Vakond a szent gyepen

A buddhista szamszaráról, avagy az élet örök körforgásáról sokat tudnának mesélni Vácon. Baktalórántháza, Debrecen, aztán Benfica, Paris Saint-Germain (igaz, annak idején a portugálokat a Megyeri úton, a franciákat a Fáy utcában fogadták), és most újra Baktalórántháza, Debrecen. Persze abból is a második csapat. A hajdúságiak ezúttal vendégek voltak a megáradt Duna mellett a Stadion utcai stadionban, amely nemcsak szebb napokat, de több nézőt is látott annál a kétszáznál, akik jó szombat délutáni programnak érezték, hogy megnézzék az NB II Keleti csoportjának ezüstrangadóját.

Pedig a meccs előtt még némi bulvár felhajtást is kapott a stadion, hiszen a csapat hivatalos honlapja arról számolt be, hogy vakondot fogtak a Dunakanyar-Vác stadionjának szent gyepén. A jószágnak az idén 111 éves klub honlapja szerint „Ofella Zoltán elnök úr közreműködésével” a ligeti patak túloldalán kerestek új otthont.

És hát bulvár ide vagy oda, az inkognitós FFT-tudósítók által megtekintett DVSC-DEAC elleni meccsen (1–3) nem kevés volt a tét, itt dőlt el ugyanis, hogy a jelenleg Dunakanyar-Vác névre hallgató együttes nem töri át alulról az NB II gyepszőnyegét, tehát az ősszel is másodosztályú meccseket láthat a város. Vagy legalábbis az a párszáz drukker, aki manapság még kijár. Persze nem volt ez mindig így, mint a nappal szemben félmeztelenül sütkérező drukkerektől megtudtuk, a ’80-as évek végéig szintén a másodvonalban vitézkedő klub találkozóin tízezres nagyságrendű volt a nézőszám, az 1994-es élvonalbeli aranyszezon pedig hasonló mutatókat produkált. „Volt olyan, hogy még a dombon is álltak az emberek, hogy láthassák a csapatot.” Aztán zuhanás. Ami a sajátos magyar néplélekből adódhat – tudunk másik alakulatot, amelynek a kiesés elleni küzdelmét tízezrek kísérték figyelemmel a helyszínen, majd a bentmaradás utáni középcsapatra ennek már csak töredéke volt kíváncsi. Persze itt helyben erre is magyarázatot adtak az ismeretlennel is kedélyesen kvaterkázó szurkolók. Akkor még voltak itt gyárak, és az itt dolgozók brigádszinten vonultak ki a meccsre, meg persze a jegyárak is megfizethetőbbek voltak. A jegyárakkal kapcsolatban a magunk részéről nem volt okunk panaszra, a gyerekek ingyen jöhetnek, a diák/nyugdíjas 700, a felnőtt 1000 forint. Ennyiért az ember művészfilmet néz egy fapados moziban Pesten, és semmi Dolby Surround, semmi Russel Crowe, jó, mondjuk a vásznon nem Franyó Róbert és Lovrencsics kergeti a labdát.

De hát hol vannak már azok a srácok, akik a Dinamo Moszkvának 1991-ben ajtót mutattak, és 1–0-val küldték haza az oroszokat, vagy azok, akik legyőzték az Újpestet vagy a Fradit. Hát ők most pontosan a klubház falán vannak, mert hát a hálás klub, ha nem is tudta őket megtartani a vadkapitalizmus delelőjén, legalább a lábnyomukat próbálta megőrizni. Itt van kitéve Bánfi János, Hahn Árpád, Nagy Tibor és Csank János márványtáblája is. Sőt a nemrégiben fiatalon és váratlanul meghalt Gonda László sportújságíró is azt kérte végakaratában, hogy hamvait a váci pályán szórják szét, amit végső búcsúztatása után meg is tettek. Bár lelkes lokálpatrióták és váciak kijárnak még a meccsekre, de a vendégszektorban már régen „lekapcsolták a villanyokat”. Az ultrák szerint azért egy kivétel akadt: a tavalyi bajnokságban, amikor a Fradival egy ligában voltak, a zöld-fehérek kedvéért beüzemelték a vendégpénztárakat. Azóta viszont a flóra győzedelmeskedett a fauna fölött, a vendégkapunál legalábbis.

Mindezek ellenére, vagy talán pont ezért a váciak arénája az egyik leghangulatosabb helyszínre húzott küzdőtere az országnak: felesel a természettel. Érezni az áradó Duna illatát, a keleti lelátó mögött azonnal kiserdő, az igazán profi eredményjelző berregő gépháza mögött pedig a hangulatos Ligeti-tó. A nézőtér befogadási maximuma 12 500 – közli egy fiú, akit valószínűleg még babakocsiban tolhattak ki Csank János nagy csapatának meccseire.

A helyi ultrák (jó húszan) nem tűrik a fényképezést. Az ingerülten megfogalmazott vád az, hogy a debrecenieknek fotózunk – amit nem értünk, például az miért lenne baj. De amikor tudósítónk a hároméves fiával kézenfogva jelenik meg köztük, máris barátságosabbak: a gyerek kezébe nyomják a dobverőt, Pista adja a ritmust, a váciak tapsolnak, az apa pedig reménykedik, hogy a gyerekből az élmény hatására nem lesz Vác-drukker. A gyerek egyébként a szocreál klubházba is jó belépő. Simán lehet mondani, hogy pisilni kell, és eltévedtünk. Az ujjaival idézőjelet mutató, barátságos biztonsági közli, hogy az emelet a „nagy embereké”. Azaz a focistáké.

Bár a lelátók lépcsői közt itt-ott feltör a gaz, látszik, hogy a klub mögött szeretet van, és törődés. Egy ilyen nyálas mondatot többnyire illik keménykedő megállapításokkal körberakni, mégse tesszük: egyszerűen nincs minek. A drukkerek, bár általános megfigyelés az ellenkezője, nem szidják a csapatot, a büfés szemébe őszinte aggodalom ül ki egy-egy elvétett átadás után, a klubház kisudvarára húzott szárítóköteleken szép rendben kiakasztott edzőszerelések lengedeznek. A szurkolók közt általános téma, hogy a Keleti csoportban nem elég nekik a Debrecen kutyaerős második csapata, de a jövő szezonban megkapják a nyakukba a két kiesőt, a Nyíregyházát és a Diósgyőrt is, valamint a Fradi és az Újpest másodvonalba feljutott második együttesének valamelyikét. Legutóbb a 2005–2006-os szezonban voltak a legnagyobbak közt – az újabb feltörésre, mint azt egybehangzóan mondják, jövőre kevés az esély. És mégse szidják a csapatot – hazai pályán most búcsúztak el a kedvencektől, még szórványos taps is hallható. Amiért hálásak a játékosok, mert a csúnya kudarc ellenére is odaballagtak ultráikhoz, hogy megköszönjék a biztatást. Ha annak a maradék húsznak, akkor annak a maradék húsznak.

Szólj hozzá!