6503 karakter a vén Európa legprímább futballjáról

---

---

Nem tud olyan gyönyörű és olyan boldogságos lenni a jelen, hogy a múlt egy kicsit be ne kavarna, no, de egy olyan futballnemzetnél, mint a magyar, ez talán nem is akkora baj.
Ha nem olvasnám sok helyen, hogy korábban még soha sem fordult elő, miszerint a magyar válogatottnak egy világversenyen a harmadik csoportmérkőzése már egyáltalán nem számított a továbbjutás kérdésében, mert az első kettőn biztosította azt, akkor fel sem hoznám az esetet.
De valakinek csak szólni kell, hiszen az sem lenne jó, ha az egri csata nem 1552-es, hanem valami hirtelen jött közmegegyezés okán 1553-as dátummal rögzülne a tudatokban.
Az 1962-ben a chilei világbajnokságon a magyar válogatott az első mérkőzésén (gólszerző: Tichy, Albert illetve Flowers 11-esből) 2:1-re verte az angolokat. Utána Bulgária következett (megjegyzem ez is egy teljesen méltatlanul elfelejtett, vagy inkább soha sem emlegetett abszolút világrekord), ellenük a 12. percben már 4:0-ra vezettünk, ami azt jelenti, hogy három percenként rúgtunk gólokat, nem is tudom, hogyan jutott idő a középkezdésekre…
A vége 6:1 lett.
Két meccs, négy pont, biztos továbbjutás a csoportból.
Remek (8:2) gólkülönbségünk okán minimális, sokkal inkább matematikai, mint gyakorlati esélye maradt ugyan annak, hogy az argentinok pontszámban befognak bennünket, no de elvileg a Püspökladány is megverheti a Barcelonát, így nyugodtan állíthattuk: annak a harmadik meccsünknek ugyanúgy nem volt jelentősége, mint most amikor a portugálokkal „edzőmeccsezhettünk”.
Ékes bizonyítéka ennek, hogy Argentína ellen (akkor még nem sárga lapoztak, így ebből a szempontból nem kellett preventív megoldásokat alkalmazniuk a szövetségi kapitányoknak, mint tette azt Bernd Storck, amúgy nagyon helyesen több magyar játékosok esetében) Baróti Lajos a „meggypirosak” három sztárjátékosát, Sándor Csikart, Albert Flóriánt és Fenyvesi Mátét a szállodában, akarom mondani a lelátón hagyta.
Dominguez kapuját a Kuharszky, Göröcs, Monostori, Tichy, Rákosi csatársor rohamozta, akik közül hárman addig egy percet sem töltöttek pályán.
Szepesi György, akinek hangja a rádióközvetítések során búvópatakszerűen jutott el a magyar lakásokig, szörnyülködött ugyan kicsit, hogy „… már a huszonkettedik szögletet rúgják az argentinok!”, de a vége 0-0 lett, készülhettünk a ki-ki mérkőzésre Csehszlovákia ellen.
De ha már (futball)történelem órát tartunk, van egy remek hírem is a futballdrukkeré lett ország népének: amikor egy világbajnokságon a magyar válogatott túlélte a csoportmérkőzés utáni első találkozóját, azaz talpon maradt a folytatásra, akkor mind 1938-ban, mind 1954-ben meg sem állt a döntőig!
Dehogy akarok én ezzel bármiféle terhet tenni Dzsudzsákék nyakába, csak talán jó, ha tudják: Belgium legyőzését követően legalábbis a múlt biztosan kézen fogja őket és akár a fináléba is utaztathatja a csapatot… (Jó, azért ezzel még várjunk kicsit, múlt ide, múlt oda…)
Egyelőre mi magyarok, a varázslatos kábulat napjait éljük, és szintén utazunk.
Van, aki az Eb-színhelyére a saját autójával, de a hatalmas többség álmaiban, kölcsön kocsiban, igaz: Törzs Jenővel és Perczel Zitával…

Világ- és Európa-bajnokságok sorát volt szerencsém a helyszíneken átélni, de soha sem úgy, hogy egy szemernyit is számított volna, vajon milyen lehet mindeközben itthon a hangulat?
Egszerűen azért, mert nekünk a nagy tornákon vagy nem osztottak lapot, amikor meg osztottak, még az olyan világra szóló diadaljaink sem váltottak ki itthon a mostanihoz hasonló futballőrületet, mint mondjuk a világbajnoki cím védőjének, Brazíliának 3:1-es legyőzése 1966-ban Liverpoolban.
Örült, persze, hogy örült itthon az utca népe, hogy a közkeletű példával éljek, Battonyától Nemesmedvesig, de a mostani kollektív össznépi örültre nyugodtan mondhatom, soha nem volt még példa a magyar futball történetében.
Az előfordult, hogy a két elveszített vb-döntő után összegyűljön egy nagyobb hadtestre való ember, hogy jól megkergesse Dietz Károlyt, az 1938-as csapat szövetségi kapitányát, vagy hogy 1954-ben a szintén elbukott finálé után egy kis előjátékot tartson 1956-ot előrejelzendő, de azokat (a döntő ténye ellenére!) az elszabadult és fékevesztett negatív és nem a minden korlátjától felszabadult pozitív indulatok és érzelmek motiválták.
Éppen ezért volt lenyűgöző és csodálatos, ahogy a Fény utcai piacon a legszebb zöldpaprikát áruló Mariska néni ugyanúgy a Király „Gabikáról” és arról a „tündéri Balázskáról” beszélt a pultja mögül, mint ahogy rengetegen mackónadrágban mentek dolgozni, és színházi előadásokat tettek későbbi időpontra, hogy lássák, mondjuk Bese Barnabást. (Jelentkezzen az, aki ezt megjósolta volna akár egy nappal az Európa-bajnokság megkezdése előtt!)
A futball megteremtett valami olyan felemelő közmegegyezést, kollektív örömöt és összetartozást, amelyre nem hiszem, hogy bárki vagy bármi képes lenne 2016 Magyarországán.
(Szerintem, erre, sajnos, még egy, vagy sok olimpiai aranyérem sem képes…)
Miután immáron közel fél évszázada néhány karakterisztikus és soha sem felejthető kivételtől eltekintve mindig csak elverve, elbukva, agyonszidva, agyongyalázva láttam a magyar válogatottat, bevallom: soha nem gondoltam volna, hogy ezt a mostani hangulatot még megélem.
Újra Futbólia lett Magyarország!
Ezt utoljára 1954-ben, az Aranycsapat idején mondhattuk el magunkról.
Igaz, akkor el is énekeltük…

Szép ez a nyár.
És jó, hogy közös nagy szerelmünk, a futball tette ilyen széppé!
Forróság van, és nem csak azért, mert csütörtökön 42 fokot is mértek Budapesten.
A lelkek, a szívek melegedtek fel, mert a magyar válogatott Franciaországban leolvasztotta róluk azt a jégpáncélt, amely már olyan vastag volt, hogy azzal az 50 let pobedi nevű jégtörőhajónak (ezt tartják ma a legnagyobbnak a világon) is lett volna bőven bíbelődni valója.
És a legcsodálatosabb a történtekben talán az, hogy most már voltaképpen mindegy, mi történik velünk a belgák ellen (vigyázat: nem azt mondtam, hogy nem lenne remek, ha győznénk…), ez a válogatott mindenképpen hős gárdaként térhet haza Magyarországra.
Mert futballjával, játékának színvonalával, remek csapategységével, és ami talán a legfontosabb, a játékosok szerénységével (pedig most aztán lenne mire nem szerénynek lenni…), három meccsével beírta magát az elkövetkezendő minimum ötven esztendő legtöbbet emlegetett honi nemzeti tizenegyei közé. Hogy mi lesz a belgák ellen?
Szerintem arra még tippelni sem érdemes.
Legyen, bármi az eredmény, a katartikus közös ünnep nem marad majd el.
Budapest a vereséget is ünnepelni fogja!
És ez a legnagyobb győzelem, amit egy válogatott elérhet…