Fotó: FourFourTwo.com/PA
Pep Guardiola azt mondta, hálás a kérdésért. Tisztázni akarta a Brazíliába irányuló zoom-bszélgetés során tett megjegyzéseit. 2023-ig nem hagyja el a Manchester Cityt, mondta a válogatott meccsek miatti szünet előtti napokban. De mondott mást is. Hogy szünetet kíván tartani, amikor az Etihad stadionban kitölti az idejét. „A következő lépés egy válogatott lesz” – tette hozzá Guardiola.
Ezzel rendesen szembe menne a trendekkel. Volt idő, amikor a legkiválóbb edzők egyenlő arányban oszlottak meg a klubok és a nemzeti csapatok között. De nem mostanság. Idegesítheti a FIFA-t is, hogy úgy tűnik, az erőviszonyok eltolódtak a klubfutball felé. Guardiola korábbi barcelonai kollégája, Luis Enrique volt az egyetlen Bajnokok Ligája-győztes edző a 2020-as Európa-bajnokságon.
A válogatott futball nagyon vonzó lehet a Guardiola-féle romantikusoknak, olyan nagyszerű cél érdekében, amelyet szeretett Barcelonája is kínált regionális szinten: képviselni egy egész országot. Mes que un club, ugyebár. Valamit, ami több mint egy klub. De vajon testhez álló lenne neki a feladat? Vannak riasztó tényezők.
A perfekcionista edző szereti az edzőpályán töltött időt egy összetett játékstílus megvalósítására felhasználni. Érdekes lenne látni, hogy Guardiola képes lenne-e a futballfelfogását elültetni egy válogatottnál is. A válogatott játékosai alig töltenek együtt időt a nagy tornák kivételével. A legtöbb futballista vasárnap még a klubjában játszik, majd elutazik, hogy szerdán pályára lépjen hazája csapatában. Kevés időt biztosít ez a Guardiola-féle bonyolult taktikai minták finomhangolására. És túlságosan támaszkodnia kellene a klubedzőkre, és alkalmazkodni ahhoz, hogy játékosai mennyit játszanak, és milyen posztokon. Egy olyan gondolkodó, mint Guardiola esetében ez különösen nehéznek tetszhet.
Paradoxon lehet, hogy Guardiola, aki menedzserként többet költött, mint bárki más, legnagyobb sikereit mégis saját nevelésű játékosokkal érte el. Két Bajnokok Ligáját nyert a Barcelonával, mindkétszer hét La Masia-növendék volt a kezdőcsapatában. Tisztességtelen volna azt állítani, hogy a vastag csekkfüzetnek köszönheti az edzői pályafutását, hiszen bajnokcsapatokat épített Barcelonán kívül is, így Németországban (Bayern) és Angliában (Man. City). De tagadhatatlan, hogy hatalmas összegeket költött arra, hogy mindig a legjobb játékosok álljanak a rendelkezésére. Egy válogatottnál nem volna erre lehetősége, hogy szerződtessen bárkit, bárhonnan is származik az a játékos, és arra sem, hogy a játékstílusának megfelelő futballistákat keressen. Gondoljunk csak bele, milyen kevesen vannak bármelyik országban az olyan játékosok, amilyeneket Guardiola keres a stílusuk alapján. És bár kreatív elme, egy válogatottnál sokszor pragmatikus problémamegoldásra van szükség, nem ideológiai alapúakra.
A klubmenedzsmentet egy átfogó munka határozhatja meg. A válogatott futball inkább egy maroknyi meccsre korlátozódik, ahol minden döntés nagyobb jelentőséggel bír. Guardiola félelmetes mutatókat tud felmutatni a bajnokságokban, máshol azonban nem igazán: az elmúlt évtizedben vitathatatlanul ő volt a hazai bajnokságok kiemelkedő edzője, de 2011 óta nem nyert Bajnokok Ligáját.
Maga is unja azt a vádat, miszerint nem lesz képes megismételni a Barcával elért nemzetközi sikereit, mert 2011 óta rendre elbukik a negyeddöntőben, az elődöntőben vagy a döntőben. Egy nagy versenyen érvényesülni kell az egyenes kieséses szakaszban is, mint Roberto Mancini az idei Eb-n vagy Didier Deschamps a 2018-as világbajnokságon (nem úgy, mint az idei Eb-n). A 38 mérkőzésből álló Premier League-idényben lehet hibázni, egy BL-párharc oda-visszavágóján már nem lehet: sokszor nincs mód a javításra. Csak majd egy év múlva. A válogatottnál pedig négy (két) év múlva. Minden hiba szinte jóvátehetetlen. Ha Guardiola tényleg szövetségi kapitány szeretne lenni, akkor talán az lenne a feladata, hogy megakadályozza, hogy Pep – Pep legyen.
Forrás: FourFourTwo.com
