6039 karakter a vén Európa legprímább futballjáról

---

---

Egy szemernyi túlzás sincs abban, hogy voltak idők, amikor ketten drukkoltak az angol válogatottnak. A királynő és én. II. Erzsébet ugye, munkaköri kötelességből, én meg azért, mert futballügyekben néha konkrétan mazochista vagyok.
Soha nem gondoltam volna, hogy eljön az életemnek az a másfél órája, amikor (csakhogy matematikai felkészültségemmel ne maradjak le Dzsudzsák Balázs mögött, mert azt végtelenül szégyellném) egy tizenötmilliós tömeget befogadó gigantikus stadionban tizenöt millió + 1 szurkolója lesz Angliának! Annak az Angliának, amely 1966 óta három esetben nem tud jól szerepelni (hogy nyerni azt velük kapcsolatban le sem merem írni) egy világversenyen.
1. Ha nagyon jó csapata van, tele tömködve akár világklasszisnak is mondható játékosokkal, és még nyer is néhány meccset; 2. Ha közepes csapata van, tele tömködve félklasszisokkal és talán a csoportból valahogy továbbküszködi magát; 3. Ha gyenge csapata van, tele tömködve kifejezetten ügyetlen futballistákkal, és már az első kör befejeztével indulnak haza Angliába.
Te magasságos isten, ezt nem hiheti senki komolyan, hogy az angolokban bízik, amikor nekünk, magyaroknak kellene segíteni – gondoltam magamban én, a csontkemény anglomán, amikor a futballsors úgy hozta, hogy a mi biztos továbbjutásunk brit lábakon, fejeken, és kapusuk két kézen múlik…
Ettől persze még drukkoltam nekik, ahogy drukkoltam mindig (miközben pontosan tudtam, hogy újra és újra gazul átvernek), amikor rajtam kívül egy világgal tudták az egyes világbajnokságok és Európa-bajnokságok előtt elhitetni, hogy „na, most aztán majd meglátjátok, mert olyan jók vagyunk, mint még soha…”! Most meg még pluszban jött ez a „magyar érdekeltség is”, ami csak tovább bőszített, mert akarva akaratlanul egy olyan válogatottól függött a sorsunk, amely nemhogy másokon, de saját magán sem tud segíteni!
Újra becsaptam magam (1966 óta már ki sem tudom számolni, hogy hányadszor) azzal, hogy már csak a nagy számok törvénye szerint is egyszer csak összejön már nekik valami, és momentán ha ez az egyszer éppen most van, akkor abból miért ne jutna némi kis baksis nekünk is. (Igazán megérdemelnénk, momentán sokkal jobban, mintha nekünk kellene segítenünk rajtuk.)
Az én angoljaim azonban annyira angolok, hogy ők a csalódás okozásban is pontosan olyan konzekvensek, mint ahogy délután 5-kor garantáltan teát isznak, és mindig szigorúan tejjel.
Magamban azért fohászkodtam, hogy csak most az egyszer nyerjen érvényt a Herman’s Hermits együttes, No Milk Today című száma, és történjen minden úgy, ahogy angoléknál nem szokott, azaz: a szlovákok ellen abszolút esélyesként pályára lépve, jó játékkal nyernek, és ezzel akarva akaratlanul minket is magukkal húznak a legjobb 16 közé.
Skizofrén helyzet: úgy csalódtam bennük, hogy egyáltalán nem csalódtam, mert a múlt megtanított arra: ők ilyenek. Jöhetnek nekem a nyomasztó fölényükkel, a megszámlálhatatlan kapura lövési kísérletükkel, bizonyos Gary Linekernek néha kilencven perc alatt egy fél helyzete volt, és abból két gólt rúgott.
Most pedig még ezt a vadonatúj csillagot, a „leszteres” Vardyt is szinte úgy kellett szemmel keresni, hogy a pályán van-e egyáltalán, az meg tipikus angol szövetségi kapitányi húzás, hogy amikor van egy voltaképpen a gólszerzés ellen beoltott csapatom, akkor azt a Wyne Rooneyt ültetem a kispadra, akinek a fülcimpájáról is a hálóba pattanhat a labda.
Ráadásul azzal az eszement indoklással (ahogy a tévében hallottam), hogy Rooneynak ezen az Európa-bajnokságon nem a góllövés, de még csak nem is a gólpasszok tálalása a feladata, előre megmondjuk, hogy ilyet nem fog csinálni, ne is várják tőle.
Ron Greenwood csinálta meg egyszer, hogy Kevin Keegant akkor sem küldte a pályára, amikor már teljesen egyértelmű volt, hogy Anglia veszíteni fog, és talán csak egy alap zseni tudna segíteni, ehhez képest Hodgson még nagyvonalú volt Rooneyval, hiszen (jó, önvédelemből is persze…) negyven percet azért adott neki, hátha nem fogad szót senkinek és mégis csak rúg egy gólt, vagy ad egy elhibázhatatlan gólpasszt. Nem történt meg egyik sem, a büszke Anglia dacára annak, hogy továbblépett a csoportjából, kénytelen szemlesütve, pironkodva átélni, hogy a szigetországban nem róluk, hanem Wales válogatottjáról beszélnek az emberek.
A szlovákok nem rendeztek futballbemutatót, de nekik ezúttal nem is erre volt szükségük.
Az első perctől az utolsóig egyetlen cél vezérelte őket: csak nem kikapni és akkor még minden lehet…
Elképesztő akarással, szívóssággal, küzdeni tudással és remek védekezési szisztémákat felvonultatva (néha három középhátvéddel állták útját az angol „rohamoknak”, vagy inkább beíveléseknek) bekkeltek, és a végén az öltözőjükben boldogan hallathatták a maguk „kis Grofóját”, amely a pozsonyi Pátria rádió remek hírszerkesztője, Kiss Balázs szerint náluk egy paródia-zenekar, daluk népszerűsége a mi Aranyesőnkével vetekszik.

Ja, hogy volt tegnap egy másik meccs is?
Volt bizony, de miután a magyar érdekeltség az angol-szlovákra irányította a figyelmet, szinte alig voltak, akik látták azt a voltaképpen futballtörténelmi csodát, ahogy az aprócska Wales futball-leckét ad a gigantikus Oroszországnak.
Ha nekem valaki egyszer azt mondja, hogy lesz majd olyan Európa-bajnokság, ahol Wales 3-0-ra veri Oroszországot, akkor minimum kinevetem, de hogy elküldöm egy alapfokú futballtörténelmi kurzusra, az szinte biztos.
A labdarúgás históriájának logikája szerint ugyanis ilyesmi csak egészen kivételes esetekben, egyedi kivételként fordulhat elő, hiszen ez olyasmi, mint amikor az 1966-os világbajnokságon Észak-Korea (emlékszik még valaki a Pak doo Ik névre ?) 1:0-ra legyőzte a világsztárokkal felálló Olaszországot. Az oroszok ma este talán már otthon is vannak, és vélhetően azon gondolkoznak, hogy futballjuk történetében (amely a cári időkre nyúlik vissza) volt-e valaha a mostanihoz hasonlóan gyenge válogatottjuk?
Ha engem megkérdenek, szívesen megadom nekik az egzakt választ, de amíg gondolkoznak, vigasztalja őket az egyetlen, ami ilyen esetekben vigaszt nyújthat, hiszen azon, hogy a Moszkva-part szép, nem lehet vitát nyitni…