és a Barcelona volt a két kitartó udvarló. A hadművelet elkezdődött. Többen, többféle szempontból közelítik meg a történteket. Mi azonban mégis maradjunk a talán legjobban elképzelhető variációnál. 1952-ben, a Real Madrid fennállásának ötvenedik évfordulóját ünnepelte, s ebben az évben játszott egymással felkészülési mérkőzést a két csapat. Ezeken a találkozókon tűnt fel egy fiatal, mindössze 26 éves tehetség a madridiak akkori elnökének, egy bizonyos Santiago Bernabéunak, aki szó szerint mindent elkövetett a játékos leigazolása érdekében. Míg a fővárosiak a kolumbiai csapattal egyeztettek az átigazolással kapcsolatban, a katalánok sem tétlenkedtek. Ők a játékos játékjogát hivatalosan is birtokló River Plate-tel állapodtak meg Di Stéfano távozásáról. Az ügy mindenesetre általános bizonytalanságot keltett már Spanyolországban is, mivel mindkét klub azt állította: megállapodott a játékossal. A kialakult helyzetből pedig leszűrhető volt az is, hogy nem egy mindennapos esettel találták magukat szembe a FIFA emberei.
Egy ideig úgy tűnt, a versenyfutást végül a Barca nyeri meg, mert 1953-ban hozzájuk érkezett próbajátékra a ,,La Saeta Rubia” azaz a ,,Szőke Nyíl” becenévre hallgató játékos. Bernabéu azonban minden befolyását felhasználta, hogy meghiusítsa Barcelonába szerződését.
Az ügy végül a Nemzetközi Sportdöntő Bírósághoz került, akik végül kiokoskodtak egy olyan álláspontot, amelyet már Móricz Zsigmond is megfogalmazott Rokonok című művében, vagyis: a kecske is jóllakhat és a káposzta is megmaradhat. Közvetítőnek egy bizonyos Armando Munoz Clarot választottak, aki tolmácsolta a csapatok felé az általuk „salamoninak” tartott döntést. Ennek értelmében pedig meghatározták, hogy a játékosnak az egyik évben az egyik, míg a másik évben a másik csapatban kell játszania. Ez azonban kivitelezhetetlennek tűnt. A célszalagot végül a Real szakíthatta át, mivel a katalánok némi fájdalomdíj ellenében lemondtak az argentin játékjogáról. Di Stéfano pedig megkezdhette mind egyéni, mind pedig klubszinten belüli sikeres pályafutását a Real Madriddal. S ahogy a tündérmesékben is lenni szokott, végül a papa szavai, és vágyai is beteljesedtek, aki már a gyermek születésekor megmondta:„Híres focistát nevelek a fiamból!” Breznyik Orsolya