9529 karakter a vén Európa legprímább futballjáról

Egy bizonyos Edward királynak szívesen küldenék most egy smst, mondjuk ezzel a szöveggel: „Sir! Alázattal jelentem, sokat, nagyon sokat ér az a bizonyos walesi tartomány! Van sok bővizű folyó, a földje jó, a legelőin a fű kövér. Az a bizonyos felséged által emlegetett nép pedig olyan boldog rajta, amelyhez foghatót, méltóságod talán el sem tud képzelni. Mert tudja mi történt nagy jó uram? Wales futballválogatottja az Úr 2016. esztendejének július első napján, Frankföldnek egy Lille nevű városában a méltóságod által nem nagyon kedvelt football nevű játék Európa-bajnokságán – nem rabolnám nagybecsű idejét azzal, hogy részletesen elmondom ez mit jelent, a lényeg szempontjából nincs jelentősége – a legjobb négy csapat közé jutott, és elméletileg van esélye arra, hogy a football-tornát megnyerje. A történtekkel méltóságodnak nincs semmi tennivalója, csak kötelességemnek éreztem, hogy tájékoztassam a fejleményekről. „Charles from Budapest”
Azt hiszem, több nem is tartozik erre az I. Edwardra, igazán nem bánt ő olyan szépen a walesiekkel, hogy most a dicsőségben fürödjön, ám ha már Arany János egy zseniális ballada formájában ránk hagyta őket és megtanítatta minden magyarral, akkor gondoltam, nem baj, ha tudja: érte speciel még Wales (futball)történelmének legcsillogóbb napjain sem koccint senki pohárt…
Hogy amúgy ne koccintanának a walesiek azt már botorság, sőt, durva túlkapás lenne állítani, hiszen náluk voltaképpen az Európa-bajnokság elkezdése óta egy kollektív mámorban van az ország, ám ez teljesen érthető, hiszen egy önmagában pettynyi futballnemzet éppen óriássá válásának heteit éli. (Ha mi, magyarok a most már végsőnek mondható 13. helyünknek úgy tudtunk örülni, ahogyan örültünk, sőt, ez az össznépi boldogság nemhogy csillapulni, de egyenesem erősödni látszik, aminek minden futballszerető ember csak örülhet, akkor bárki könnyen elképzelheti, mit éreznek most a büszke walesiek, amikor túl azon, hogy a legjobb négy között vannak, akárhogy is nézzük, nagy közös hajójukról Anglia, Írország, és Észak-Írország már régen a tengerbe pottyant…)
Teljesen mindegy most már, hogy speciel a döntőbe jutásért lejátszott meccsen nyernek vagy veszítenek Portugália ellen (szigorúan magánmegjegyzés: az összkép alapján jobban megérdemelnék az Eb-finálét, mint a kúszó-mászó, botladozva előrehalandó, egyáltalán nem meggyőző futballt játszó CR-ék,) ennek az Eb-nek most már visszavonhatatlanul ők a „dánjai”, még akkor is, ha végül nem nyerik meg a kupát.
„Dániává” válhat persze még Izland is (miután éppen rajtunk futottak át, mint a Yokohama-expressz, így mellőzném a belga válogatott erényeinek taglalását) de azt hiszem, hogy a hazai pályán játszó franciákkal nekik még nehezebb dolguk lesz, mint volt Bale-éknek Hazardékkal szemben.
De ebbe most ne nagyon menjünk bele, hiszen a jelenlegi erőviszonyok láttán ugyan ki merné kijelenteni, hogy ha egyenes kiesési rendszer ágfája úgy hozza, hogy Walesnek kell Franciaországgal és az izlandiaknak Belgiummal játszania, akkor nem pontosan a történtek megfordítottjának lettünk/leszünk a szemtanúi?
Walesnek tegnap az volt a leckéje, hogy Belgiumot reptesse haza és ezt valami olyan fölényes biztonsággal, ugyanakkor olyan szimpatikus szerénységgel tette, amelyet összességében nagyon szeret a futball iránt érdeklődő világ meghatározó nagyságrendű része.
Amikor a „kicsi” nemcsak „kicsi”, hanem futballozni is tud, akkor az érte való szorítás már kilép a pusztán a „kicsik” és a „gyengébbek” iránt törvényszerűen megmutatkozó keretek közül, így a magam részéről a walesiek nevében kikérem magamnak, hogy a világ csak a „hősiességemet” emlegesse, és szinte alig beszéljen arról a futballszakmai szempontból csak és kizárólag mestermunkának nevezhető produkcióról, amit megalkottam, előállítottam és bemutattam.
Wales (egyáltalán nem mellékes, hogy hátrányból fordítva, hiszen mi is kísértetiesen ugyanolyan gyorsan álltunk 0-1-re Lukakuék ellen, mint történt az a bárdokkal, ám nehogy fordítani nem tudtunk, de végül beleszaladtunk egy méretes zakóba) – hacsak Izland nem művel még ennél is nagyobb csodát – most már visszavonhatatlanul a legnagyobb a legkisebbek között, ám eredményének igazi értéke, hogy a világ szimpátiáját sokkal inkább futballjának magas nívójának, mint kicsiségének a széles közvélemény számára mindig is szimpatikus tényével vívta ki.
Még sok-sok évvel ezelőtt egy vak véletlen folytán felfigyeltem arra, hogy a lelátók népe kivétel nélkül az első látásra a keblére ölel minden olyan futballistát, aki az átlagosnál alacsonyabb termetű, szőke és olyan futballnadrágban játszik, amelyik a térdét verdesi. Akinél mindez összeállt, az nem tudott olyan rosszul játszani, hogy a lelátóról ne sugározzon felé a biztatás és a feltétlen szeretet. Egy minden ilyen adottsággal bíró futballistával beszélgettem is erről, aki az mondta, a megfigyelés tökéletesen helytálló és pontos, de csak kezdetben van így, maximum egy évig lehet megélni belőle. A második szezonban már lehetsz akármilyen kicsi, akármilyen szőke és vehetsz (akár tudatosan is) két számmal nagyobb futballnadrágot magadra, ha nem produkálsz, legalább jó színvonalú teljesítményt a pályán, a szimpátia megszűnik, az emberek elkezdenek úgy kezelni, mint aki lakli, fekete, barna vagy vörös hajú, és centire ott végződik a nadrágja, ahol illik.
Wales válogatottja azért lett most egyszeriben Európa (azt nem merem leírni, hogy a világ, mert ahhoz szerintem meg kellene nyerniük az Eb-t) kedvenc válogatottja, mert eleve magával hozott adottságait, miszerint „én kicsi és esélytelen vagyok”, meg tudta toldani egy olyan néhol magas színvonalúnak is mondható játékkal, amely már nem a kicsiség vagy a nagyság, hanem mesterségbeli tudás kérdése.
És miután Gareth Bale (ez nem jelenti azt, hogy nem volt néhány zseniális húzása a belgák ellen is) jobbára csak közeli szemlélőként vette ki a részét a 3-1-es győzelemből, még csak azt sem lehet mondani, hogy van egy világsztárjuk, meg egy viszonylag jó kapusuk, aztán ők ketten valahogy elbajmolódnak éppen azzal a válogatottal, amelyet eléjük vet a sors.
Nem, kérem, ebben a walesi nemzeti tizenegyben van négy-öt olyan futballista, akik (nyerje bármelyik csapat végül a kontinens-bajnokságot) a végső győztes válogatott szövetségi kapitánynak is alaposan feladnák a leckét: hogyan szorítson nekik helyet az együttesében… Egészen újszerű szögletfogadási variációjuk, amikor tornasorban, egymás mögött felsorakozva várják a beadást, hogy aztán a világ négy tája felé spriccelve, őskáoszt teremtsenek az ellenfél védői között egy olyan látványos góllal járt, mint Ashley Williams (vigyázat: nem a Realból vagy a Barcelonából, hanem a Swensea-ből) fejese.
Robson-Kanu (vigyázat: nem a Realból vagy a Barcelonából, hanem az FC Reading-ből) gólját most szájtátva bámulja a világ (meg is érdemli), de azt azért a szikár valóság kedvéért tegyük hozzá: amikor a belga kapunak háttal állva labdához jutott, és (mert ugyan mi más is lett volna a dolga?) kapura fordult vele, álmában nem gondolhatta, hogy ott egyetlen belga védő nem állja majd az útját, így meg az ő szintjén igazán nem volt szuperbravúr a hálóba lőni.
A színészek szokták mondani, hogy vannak olyan előadások, amikor a semmiből, minden előzetes jel nélkül, minden indoktól mentesen az angyal száll át a színpad fölött és ugyanabból az előadásból, amelyet százhoz lehozták már egy bizonyos színvonalon valami egészen csodálatos varázslat formálódik.
Azt hiszem, Wales angyala (igaz, most már sokadszor) mostanában gyakran repked arra, amerre Bale-ék futballoznak, hiszen ugyan mi mással, mint ilyen „angyalszálldosással” lehetene magyarázni, hogy az az igazán nem túl nagynevű, nem a topfutballisták között jegyzett Sam Vokes (vigyázat: nem a Realból vagy a Barcelonából, hanem az FC Burnleyből) alig néhány perce van a pályán, és fejel egy olyan gólt, amilyenre jobbára csak a legnagyobbak képesek.
Wales válogatottjának ihletett (és meggyőződésem, hogy nemzeti érzésektől jelentősen páncélozott) futballját látva talán ma már kevesebben mondják nálunk, hogy jobb lett volna velük játszanunk, mint a belgákkal, utóbbiaktól kikapni a nagy nemzetközi megítélés felől közelítve még 4-0-ra sem akkor blama, mintha ugyanezt Walestől szenvedtük volna el, akár csak 0-1-es különbséggel.
Pedig mi, magyarok edzettek vagyunk a Walestől elszenvedett vereségek ügyében, hiszen az 1958-as világbajnokságon két meccsből egyszer sem tudtuk legyőzni őket, a csoportból való továbbjutásért lejátszott rájátszásos meccsen meg egyenesen kikaptunk a John Charles vezényelte válogatottjuktól, bár Allchurch nevét legalább úgy megjegyeztük, mint János királyét…
Aztán volt egy soha sem felejthető Eb-selejtezőnk 1975-ben ellenük a Népstadionban, amikor már egy másik John, bizonyos Toschak volt a vezérük, és amikor egy olyan futballzseninek, mint Kocsis Lajos, egyetlen elsarkalt labdától egy életre befejeződött a karrierje, legalább is válogatott színekben.
De ez már egy másik történet, és csak nagy áttétellel lenne összeköthető a mai walesi és a mai magyar válogatottal. Az viszont a jelen nem is akármilyen pikantériája, hogy a döntőbejutásért lejátszandó Wales-Portugália meccsen a Real Madrid két alapsztárja, Gareth Bale és Cristiano Ronaldó néz majd szembe egymással. Valamelyikük törvényszerűen bukik. Mit mondjak, lesz mit megbeszélniük a madridi öltözőben…
De most még egyelőre köszöntse a dal a Bale fémjelezte törpe-óriásokat, az egyetlen igazán ismert és walesi nyelven éneklő banda előadásában, akik arról énekelnek, hogy valami „Még egy kicsit odább van…”
Le sem merem írni, hogy mire gondolhattak…