Szöveg Veszprémi Linda Grafika Hudi Dániel
Akik személyesen ismerték a Ferencvárost 1961 és 1968 között játékosként, 1996–97-ben edzőként szolgáló, az 1968-as mexikóvárosi olimpián külföldre szökő, a Hertha BSC-ben, az Ajaxban vagy a Dortmundban is futballozó, 1964-ben olimpiai bajnok Varga Zoltánt, szinte mindannyian két dolgot emelnek ki vele kapcsolatban: extraklasszis futballista volt, és nagyon nehéz ember. Kevés olyan megosztó személyisége volt a magyar futballtörténelemnek, mint a 2010-ben elhunyt egykori jobbösszekötő, aki nem ismert megalkuvást, mindenkit élesen kritizált, gondolkodás nélkül kikezdte korának másik nagy ikonját, saját ferencvárosi csapattársát, Albert Flóriánt is. Rendkívül érzékeny volt, bizalmatlan, távolságtartó, miközben önfejű, konok, betörhetetlen, akinek megnyilvánulásai gyakran az üldözési mánia jeleit mutatták. Összességében olyan kép alakult ki róla, hogy képtelen normális kapcsolatot kialakítani a környezetével.
Szakavatottaktól a kocsmapszichológusokig sokan próbálták már elemezni az ő lelki karakterét, megtalálni a mozgatórugóit, kikövetkeztetni a tettei mögötti ösztönző erőt, frusztrációinak okait. Három könyv is íródott róla (Végh Antal: Miért nem szeretem Varga Zoltánt?; Bocsák Miklós: Vargazoli; Bartus László: Varga Zoli disszidál), mindegyik tesz egy-két kósza kísérletet, hogy megfejtse ezt a különös embert, de mindegyik dolgozat a sötétben tapogatózik.
Ezt leginkább onnan tudjuk, hogy 2007-ben megjelent, még a műfajon belül is szokatlanul őszintének tűnő önéletrajzi könyvében maga Varga Zoltán tárta fel gyermekkorának olyan mély traumáit, amelyek kapcsán ő sem tagadja, hogy nagy formáló erőként hatottak személyiségének kialakulására.
Varga Zoltán őszintén és keserűen vall arról, hogy gyakorlatilag szeretet nélkül nőtt fel a Fejér megyei Válon. Ennek okai pedig hátborzongatóan drámaiak. „Apám a háborúban volt, Sztálingrád alatt valahol, s nagyon rég járt otthon, mire én megszülettem 1945. január 1-jén – írja a Valahogy mindig félúton című könyvében.
– Visszavonulás volt már, Válon is megálltak, megszálltak pár napra a német katonák. Anyám szőkés volt, az apám cigányfekete ember, a testvéreim is. Csak én lettem kese hajú, csaknem fehér. Teljesen más voltam, mint a többiek. Sose mondott ilyesfélét az anyám, de valahogy megéreztem, nem úgy szeretett, mint a másik kettőt. Néha már az volt az érzésem, hogy valami félreértés, hogy itt vagyok én is közöttük. Próbálkoztam apámnál is, eleinte kerestem, nyomában jártam, hogy venne észre, de később, ahogy tehettem, kerültem.”
Varga tehát alig burkoltan arra céloz: édesanyja erőszak áldozata lett, az ő valódi édesapja egy német katona, emiatt sem édesanyja, sem – ebben az olvasatban – nevelőapja nem tudta igazán szeretni. Néhány bekezdéssel később így folytatja a visszaemlékezését:
„Anyám sohasem tudta eldönteni, ezt felnőtt fejjel már tisztábban láttam, ki vagyok én neki. Végül nem-szeretete legyőzte őt is, engem is. Mikor meghalt az apám, kihívtam magamhoz (akkor már Németországban éltem), legyen otthon közöttünk, ha kedve van hozzá, akár éljen velünk. Egyszer, csak úgy, valahogy elgondolkodva azt mondta nekem: »Tudod, Zoli, van nekem két szép fiam«. És leejtette a hangsúlyt, nem volt folytatása a gondolatnak. Nem mondtam semmit, túl nagy lett a csönd kettőnk közt, nem kérdezhettem meg, hogy – és én? Visszagondoltam a gyerekkoromra, azt kerestem benne, elvesztettük-e valahol egymást, vagy nem is találtuk? Anyám akkor fedezett föl magának, amikor futballoztam, és már kezdtek rólam beszélni. Megpróbált büszke lenni rám, de ez valahogy hiteltelen volt nekem. Tudom, aztán mennyire őszintén szégyellt, amikor disszidens lettem.”
Néhány bekezdéssel később pedig arról ír, hogy amikor özvegyen maradt édesanyja mégis kiköltözött hozzájuk Dortmundba, egy idő után haza kellett küldenie, mert elviselhetetlenül viselkedett velük, főleg a feleségével. Három-négy évvel később látta újra, amikor az asszony agyvérzést kapott, és a futballista Magyarországra utazott, hogy meglátogassa a kórházban, megmutassa neki a gyermekét, akit csak egyszer, a születésekor látott. „Megálltunk a kórházi ágyánál, erősen begyógyszerezték, hogy nyugodt maradjon, ránk nézett, és azt mondta: »Jaj de szép ez a gyerek! Ez nem lehet tőled.« Beérte ennyivel. Nem volt már több ereje a bántáshoz, csak ennyi, hogy a kételyt még egyszer utoljára belém ültesse” – írja a könyvében.
Mindezek tükrében talán nem véletlen az sem, hogy külföldön Németországban lelt igazi otthonra Varga, aki játszott a Herthában, a Dortmundban és az Augsburgban is, majd edzette a Brambauert, a Preussen Münstert, az Ingolstadtot és az MSV Münchent is.
Vagy csupán utolsó kapaszkodót keresett, amivel genetikailag is igazolhatná, mitől vált olyan nyughatatlan lélekké
Ugyanakkor Varga Zoltán rokonai szerint a futballista önnön származására vonatkozó kételyei csupán a saját fantáziájának a szüleményei. Varga 2010 áprilisában bekövetkezett váratlan halála után Thury Gábor cikksorozatot írt a Nemzeti Sportban a nagyszerű futballistáról, és a széria első részében megkerülhetetlen téma volt az önéletrajz ezen kényes epizódja. A cikkben Varga Zoltán édesanyjának bátyja, Szilas József így cáfol: „A hajszínre vonatkozó különbségre egyszerű a válasz, anyai ágon mindenki szőke volt, az pedig, hogy a katonák az orosz fronton jártak, nem magyarázat, mert Varga Ferenc az első adandó alkalommal hazajött.” József azt is hozzáteszi, a papa sohasem volt „igazi” katona, trombitált a seregben, a hadi fortélyokat nem ismerte. Arra a kérdésre, hogy Ferenc valaha is említette volna vele jóban lévő sógorának, hogy tisztában van vele, Zoli nem az édesfia, Szilas József nemmel válaszolt. „Szilasék egyébként nem tartják meglepőnek, hogy Zoli rendmániás volt, kint pedig gyorsan tanult németül: a család eredetileg sváb, a mama még Sturcz Erzsébetként ment Varga Ferenchez – olvasható a Nemzeti Sport cikkében. – Varga Zoltán barátja, Szabó Tibor megfestette az egykori futballista portréját, a szülőkről is készített képet fotó alapján, s a meghitt barátnak meggyőződése, hogy a gyerek Varga Ferenctől örökölte vonásait, s ha valaki megnézi azt a tablót, amelyen együtt szerepel az FTC ifijátékosa, Zoli és az intéző papa, az a művésznek ad igazat.”
Bizonyosságot valószínűleg már soha senki nem fog találni erre vagy arra, így megmarad rejtélynek, hogy igaz-e Varga Zoltán gyanúja saját származását illetően, vagy inkább csak önéletírása közben, túl a hatvanon, nem tudva, de szinte karnyújtásnyira a haláltól, csupán utolsó kapaszkodót keresett, amivel genetikailag is igazolhatná, mitől vált olyan nyughatatlan lélekké, amely egész pályafutására és minden emberi kapcsolatára rányomta a bélyegét.
Varga Zoltán Szilveszter
N. Pál József irodalomtörténész, a Nemzeti Sport publicistája közeli kapcsolatban állt Varga Zoltánnal.
„Zoli faktumként kezelte, hogy az, akit apjának vélt, nem az igazi apja – mondja az FFT-nek. – Annál, hogy ez igaz-e, vagy sem, sokkal fontosabb, hogy miként hatott ez az ő pszichéjére. Hivatalosan január elsején született, de amikor megkérdezte az édesanyjától, mikor is, az így felelt: Hagyjál már, mit tudom én, valamikor karácsony és újév között! Hát mondhat ilyet egy anya, akinek fontos a gyereke?! Zoli a temetésére el sem ment. Kevesen tudják, de a teljes neve az volt: Varga Zoltán Szilveszter. Ezért ő úgy vette: már december harmincegyedikén megszületett. És egész életében gyűlölte az év végi ünnepeket, a karácsonyt is.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. augusztusi lapszámában.)
