Ezt mondjuk nem kell megmagyarázni (fotó: 90min.com)
Az 5 legjobb döntés (időrendben):
1. Arrigo Sacchi edzői kinevezése
A jelentős játékosmúlt nélküli, edzőként is mindössze két éve tevékenykedő szakember kinevezése egyszerűen telitalálat volt. A szakmabeliek és az újságírók is kérdőjelekkel fogadták, tulajdonképpen alig hallott róla valaki, amikor a holland sztár, Marco van Basten ugyanazon a nyáron a csapathoz szerződött, és Milánóba érkeztekor Sacchiról kérdezték, azt válaszolta, hogy soha nem hallott róla. Amikor számon kérték, hogy futballistaként semmit nem tett le az asztalra, Sacchi így felelt: "Miért, zsoké is csak az lehet, aki előző életében ló volt?" És rövid idő alatt Sacchi taktikailag és stratégiailag leigázta a világot: a presszingre, rengeteg futásra épülő, a klasszikus olasz védekező futballt a kérlelhetetlen támadójátékkal ötvöző stílus eredményeként 1989-ben és 1990-ben is megnyerte a Milan a BEK-et. Később szövetségi kapitányként vb-döntőbe vezette Olaszországot.
2. A három tulipán
Persze, Sacchi rendszeréhez kellettek azok a zseniális futballisták, akik a keze alá kerültek. Bár a hazai játékosok is prímák voltak, különösen a Tassotti, Baresi, Costacurta, Maldini védőnégyes, de Donadoni vagy Ancelotti is a középpályáról, ám a három legnagyobb sztár vitán felül a három holland volt. A született gólvágó középcsatárt, Marco van Bastent és az irányítónak is használható Ruud Gullitot 1987-ben vitte a csapathoz Berlusconi, majd a következő évben – amint a szabályok lehetővé tették a harmadik idegenlégiós szerepeltetését – Frank Rijkaardot is. Az 1989-es BEK-döntőben, amikor a Steauát 4-0-ra győzte le a Milan, Van Basten és Gullit is két-két gólt szerzett, míg az 1990-es, Benfica elleni BEK-finálé egyetlen találatát Rijkaard jegyezte. 1987-ben Gullit lett az aranylabdás, 1988-ban és 1989-ben Van Basten. Vitatott, hogy az a Milan Sacchi vagy inkább a három holland miatt volt-e verhetetlen, mi inkább Sacchit mondanánk, de enélkül a három holland nélkül nem ment volna.
Frank, Marco és Ruud
3. Ancelotti edzői kinevezése
A játékosként a Romától érkező, majd a Milannal két bajnoki címet és BEK-et is nyerő Ancelotti edzőként sem a Parmánál, sem a Juventusnál nem váltotta meg a világot. Fatih Terim 2001-es menesztése után az ő kinevezése bátor lépésnek tekinthető Berlusconitól, és nagyon bejött. Nyolc évet kapott a kispadon, ezalatt háromszor jutott BL-döntőbe a Milan, kétszer nyert is (2003, 2007), és 2005-ben a Liverpool ellen is nyernie kellett volna. A bajnokságban már hagyott hiányérzetet, a scudetto csak egyszer, 2004-ben jött össze. Persze így is visszasírja mindenki, kár volt elengedni.
4. Kaká kiszemelése
Ha a rombusz alakzathoz van egy olyan klasszis irányítód, mint Rui Costa, akivel épp most nyersz BL-t, hozol a nyakára egy fiatal vetélytársat? Naná! Nem állítható, hogy hiányposztra igazol 2003 nyarán a Milan a fiatal brazil, Kaká megszerzésével, de parádésan bevált a dolog: első meccsén Kaká máris egy leheletfinom labdalevétel, majd megindulás után gólpasszt adott, rögtön jelezve, hogy készen áll a kihívásokra, a tavasszal már ő volt a kezdő és a csapat vezére, Pirlo mellett. Fantasztikus néhány éve volt Milánóban, de aztán hamar ki is égett. 2009-ben már nem volt hülyeség eladni a Real Madridnak, addigra már túl volt a csúcson, 2013-ban visszahozni már annál inkább.
5. A San Siro "megtartása"
Noha éveken át ment a nagy propaganda, hogy új, saját stadiont épít a Milan, bemutattak több "hivatalos" látványtervet is, egyik rosszabb volt, mint a másik, végül Berlusconi 2015-ben közölte: ő nagyon szereti a San Sirót, nem mennek sehová. Ennél jobban nem dönthetett.
Hát, ez azért nem a San Siro…
Berlusconi 5 legrosszabb döntése
1. Ibrahimovic és Thiago Silva elengedése 2012-ben
Pénzhiányra, spórolásra hivatkozva 2012 nyarán a klub elengedte a 2011-es bajnoki cím két fő letéteményesét a frissen meggazdagodott PSG-hez. Rendben, nagy pénz jött értük, de hasonló kaliberű játékosokra azóta is hiába vágyakoznak a szurkolók. A lemondott bérleteket, a meg nem vett belépőjegyeket, a BL-távollét miatt kieső pénzeket összeadva, nem biztos, hogy jobban járt így anyagilag a Milan. Szakmailag pedig nyilvánvalóan katasztrófa volt az elengedésük.
2. A Juventus megajándékozása Pirlóval és Allegrivel
A középpályást 2011-ben nyilvánították öregnek Milánóban, pedig nála jóval idősebb játékosokat is formába hoztak már a MilanLab szakemberei, Allegrinek pedig a szemére vetették, hogy a szétkergetett csapattal nem ér el sikereket. A 2011-es, váratlan bajnoki címre akkor már nem gondolt a "Lovag". Igazságtalan volt mindkettőjükkel. Az élet visszaadta: a torinóiak köszönték szépen mindkettőt, és azóta is letaszíthatatlanok a trónról.
Valamire pedig jók voltak
3. A Maldini-ügy kezelése
Ha van a Milannak saját nevelésű, ízig-vérig milanista érzelmű játékosa, Paolo Maldini biztosan az. Huszonnégy éven át, 647 bajnoki meccsen játszott a csapatban, részese volt minden sikernek, hét bajnoki címet, öt BEK/BL-serleget nyert a klubbal, nyolcszor járt a legrangosabb európai kupadöntőben. Nem tisztünk eldönteni, hogy a visszavonulása kapcsán neki vagy az ultráknak van-e igaza, de Berlusconinak menedzselnie kellett volna ezt a problémát, hogy az ikon méltó módon búcsúzhasson el. És valami posztot is illene neki adni a klubnál.
4. A lánya, Barbara igazgatói kinevezése
Ezt inkább nem is fejtem ki bővebben, elég megnézni, hová süllyedt a csapat 2011 óta… Gennaro Gattuso konkrétan megmondta neki, hogy inkább menjen vissza a konyhába. Legemlékezetesebb tette, hogy összejött Patóval, aki aztán meg sem állt Brazíliáig.
Pedig tehetségesnek látszik
5. Nosztalgikus döntések
Berlusconi a jelek szerint kedveli felmelegítve a töltött káposztát. Sacchit is, Capellót is (1996-ban, illetve 1997-ben) visszahívta a kispadra, amikor már nem voltak meg ahhoz a körülmények, hogy felidézzék a régi dicsőséget. Ugyanígy hozott világsztárokat a klubhoz, de már túl későn, túl a csúcson: Ronaldinhót, Beckhamet, Rivaldót, Ronaldót. És ez késztette arra is, hogy a játékosként a klubot jól szolgáló, de edzőként nullkilométeres Leonardót ültesse a kispadra. Mindegyik rossz döntés volt.
Bodnár Zalán
