Amennyire mi, magyarok szeretjük (legalábbis egyelőre) ezt az Európa-bajnokságot, legalább annyira szeret az Európa-bajnokság is minket.
Kevés országnak adatik meg ugyanis, hogy miután válogatottja futballtörténelme utóbbi hat év híján fél évszázadának legnagyobb honi közönségvisszhangját kiváltó győzelmét aratja, a 24-es mezőny magyarokon kívüli része egy teljes meccsnapot adjon neki ajándékba csak azért, hogy legyen időnk minden ízében és falatkájában kiélvezni a magunk voltaképpen magánügynek számító házibuliját.
A keddi magyar–osztrákot követően a szerdán pályára lépő hat válogatott az „Unalom Napja” elnevezésű mellékrendezvényen vett részt, és bár a maguk szempontjából természetesen ugyanolyan fontos volt a meccsük, mint a miénk az osztrákokkal, de Franciaországon, Albánián, Románián, Svájcon, Szlovákián és Oroszországon kívül az összes további futballőrült ország lakója ezen a délután és estén nyugodtan visszakapcsolódhatott június 10. óta hűtlenül elhagyott televíziós szappanoperáihoz, elintézhetett minden olyan kötelezettségét, amelyeket az Eb-re való hivatkozással „véletlenül” elfelejtett elintézni vagy teljesíteni.
Ha valaki mégis megkínozta magát mondjuk a Románia–Svájc mérkőzéssel, akkor az nyilván a játék közben másodpercenként tett összehasonlításokat az Eb-selejtezőkön ellenünk látott román válogatott és az Eb-n szereplő „kedvenc” nemzeti tizenegyünk játéka, tudása, formája között, ha pedig még tovább is lépett egyet, akkor megpróbálta kikövetkeztetni: Svájc az őszi vb-selejtezőkön verhető vagy verhetetlen ellenfél lesz-e számunkra.
Erős a sejtésem, hogy erről a kilencven percről bizonyos Mehmedi bravúros gólja (technikai kivitelezés szempontjából sokkal fajsúlyosabb volt az a lövés, mint amilyennek elsőre látszott..) marad meg az emlékezetekben, legfeljebb a román memóriák törlik majd gyorsan, ami viszont garantáltan megmarad bennük: vajon ezért az 1-1-ért érdemes volt-e Iordanescu kapitánynak jószerivel egy vadonatúj nemzeti tizenegyet a pályára küldenie?
Szerencsére nem a mi dolgunk erre válaszolni, és miután kora este bűnös módon belealudtunk Románia és Svájc közös andalgásába, visszamenőleg már szinte tetszett az a Szlovákia-Oroszország találkozó, amelyről még kora délután azt hittük, hogy csak és kizárólag Weiss és Hamsik bravúrgóljai miatt volt érdemes végigkínlódni.
Az nem lepett meg igazán, hogy a szlovákok összehasonlíthatatlanul jobban játszottak, mint első mérkőzésükön Wales ellen, amikor alapvetően esélyesként indultak csatába, de Gareth Bale jószerivel egyedül megverte őket, ami azért is nagy dráma itt, és nagy csoda ott, mert a szlovákokat legyőzni (mit legyőzni, legalább egy nyomoronc döntetlent ellenük kicsikarni) néhány nappal az Eb-rajtja előtt még a világbajnok németeknek sem sikerült.
Bár makacsul tartom magam ahhoz, hogy „minden meccs más” (mert tényleg más…), de abból azért egy lélekkurkász ki tudna bontani néminemű elmélet, hogy a németek legyőzését követően a szlovák játékosok tudatalattijában hogyan ült meg a „ha ez így megy nekünk, akkor egy Walest már csak megverünk” gondolat.
Az oroszok ellen már összekapták magukat, igaz nem nagyon volt szükség olyan nagyon nagy „összekapásra”, hiszen ez az orosz csapat mintha elfelejtett volna elutazni Franciaországba és még mindig otthon hallgatná a Moszkva-parti estéket…
Az angolok ellen bejött nekik, hogy egyetlen percnyi futballra emlékeztető játékkal (egy strandfocira emlékeztető fejessel) a semmiből pontot mentsenek, és miután a futball néha a földkerekség legigazságtalanabb játéka, ugyanez majdnem a szlovákokkal szemben is sikerült neki.
De csak majdnem, mert Skrtelék 2-1 után rutinosan elmorzsolták a perceket és a maguk három pontjával késő este a szállodájukból már boldogan küldhették haza Szlovákiába a minden szlovák és szlovákiai magyar által ismert népdalt, amely (köszönet az útbaigazításért és a fordításért a pozsonyi Pátria rádió lelkes és segítőkész csapatának) nagyjából arról szól, hogy „Szlovák édesanyák, szép szál legényeket neveltetek…”
Hogy mit énekelnek majd jövő hétfőn a Szlovákia-Anglia meccs után, azt még nem tudhatjuk, az sem kizárt, hogy huszonkettes kórusban azt, hogy: „Fel, Párizsra”
Hogy még nincs ilyen dal?Majd a fenti számot jegyző Senzusz nevű banda addigra ír egyet…
Az estét a franciákkal zártuk, és miután finomságuk, eleganciájuk, az Eiffel-torony, a Louvre, a Montmartre és a Házibuli-korú Sophie Marceau miatt őket úgy nagy általánosságban szeretjük, döbbenten vettem magamon észre (és állítom: ezzel nem voltam egyedül), hogy a 80. perctől kezdve már azért szurkolok: a hozzájuk képest minden tekintetben pettynyi Albánia most már húzza ki valahogy egy iksszel, hiszen abban mindig van valami borzongtató, amikor a törpe az óriás lábára lép.
A gallok nem kapkodták el, egészen a 90. percig hagyták teljes Albániát örömtáncot lejteni Tiranában, amikor jött az amúgy eredetileg kispadra szorult Griezmann és gondolta, ha már meg kell mentenie a nemzet becsületét, akkor egy jobboldali beadást már csak befejel az albán kapu jobb sarkába.
Atomjaira hullott az albán csoda, és ahogyan az ilyenkor lenni szokott, gólra gólt kaptak, igaz a 96. (!) percben esett Payet találat már se nem osztott, se nem szorzott, hiszen a Griezmann-fejessel a házigazdák már mindenképpen a továbbjutók közé gyömöszölték magukat.
Mert lehet, hogy két meccs után hat pontjuk van, sőt még az is elképzelhető, miszerint nagyon a sor elején végeznek majd a záráskor, de azt ne akarja bebizonyítani nekem senki, hogy ennél a mostaninál Franciaországnak futballtörténelme során nem volt már minimum tíz sokkal jobb válogatottja.
Hogy ebből a mostaniból mi hiányzik igazán?
Erre a választ az egyik leghíresebb francia beceneve adja meg, akit Monsieur 100 000 voltként ismert a világ…
5733 karakter a vén Európa legprímább futballjáról


Lakat T. Károly blogsorozata az Eb-ről, 6. rész.
Ezek is érdekelhetnek
Hozzászólások
Történet a fénykép mögött
Meccsek, amik...
Du ju szpík futball?
Még ne oltsd le a lámpát!
technika
Költők, írjatok verseket!
Kérdezd meg pacekba!