Alfredo Di Stéfano (1926-2014)
Nem baj, támadunk tovább, gondolják a többiek, most éppen a baloldalon megy a játék, a 11-es számmal a hátán virgonckodó Gentóhoz kerül a labda. Az ördögi spanyol a rátámadó jobbhátvéd ballába mellett elgurítja, ő maga a pályát elhagyva, jobbról előz, majd maga elé igazítja a randevújukra pontosan érkező labdát, bead, és a beadásra… nem érkezik senki. Érkezhetne ugye, Rial, érkezhetne Mateos, érkezhetne Marsal, érkezhetne Didi, érkezhetne Puskás, érkezhetne Di Stéfano, de nem, a Real csatársorának belseje mától olyan üres, mint a baracklekváros üveg a napközisek uzsonnája után. Elfogyott a világ egyik, valaha volt legnagyobb klubcsapatának a közepe. Mondhatnám, hogy a legnagyobb ment el utoljára közülük, de nem mondom, mert a „leg” előtagot ebben a királyi ötösben földi halandó nyugodt szívvel nem oszthatja ki senkinek. A franciáknak, persze, hogy Kopa volt a csillagsorban a „leg”, a braziloknak Didi (szidták is rendesen az éppen aktuális edzőt Carnigliától Muñozig, hogy az ő futballistenüknek miért nem szorít állandó helyet a csatársorban), a spanyolok Gentóra esküdtek, de szinte már echte spanyolnak érezték Di Stéfanót is, az argentinoknak pedig „Saeta” éppen úgy örök argentin maradt, mint Héctor Rial. Megjegyzem, az érintetteket a legkevésbé sem érdekelte, hogy ki, a világ melyik tájáról érkezett. Őket a futball istene egy áldott pillanatában közös öltözőbe terelte, és ha már ott voltak, gondolták, még mindig jobb, ha leigázzák az ötvenes évek végének és a hatvanas esztendők elejének futballvilágát, mintha csak úgy elfutballozgatnának egy kicsit. Nekünk, magyaroknak persze, hogy Puskás volt a legnagyobb, de azt tudtuk, hogy ahol Öcsi éppen játszik, ott Di Stéfanónak hívják az igazi osztályfőnököt. Ám ami a meseszerű Real Madrid-Puskás-Di Stéfano sztoriban a legfontosabb: tudta ezt Puskás is! Nemhogy a kezdet kezdetén (amikor őszintén szólva, egy kicsit pufókon először lépett be a Real öltözőjébe) hanem jóval később is, amikor már talán még Di Stéfanónál is jobb, fontosabb játékosa volt már a királyiaknak. Puskás nem akart soha Di Stéfano lenni, és ezzel nyerte meg az egyik legnagyobb csatáját Madridban. Megnyerte vele a közönséget, de megnyerte magát Di Stéfanót is, aki nem a trónjára törő pimasz magyart, hanem a játékát csak még jobban segítő, klasszisát még inkább kibontakoztató játékostársat, nem a riválist, hanem hamarosan a jó barátot látta benne. Fontos eleme ez mindkettőjük madridi karrierjének, hiszen ha bárhogy másként történik minden, mint ahogy a futball világ szerencséjére történt, akkor Öcsi biztos, hogy nem fut be olyan hatalmas karriert a Realnál, mint amilyet befutott, hiszen kezdetben Di Stéfano könnyedén levette volna őt a sakktábláról, hiszen az első időkben nem volt ember a klubnál, aki egy Puskás-Di Stéfano háborúban a „pufi magyar” oldalára áll. (Kopa vagy Didi tudott volna erről mesélni, hogyan jártak…) Az a tény, hogy Öcsi meghagyta a király pozícióját a „Stefinek” (és ezen a ponton szándékosan nem sütöm el az ezerszer agyonrágott „Stefiiii, te csak indulj, a labda majd érkezik” kezdetű történetet, mert a futballmúltat komolyan ismerőket sérteném meg vele) többet ért minden gólnál, vagy gólpassznál. A tipikus kispesti finesz „mesterhármasa” volt ez, megpúpozva Öcsi világklasszis mivoltával. Közös eredményeiket bárki egyetlen kattintással elérheti az interneten, arról viszont ritkábban esik szó, hogy a világ valaha élt egyik legnagyobb futballistájának a játéka mennyire hasonlított ahhoz a futballhoz, amit Hidegkuti Nándor játszott az Aranycsapatban… Nemcsak külsőre és emberi tulajdonságok tekintetében kísérteties a hasonlóság a „Szőke Nyíl” és az „Öreg” között (talán nem véletlen, hogy Puskás, aki értelemszerűen itt is, ott is „csak” Puskás tudott lenni), hanem abban a játékstílusban is, amely mindkettőjüket jellemezte. Di Stéfano ugyan nem volt úgynevezett visszavont középcsatár (de még mennyire nem volt az…), ám mozdulataiban, megoldásaiban, labdakezelésében, rugótechnikájában, fejjátékában, mozgáskultúrájában szinte Hidegkuti „ikertestvérének” mondható. Összehasonlíthatatlanul jobb csapatban játszott, mint a Nándi, valamivel gólerősebb is volt, nyilván ez a közel sem elhanyagolandó két momentum is az oka, hogy sokan őt tartották a világ legjobb középcsatárának. És Puskás sem véletlenül jött ki mind játékban, mind az öltözőn kívüli világban mondhatni tökéletesen a Realnál Di Stéfanóval, az Aranycsapatban pedig Hidegkutival. Ilyen véletlenek a futballban nincsenek! Mint ahogy az ilyen formátumú zseniket sem a vak véletlen (vagy éppen nagyon is a vak véletlen) sodorja egymás mellé a futballpályán. Egyre inkább azt hiszem: az ilyesmi egy általunk, egyszerű, hétköznapi emberek által nem lapozgatott nagykönyvben valahol előre meg van írva. Azt is valahol a sors akarhatta, hogy ellenünk, magyarok ellen mindig csak a Vasassal csatázott. Négy BEK-meccsen csapott össze a Real a piros-kékekkel, háromszor a spanyolok nyertek, egyszer az angyalföldi gárda, és bár a 360 perc alatt Di Stéfano nem kevesebb mint öt gólt szerzett, a magyar emberek emlékezetében az az 1958-as Képes Sport-címlap rögzült egy életre, amelyen a Vasas „Botondja”, Berendi Pál éppen előle viszi el a labdát, és fut vele a továbbjutást ugyan nem érő, de világvisszhangot kiváltó 2:0-s Vasas győzelem felé. Mi, magyarok az összes régi Real-játékos közül (Puskás után, természetesen) talán őt szerettük és tiszteltük a legjobban. Mert mindig királyi volt a játéka, de a magatartása is. Tiszteletünk és elismerésünk további, nagyon prózai oka, hogy a boltokban (akarom mondani a trafikokban) akkoriban megjelenő gombfoci csapatok közül a Real volt az első, amelyet vásárolni lehetett, és annak a Realnak Di Stéfano volt a középcsatára. (Puskás természetesen nem „játszott”, őt akkoriban még gombfoci formájában sem volt szabad árulni, vagy emlegetni Magyarországon…) És ugye, a gyerekember gyarló, a gombfoci csapatában is mindig az a játékos rúgja a legtöbb gólt, aki a pályán a valóságban is ugyanezt teszi. Az én Real-gólkirályom is mindig Di Stéfano volt, de ez különös ügy, mert nálam Kopa helyett a tatabányai Szovják volt a jobbszélső, ám ez sorolódjon a magánbűnök kategóriájába. Bárki könnyen elképzelheti, hogy egy ilyen, már-már földöntúli legendával (aki, mint mondom, a gombfoci csapatomban is a legnagyobb sztár volt) személyesen találkozni, az valami olyan, amiért önmagában érdemes sportújságírónak lenni. Az 1994-es világbajnokságot a Nemzeti Sport munkatársaiként Dénes Tamás kollégámmal és barátommal tudósítottuk Amerikából. Az odavezető úton órákon át, szinte megállás nélkül arról beszélgettünk: milyen „bombaanyaggal” kellene nyitni a vb-sorozatot, hiszen azt, hogy mit mondott az útlevélkezelő, mit mondott a taxis, mit vár az utca amerikai embere a vb-től, akkor sem írtuk volna le, ha fegyverrel kényszerítenek rá. Első utunk Chicagóba vezetett, mert másnap a városban tartották a FIFA kongresszusát, mi meg „nagyésszel” kitaláltuk, hogy akkor ott minden négyzetméterre jut egy világsztár, nem tudunk tévedni. A szálloda ajtaján belépve az első ember, akivel találkoztunk, Puskás Ferenc volt. „Na, mi van újságíró urak, jöttünk semmit tenni?” – kérdezte Öcsi bácsi a maga utánozhatatlan stílusában, de annál kedvesebben és barátságosabban. – Nem akartok a „Szaetával” beszélni? Ott ül bent a bárban. Benyomott már néhány viszkit, de én majd lefordítom, hogy mit akart mondani… Mit mondjak, abban a pillanatban nem volt olyan dolog a világon, mint amit jobban akartunk volna, mint Di Stéfanóval beszélgetni. Tíz perccel korábban még halvány fogalmunk sem volt arról, hogy lesz-e egyáltalán három sornyi anyagunk, aztán most meg ott van kézközelben a legnagyobb, akivel csak találkozhatunk. Ilyen helyzetben az ember nem tesz fel olyan kérdéseket, amelyeket később a könyvekből nyugodtan kiolvashat, mi is megpróbáltunk olyasmiről faggatózni, amit csak és kizárólag az érintettől tudhat meg az ember.
Az egyik ilyenre pontosan emlékszem, úgy szólt, ha Kocsis Sándor is a Realhoz kerül, akkor az újabb magyart, vagy honfitársát, Rialt játszotta volna be a csapatba? A válasz igazán királyi és kettőjük viszonyát tökéletesen jellemző volt: – Nézze, fiatal barátom! Ha Kocsis hozzánk jön, akkor ez a kövér ember itt mellettem megy a tartalékba… – mondta Puskás felé kacsintva, de már húzta is el a fejét Öcsi lendülő jobb keze elől (aki akkor értette meg, hogy öreg barátja mit is mondott, amikor nekünk lefordította) nehogy kapjon egy tockost. Aztán megittak még néhány viszkit, majd úgy két óra múltán egymás vállát átölelve elindultak a szobájuk felé, aludni. Öcsi már régen a „Felhő Szálló” 10-es szobájának lakója, ám ma a recepción bejelentkezett valaki, aki a portástól 9-es szobát kapta. Egyetlen vékony rabicfal választja el egymástól a földkerekség talán két legnagyobb futballistáját. A reggelinél majd találkoznak…
Lakat T. Károly
