Úgy gondoltam, ha már kiviszem magammal a tizenegy éves keresztfiamat az Old Traffordra, akkor menjünk egy olyan meccsre, amelyet biztosan simán megnyer a Manchester United. A célnak meg is felelt az abszolút ligautolsó, és szinte biztosan kieső West Bromwich Albion, amelyről azt gondoltam, ellenük Pogbáék félgőzzel is megnyerik a találkozót.
Ezzel valószínűleg így voltak ők is, sőt, túl is gondolhatták, mert nemhogy félgőzzel nem hajtottak, de inkább nyolcadgőzzel, és az egy szem Alexis Sánchezen kívül mintha senki nem akart volna futballozni. Így az ötödik sorból, premier plánban láthattuk, hogy Paul Pogba nem csinál semmi értékelhetőt, már arra is gondoltam, hogy biztos valami fogadás lehetett a háttérben, hogy le tudja-e hozni a meccset a valaha volt legkevesebb mozgással, mert a legtöbbször konkrétan állt a pályán.
Az Old Trafford kívülről…
Azért volt pár értékelhető momentuma is a hazai csapatnak, de a hetvenötezer néző közül valószínűleg senki sem lepődött meg azon, amikor Jay Rodriguez a 73. percben egy szöglet után a hazai kapuba fejelt, és ezzel a góllal a WBA (teljesen megérdemelten), meg is nyerte a meccset. És ennek nemcsak az volt a jelentősége, hogy a Manchester United kikapott otthon a tökutolsótól, hanem hogy a városi rivális City így megnyerte a bajnokságot, mert egy nappal korábban 3-1-re nyert a Tottenham Hotspur otthonában.
Lehet persze összeesküvés-elméleteket gyártani (amit jó néhány angol szurkoló meg is tett a lefújás után a klub törzskocsmájában, a stadiontól két saroknyira lévő Bishop Blaize-ben), hogy José Mourinho biztos csak el akarta venni az ünneplés örömét a Citytől, hogy ne otthon nyerje meg a bajnokságot, de szerintem szó sem volt ilyesmiről. Egyszerűen csak borzalmasan játszott a United. Pont.
…és belülről, telt ház, minimális futballal. Alexis Sánchez szöglete
Erről jut eszembe egy másik bajnokavató, amin kint voltam az Old Traffordon, még 2013-ban, mikor a United 3-0-ra nyert az Aston Villa ellen (igen, az a meccs, amikor Robin van Persie azt a bitang nagy kapásgólt lőtte Wayne Rooney távoli passzából). De a két meccs között két fontos különbség is volt, az egyik, hogy akkor a United lett bajnok, és hogy a kispadon még Sir Alex Ferguson ült. Nagyot változott a világ öt év alatt.
Egy nappal korábban egyébként kint voltunk a Broadhurst Parkban is, ahol tíz fontért megnéztük az FC United of Manchester – Darlington FC angol hatodosztályú bajnokit is, és akkor még reméltem, hogy legalább az egyik párbajt megnyerjük. De a hazaiak kapusa, Lloyd Allinson gondoskodott arról, hogy ne így legyen, 1-1-es állásnál kirohant a kapujából, hogy az ellenfél csatára elől tisztázzon, ami finoman szólva sem sikerült valami jól.
Támad az FC United of Manchester
Ugyanis elhagyta a tizenhatosát is, akkora lendülettel, hogy alászaladt a labdának, így nem előre fejelte a labdát, hanem maga mögé, a Darlington FC támadója pedig komótosan begyalogolt vele a kapuba. Mindegy, legalább arra jó volt ez az élmény, hogy megmagyarázzam a keresztfiamnak, ilyen potyagólt ritkán lát az ember. És azért sem zavart annyira a dolog, mert akkor még nem sejtettem, hogy a másnapi „főmeccsen” a United kikap otthon a WBA-tól.
De nem így történt, és ez volt az első vereség, amit élőben láttam az Old Traffordon (innen is nagyon köszönöm José Mourinhónak), de azon egyébként a mai napon is morfondírozunk, vajon milyen utasítással küldhette fel a pályára a Manchester Unitedet. És vajon betartotta-e a csapat az utasítást? Mert ha igen, nagy a baj.
