Matthias Sindelar
Bécs, Práter-stadion, 1938. április 3. Matthias Sindelar az osztrák válogatott mezében 69 percen keresztül úgy tesz a pályán, ahogy azt előtte javasolták neki. Néhány héttel az Anschluss után sorra hagyja ki a nagy helyzeteket Németország ellen. A mérkőzést annak megünneplésére szervezték, hogy Ausztria „visszatért” a Birodalomba. Mivel ezt a tanácsot kapta, Sindelar a legegyértelműbb helyzeteket is kihagyja. Azonban a 70. percben – a diplomatikus gól nélküli döntetlent váró 60 ezres közönség legnagyobb megrökönyödésére – a hálóba vág egy kipattanót. Kicsivel később csapattársa és barátja, Karl Szestak-Sesta is gólt szerez szabadrúgásból, és a két játékos a náci vezetőkkel zsúfolt dísztribün előtt jár örömtáncot. Kilenc hónappal később, a Gestapo többszöri zaklatása után Sindelart és barátnőjét holtan találták bécsi lakásában. Ekkor indulnak a pletykák, amelyekből később mítosz, a mítoszból pedig legenda születik: Sindelarnak gólja és „haláltánca” miatt kellett megbűnhődnie, a nácik végeztek vele. De vajon mennyi igazság lapul a szóbeszéd mögött: tényleg megölhették Ausztria legjobbját azért, mert megünnepelt egy gólt? A FourFourTwo megpróbálja szétválasztani a mendemondákat és az igazságot.
Matthias Sindelar szegény sorból származott. Szülei Morvaországból költöztek Bécsbe. Kőműves apja az osztrák főváros Favoriten nevű munkáskerületében kapott állást egy téglagyárban. A fiatal Sindelar itt, a negyed koszos utcáin fejlesztette ki azon képességeit, amelyeknek köszönhetően később kiérdemelte a Der Papierene – Papírember – becenevet, mivel rendkívül kifinomultan surrant át az ellenfél védelmén. A helyi Hertha klub is akkor figyelt fel rá, amikor rongyból készített labdákkal gyakorolt az utcán, ekkor 15 éves volt, édesapja egy évvel korábban elesett az olasz fronton. Nem sokkal később a Wiener Amateur-Sportvereinhez, a későbbi FK Austria Wienhez került, és itt hamarosan az első csapatban léphetett pályára, annak ellenére, hogy folyamatos térdsérüléssel küszködött. Sokan gondolták már ekkor, hogy lenyűgöző játéka ellenére pályafutása hamarosan véget ér az állandóan befáslizott térd következményeként. Sindelar elbűvölte a klub szurkolóit, akik többnyire a bécsi zsidó középosztály soraiból kerültek ki. A főváros kávéházaiban is róla ment a szóbeszéd, ezeken a helyeken ő is gyakran iszogatott, és merült el a szerencsejátékban szurkolóival. A klubnál töltött első két idényében két kupagyőzelemhez és egy bajnoki címhez segítette csapatát. 1933-ban elhódították a Mitropa-kupát a milánói Ambrosiana – a későbbi Internazionale – elől, ezt három év múlva megismételték, akkor a Slavia Prahát verték meg. Az Austria Wien szurkolójának, Fritz Polsternek az édesapja annak idején barátkozott Sindelarral. „Amolyan régimódi szupersztárnak nevezném őt – emlékszik vissza Fritz. – Nem volt jelen az a fajta hisztéria, ami manapság jellemző, sőt inkább az áhítat csendje honolt. Apám többször magával vitt, így én is találkozhattam vele.
Nagyon egyenes tekintetű, szinte törékeny ember volt, úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban elfújhatná valami szél. Senki sem gondolta volna, hogy fél gőzzel is elbánik bármely védelemmel. Pedig így volt. Hatalmas élmény volt a közelében tartózkodni.”
Lehet, hogy Sindelar már klubszinten is sztárnak számított, de a válogatottban ez hatványozottan igaz volt rá. 1926-ban mutatkozott be a csehszlovákok ellen, itt a győztes gólt szerezte a 2:1-re végződő mérkőzésen, majd kétszer talált be Svájc 7:1-es kiütése alkalmával. Hugo Meisl szövetségi kapitány és segédedzője, az angol Jimmy Hogan parádés csapatot hozott össze, és ennek középpontjában Sindelar állt. A ’30-as évek elejére Ausztria vitathatatlanul a világ egyik legjobb válogatottjává vált, nem véletlenül érdemelte ki a Wundermannschaft elnevezést. 1931 májusában ragadt rájuk a jelző, amikor a kimondottan erős skót válogatottat verték meg 5:0-ra Bécsben. Az elkövetkező három évben az osztrák válogatott uralta a világ futballját. 1932 decemberében az addigi legnagyobb kihívással találta szemben magát a csapat: a Stamford Bridge-en kellett megküzdenie az angol válogatottal. Az angolok még sohasem kaptak ki hazai gyepen. A bécsi Heldenplatzon tízezren gyűltek össze, hogy hangszórókon hallgassák a közvetítést. A házigazdák fél óra után már két góllal vezettek, de az osztrákok hamar felismerték, hogy ellenfelük kikezdhető, és visszajöttek a meccsbe, a többi között Sindelar gyönyörű szólógóljával. A meccset végül Anglia nyerte meg 4:3-ra. (További 21 évig élt az angolok hazai veretlensége, mígnem 1953 novemberében Puskásék léptek a Wembley gyepére…) A Times azt írta Sindelarról, hogy „minden idők egyik legnagyobb játékosa”, a Daily Mail zseninek nevezte, a belga játékvezető, John Langenus pedig, aki két évvel korábban az első világbajnokság döntőjét vezette, azt mondta, hogy „ilyen káprázatos gólt a világon senki más nem lett volna képes az angol válogatott ellen belőni”. Sindelar 1933-ban szerzett egy olyan gólt is a Juventus elleni KK-elődöntőben, ami legendássá vált: egy szögletből érkező labdát átfejelt egy védőn, majd egy másikon, végül a kapuson.
Legendás csapat hatalmas sztárja volt. Bécs ünnepelt figurája, aki tej- és karóra-reklámokban és egy filmben, a Roxi és a csodacsapatban kapott szerepet. Hírneve az osztrák határon túlra is eljutott. Ekkor már számos klub – köztük a Manchester United is – jelezte az FK Austriánál, hogy vastagabb borítékot is letenne a csatárért, de Sindelar nem szándékozott elhagyni a szülőföldjét. Szerény ember volt, mosodát vezető édesanyjával élt egy lakásban. A pénz és a kaland nem kárpótolta volna szeretett csapatáért és hazájáért.
A második, 1934-ben Olaszországban megrendezett világbajnokság idején széles körben vélekedtek úgy, hogy a trófeát Ausztria hódítja el, a torna sztárja pedig Sindelar lesz. Ám az akkori gazdasági helyzet még azt sem tette lehetővé, hogy a válogatott edzőt és masszőrt vigyen magával a vb-re. Az idény későn fejeződött be, a játékosok elfáradtak. Mindezek ellenére a válogatott az elődöntőig jutott, ahol azzal a házigazdával találta magát szembe, amelyik nem akart hibázni Mussolini jelenlétében. A szakadó esőben a pálya ingovánnyá változott, ami miatt Ausztria nem tudta kedvelt passzjátékát játszani, Sindelart pedig keményen kezelésbe vette Luis Monti hátvéd. Ő volt azon védők egyike, akiket korábban a már említett fejes cselekkel alázott Sindelar. Korábban ezt mondta Vittorio Pozzónak, az olasz szövetségi kapitánynak: „Ha Sindelart látom, vörös posztót látok”. Rögtön egy alattomos rúgással kezdett, ami az egész meccsen nehezítette Sindelar dolgát, és végig hasonló szellemben játszott, egyszer egy ravasz mozdulattal meg is ütötte a földön fekvő csatárt. Az olaszok egyetlen, sokat vitatott lesgóllal nyertek, és ezzel az osztrák remények szertefoszlottak. De ez csak futball. 1938-ban Hitler tankjai átlépték az osztrák határt, hogy így véglegesítsék az Anschlusst. Sindelar története itt vált át legendába. Elkötelezett szociáldemokrataként gyűlölte a nácizmust. A holokauszthoz vezető folyamatok kezdetén az Austria zsidó származású játékosait és vezetőit lecserélték, sokan közülük külföldre menekültek. A klub elnökét felállították egy nála inkább árja jelölt kedvéért, aki megtiltotta, hogy zsidó származású játékosokat igazoljon a klub, elődje képét pedig Hitlerére cserélte irodájában. A nácik nem kedvelték a klubot zsidó kapcsolatai miatt, és taktikus, passzos játékát is pellengérre állították, mert nem volt ínyükre a sokkal direktebb és keményebb német játékstílushoz képest. A futball próbálta legalább a normalitás látszatát fenntartani, de zsidó játékosok többé nem vehettek részt benne. Az Austria csapatának felét és vezetőinek nagyobb részét elveszítette. Akik maradtak, azokat felszólították, hogy ne tartsák a kapcsolatot egykori, zsidó munkatársaikkal. Sindelar a következőt mondta Emanuel Schwarz kirúgott klubelnöknek: „Az új elnök megtiltotta, hogy beszéljünk, de én bármikor szóba állok önnel, Herr Doktor!”. Ausztria kijutott ugyan az 1938-as világbajnokságra, de az Anschluss azt jelentette, hogy „Nagy-Németország” része lett, és eltűnt a térképről. A legjobb osztrák játékosokat bevették a német válogatottba, aminek kimondott-kimondatlan célja volt, hogy mindent elhódítson, amit csak lehet. Az újraegyesítés örömére 1938 áprilisában mérkőzést rendeztek Bécsben, a Sindelar vezette „régi Ausztria” csapott össze az új német- osztrák válogatottal. Sindelart és társait előre figyelmeztették, hogy tanácsosabb lenne, ha nem próbálnának meg győzni. Aztán másképp alakult Sindelar és Sesta góljának köszönhetően. Kétgólos győzelem, majd egy örömtánc: a nácik nem voltak túlzottan lenyűgözve. Sindelar még 35 évesen is a legjobb osztrák futballistának számított. A hatóságok gyakran üzentek neki, hogy várják a Birodalom edzőpályáin, de vagy visszautasította a meghívást, vagy sérülésre hivatkozott. Elképzelhetetlen volt számára, hogy a náci Németország mezében játsszon. A háború végét követően Sepp Herberger – 1936-tól német szövetségi kapitány, aki később ellenünk sikerre vitte hazája válogatottját az 1954-es vb-döntőben – azt mondta, hogy „Sindelar jó ember volt, akinek emléke örökké élni fog a futball világában”. Hozzátette: „Végig éreztem, amikor visszautasította, hogy a birodalmi csapatban játsszon, az személyes tiltakozása volt a rezsim ellen”.
Az egy évvel korábban általa nyitott kávézó feletti lakásban találták meg a holttestét 1939. január 23-án. Mellette új barátnője, Camilla Castagnola feküdt. A hivatalos vizsgálat szénmonoxid mérgezést állapított meg. Sokan vélték úgy, hogy szeretett csapata és hazája szétesése depresszióba kergette, és öngyilkosságot követett el szerelmével. De egy harmadik elmélet is tartotta magát: a gyilkosságé. A nácik kényszerítették a rendőrséget, hogy néhány hónap elteltével zárja le a nyomozást, az ügy aktái pedig nyomtalanul eltűntek. „Némelyeknek meggyőződése volt, hogy Sindi a nácik bosszújának áldozata lett – mondja Fritz Polster. – Mások szerint öngyilkosságot követett el. Úgy, hogy találkozhattam vele, és láthattam, mennyire vibrált, mennyire tele volt élettel, ez utóbbit nem hiszem.” Az 1994-es Cassell Soccer Companion kiadvány – téves – állítása szerint Sindelar zsidó származású volt, és a náci hatalomátvétel miatt lett öngyilkos. Szintén tévesen állították ugyanitt, hogy barátnője félzsidó volt. „Nonszensz – állítja Polster. – Sindi épp akkor vett meg egy kávézót, a barátnője meg egy bárt. Ha zsidó származásúak lettek volna, ezt nem tehetik meg. Senki, akit a nácik nemkívánatosnak tartottak, nem birtokolhatott ilyesféle vagyont.” A BBC 2003-ban vetített egy dokumentumfilmet Futball és fasizmus címmel, ebben Sindelar egyik barátja, Egon Ulbrich azt mondta, lefizették a körzeti megbízottat, hogy a játékos halálát balesetként vegye nyilvántartásba, mert így járt neki az állami temetés. „A náci törvényeknek értelmében nem kaphatott állami gyászszertartást az, aki gyilkosság vagy öngyilkosság áldozata lett, ezért tennünk kellett valamit, hogy a bűnügyi szál ne szerepeljen a jelentésben” – nyilatkozta Ulbrich. Polster azonban nem hisz az ilyesfélékben. „Az apám nem sokkal a dokumentumfilm bemutatását követően halt meg, és akkor sem akarta elhinni ezeket az elméleteket. Talán mert mindenki tudta, hogy a kéményük hibás, és a halálukat megelőző héten a szomszédok is rosszul lettek.” A temetésén 15 ezren vettek részt, közülük sokan hitték, hogy a nácik bosszúja végzett vele. A köztiszteletben álló gondolkodó és zsurnaliszta, Alfred Polgar a következőket írta nekrológjában: „A jó Sindelar követte a várost, amelynek gyermeke és büszkesége volt, a halálba. Oly elválaszthatatlanul nőtt össze vele, hogy neki is pusztulnia kellett, amikor az elpusztult.”
Fritz Polster szerint „annyi mindent mondtak, és annyi mindent leírtak, amikor Sindi meghalt. A gólja és örömtánca nagyon sokat számított nekünk. Az ő mondása volt: »Megvan a magam értékítélete és hite, és ezeket nem lehet elvenni tőlem«. Azokban a szörnyű időkben Sindelar hitet adott mindenkinek, aki kiállt a fasizmus ellen, és okot a küzdelemre.”
