Ha nem José Mourinho, akkor mégis ki?

Szöveg John Brewin

Ha nem kell José Mourinho, akkor vajon kit választ a helyére a Manchester United? Erre a kérdése kell mihamarabb választ adnia az Ed Woodward vezette klubvezetésnek, mielőtt az edzőkérdés tarthatatlan lesz. Azzal pedig ők is tisztában vannak, itt nem egyszerűen arról van szó, hogy kineveznek egy új menedzsert a régi helyére.

Jó, ha tudjuk: mielőtt a bárd lehull, egy pszichodrámának leszünk tanúi. Mourinho hatalma futballedzőként talán csökkent, de a bajkeverői képességei egészen biztosan nem lettek rosszabbak. A Newcastle United ellen 3-2-es győzelemmel zárult meccs alatt a stadion nagy része a portugál tréner nevét énekelte, akinek a valószínűsíthető kirúgását aznap reggel a Daily Mirror már bejelentette.

Azt persze a drukkerek is tudják, hogy Mourinho nem a fény harcosa, és nem is az igaz hit védelmezője, de ezt némileg ellensúlyozza, hogy közben Woodward próbálja magát úgy feltüntetni, mint a tulajdonos Glazer-család erős embere. Márpedig rengeteg United-szurkoló undorodik attól, hogy kedvenc klubjuk az amerikaiak fejőstehene – több mint egymilliárd font áramlott ki a kasszákból és jelent meg osztalékként a tulajoknál.

Bár Sir Alex Ferguson sikerei megóvták a tulajdonosokat, a skót mester 2013-as visszavonulása óta a klubnak rengeteg pénzt kellett elköltenie. Összesen 774.53 millió fontot adtak ki azóta csak új igazolásokra, és hiába szerezték meg ingyen Alexis Sánchezt januárban, a magas fizetése kis híján 300 millió fontra emelte a klub éves fizetési kiadásait, aminél csak a Barcelonáé magasabb a világon.

„A csapat játéka valójában nem befolyásolja jelentősen a reklámüzlet mértékét” – mondta Woodward májusban, egy olyan nyár előtt, amikor Mourinho szeretett volna többet költeni játékosokra, például Toby Alderweireldre és Harry Maguire-re, ehhez képest mindkét játékos maradt a klubjánál, Tottenhamben és Leicesterben.

Ezek a hiányosságok nyilvánosságra kerültek, és a szakadás most már szinte biztosnak tűnik, aminek előreláthatóan a portugál menedzser távozása lesz a vége. Woodward kritikusai azt mondják, a United döntéshozói között nincs olyan ember, akit igazán érdekelne, mi történik a futballpályán. Sir Bobby Charlton már nyolcvanéves, a súlyos betegségéből felépülő Ferguson pedig érthető módon már nem foglalkozik annyit az üggyel.

„Alkalmatlanok – reagált röviden a klub egykori játékosa, a ma már szakkommentátorként dolgozó Gary Neville, mikor Woodwardról kérdezték. – Olyan embereket kellene pozícióba ültetni, akik alkalmasak erre a munkára.”

Neville és az általa képviselt híres „92-es évfolyam” (Class of ’92), melynek a jelek szerint az egykori jobbhátvéd az egyik vezető figurája lett, látszólag ideális lenne erre a szerepre, és talán valóban érdemes lenne valami olyan pozíciót adni nekik, mint a futball világában tapasztalt Uli Hoenessnek és Karl-Heinz Rummeniggének adott a Bayern München. Jelenleg közülük csak Nicky Butt van alkalmazásban a klubnál, ő az ifiakadémia edzőinek vezetője.

Woodward és a „92-es évfolyam” kapcsolatai viszont nem olyan barátiak, aminek üzleti háttere is van: az Old Trafford előtt álló, 2015 óta üzemelő Hotel Football tulajdonosai Ryan Giggs, Paul Scholes, Nicky Butt, Gary és Phil Neville, a Glazer-család pedig anno nem nagyon szerette volna, ha ez a hotel felépül.

De még ha az előbb említett klublegendákat nem is építik be a Manchester United vezetői struktúrájába, akkor is változásokra van szükség. A múlt hónapban kiderült, hogy a klub sportigazgatót keres, és számos külföldi jelölt került szóba, mindenekelőtt Giuseppe Marotta, aki a közeljövőben valószínűleg távozik a Juventus vezetőségéből.

A United legnagyobb sikereit olyan autokrata személyiségeknek köszönhette, mint Matt Busby és Ferguson, de nem lehet a siker receptje, pláne alapvetés a jövőre nézve az, hogy egyetlen ember kezében ekkora hatalom összpontosuljon, és még jól is gazdálkodjon vele. Ez ritka együttállás. Busby visszavonulása után tizenöt évnek kellett eltelnie, míg a klub 1986-ban rátalált Fergusonra, és közben 26 év telt el úgy, hogy a United nem szerzett bajnoki címet. A két edző fellépése között pedig nagyjából olyan átmeneti évei voltak a Unitednek, mint most David Moyesszal, Louis van Gaallal és Mourinhóval.

Pedig lehetne ezt másképp, a Chelsea Mourinho kirúgása után gyorsan talált egy sikeres edzőt Antonio Conte személyében. A United struktúrája viszont túl lomha és nehézkes, képtelen gyorsan alkalmazkodni a változásokhoz. Londonban folyamatosan forradalmi helyzet van, amióta Roman Abramovics a tulajdonos, a klub pedig az évek megtanulta, hogy kezelje a kríziseket. A United Ferguson távozása óta nem tudja ugyanezt megtenni.

A jelöltek száma pedig nem olyan nagy, akik Mourinho helyére léphetnek, és pénz ide vagy oda, egyikük megszerzése sem atombiztos, sőt, gyakran még reálisnak sem mondható, ugyanis a klub évek óta húzódó vesszőfutása a United vonzerejét is csökkentette.

A Real Madridtól a nyáron távozó Zinedine Zidane olyan név, akit Woodward is biztos szívesen látna a kispadon, de rögtön felmerült vele kapcsolatban a kérdés, hogy képes lenne-e egy gyengébb keretet is olyan hatékonyan irányítani, mint a Real világsztárokból álló csapatát? Phil Jones és Chris Smalling nem Sergio Ramos és Raphaël Varane, és a világ futballjában mindig is domináns Real sem volt olyan viharvert helyzetben Zidane hivatalba lépésekor, mint most a United.

De nemcsak Zidane, hanem Mauricio Pochettino, a Tottenham menedzsere is megtestesíti azt a fiatal és tehetséges edzőt, akire ilyenkor szüksége lehet a klubnak. Már bizonyította, hogy tud bánni a fiatal tehetségekkel, amilyen a Unitednél például Anthony Martial, Luke Shaw és Marcus Rashford, de elhozni a Spurstől Woodward eddigi legkeményebb feladata lenne.

Mindketten, Zidane és Pochettino is olyan edzők, akiket szerettek és szeretnek a játékosaik. Ennek ellenpólusaként, Mourinho erőskezű, akaratos módszerei nem bizonyultak eredményesnek az Old Traffordon, nem volt gördülékeny a közös munkája a kerettel. Azok az idők pedig már elmúltak, amikor olyan csapatkapitányok tartottak fegyelmet a pályán és az öltözőben, mint Roy Keane és Bryan Robson.

A United játékosai ma már inkább olyanok, mint önmagukban működő iparágak, mondanivalójuk és fellépésük pedig nem korlátozódik az öltözőre: bármit csinálnak, beszélniük kell az ügynökeikkel, népszerű közösségi oldalaik vannak, és a szponzorokat is ki kell elégíteniük. Az ilyen helyzeteket egy jó sportigazgató tudná kezelni, ezért az első fontos lépés lenne erre a posztra találni valakit.

Az pedig nem valószínű, hogy a Glazer-család a közeljövőben megválik a klubtól, bármennyire sok United-szurkoló is szeretné ezt, és inkább egy arab vagy távol-keleti tulajdonosban látja a megmentőt. Abban viszont reménykedhetnek, hogy talán modernizálják a klub vezetési struktúráját, és visszahozzák a jelenleg hiányzó szakértelmet az Old Traffordra.

Forrás: FourFourTwo.com