Szöveg Graham Ruthven
Senki sem beszélt „United Way”-ről egészen addig, míg Sir Alex Ferguson 2013-ban, miután még egyszer a nyakába akasztották a Premier League bajnoki aranyérmét, edzőként búcsút intett a Manchester Unitednak, annak a klubnak, amelyet az elmúlt három évtizedben a saját képére formált és sikeressé tett.
A legendás skót mester ugyan említett valami olyasmit a beszédeiben, hogy hűnek kell maradni az Old Trafford szelleméhez, de nem valószínű, hogy ő maga is úgy értelmezte volna ezt, mint valami olyasmit, aminek köze lenne a csapat pályán mutatott játékstílusához.
Inkább arról beszélt, hogy ki kell állni az új menedzser mellett, szavainak azonban nem volt nagy hatása, David Moyes-nak ugyanis kilenc hónap múlva fel kellett állnia a kispadról. Ez egyben rávilágított arra is, mennyire megváltoztak a dolgok, hiszen neki rengeteg ideje volt a bizonyításra annak idején ugyanezen a poszton, és korábban előszeretettel érveltek azzal, hogy a United nem olyan klub, ami csak úgy kirúg bárkit.
A futballidentitásról ő maga azonban nem beszélt, az erről szóló mondások csak Ferguson visszavonulása után kezdtek el terjedni, amelyek ráadásul nem is magától a mestertől, hanem másoktól indultak el, akik szerették volna újraértelmezni a dicsőséges napokat. Korábban sosem beszéltek annyit az ún. „United Way”-ről, mint az elmúlt években, ennek lényege pedig az, hogy a mítosz már eltorzítja a valóságot.
Tagadhatatlan, hogy amikor a Manchester United Ferguson vezetésével a csúcsra ért (és sokáig ott is maradt), akkor kifejezetten szórakoztató futballt játszott, amit jó volt nézni. Ráadásul az angol és európai labdarúgás legdrámaibb pillanatai fűződtek a csapat nevéhez, kezdve az 1999-es Bajnokok Ligája-döntő elképesztő fordításától a Camp Nouban, egészen Michael Owen egy évtizeddel későbbi győztes góljáig a manchesteri derbin.
És igaz, ami igaz: amíg a United a támadó futballra helyezte a hangsúlyt, valahogy felszabadultnak tűnt.
Alex Ferguson és Ole Gunnar Solskjaer
Feguson sosem volt olyan filozófus, mint Johan Cruyff vagy Pep Guardiola. Sőt, az igazat megvallva, volt olyan idő is, amikor a pragmatikus stílust, a hatékonyságot helyezte előtérbe csapatával. Ő is elismerte, hogy 2002-ben és 2004-ben azért vette maga mellé Carlos Queirozt, hogy segítsen egy védekező rendszert kialakítani, amire főleg Európában lenne szükség.
Lássuk be, a Manchester United játéka a Ferguson-éra vége felé helyenként már unalmas volt. Ha lett volna bármiféle indentitása, filozófiája – amely egyébként szinte követelmény lett a tradícióval rendelkező modern csapatoknál-, akkor az a győzelem volt.
A győzelem határozta meg igazán a Unitedet, amelynek köszönhetően az angol és nemzetközi futball uralkodójává válhatott.
Mindez azonban későn érkezett, és talán csak egy reflexszerű reakció Jose Mourinho, Louis van Gaal és Moyes kevésbé látványos és eredményes munkájára. Az elmúlt évek játékára és eredményeire pedig szinte természetes válasz volt az Old Trafford szurkolóinak kollektív emlékezése és visszafordulása a szebb és dicsőbb idők felé.
Ha a drukkerek tényleg azt szeretnék, hogy a „United Way” fáklyaként világítsa meg az utat előttük, akkor nem árt egy-két tévhitet tisztázni. Ole Gunnar Solskjaer, mint ahogy az széles körben elterjedt, szeretné a klubot visszavezetni a régi útra, de kérdés, a norvég menedzser vajon tényleg tudja és érti, mit is jelent ez valójában?
Sokan azt gondolják, a „United Way”-t jelenti például már az is, ha Solskjaer az ellentámadásokra koncentráló hadrendjébe Jesse Lingardot, Anthony Martialt, Paul Pogbát és Marcus Rashfordot állítja. Mert állítólag ezt a játékot szerette jobban Ferguson is: mélyen behúzódni, majd gyorsan és meggyőzően visszacsapni.
Néhány ilyen emlékezetes pillanat valóban volt, gondoljunk csak Cristiano Ronaldo 2009-es góljára az Emiratesben (a videón 4:12-től), vagy Wayne Rooney találatára ugyanott egy évvel később. Pedig amikor a United dominálta a játékot, jobbára a földön tartotta a labdát.
Sokan azzal érvelnek, mint egy igazolásképpen, hogy ennek a jelenségnek a Sir Matt Busby-érában erednek a gyökerei, aki – a folklór szerint – behozta a passzokra épülő stílust az angol futballba. De vajon vannak olyan szurkolók és szakértők, aki tényleg úgy hiszik, hogy a „United Way” az ötvenes és hatvanas évekből eredne?
Jobb esetben azoknak, akik dicső „United Way”-ről beszélnek, elég az a sok, nosztalgiát keltő United-emléktárgy az üzletekben, amelyek a klub múltbéli dicsőségeire emlékezteti őket. Rosszabb esetben viszont a „revizionisták” úgy formálják át a múltat, hogy azt ráhúzhassák valamilyen módon a jelenre.
De bárhogy is van, Solskjaer és a Manchester United sem engedheti meg, hogy a – közös? – jövőjüket olyan elvek és értékek határozzák meg, amelyek nemcsak erősen túlzóak, de amelyeket az idő alaposan eltorzított.
Forrás: FourFourTwo.com
