Illusztráció: P. Szathmáry István
Annak soha sincs jó vége, ha egy futballcsapatot az egyenruhások állítanak össze. És itt most nem elsősorban arra gondolunk, hogy a friss emlékű brazíliai világbajnokságon (a cikk 2014. augusztusában jelent meg – a szerk.) sok válogatottnál jószerével az orvosok jelölik ki a kezdőcsapatokat, hogy csak a legnagyobb csillagokat említsük Cristiano Ronaldo, Luis Suárez vagy Diego Costa sérülése folytán. Sokkal inkább arról van most szó, amikor a fegyveres karhatalmi erők befolyásolják jelentősen az összeállítást. Márpedig az 1988. december 11-én a Málta fővárosában, La Vallettában játszott világbajnoki selejtezőn pontosan így járt a Mezey György által – aznap utoljára – vezetett magyar válogatott.
Az 1986-os mexikói világbajnokságon ugyan csúnyán megbukott a nemzeti együttes és annak szövetségi kapitánya, Mezey György, ám az irapuatói sokk után hiába kergették szét az egyébként tehetséges generáció játékosait, két évvel később már újra Mezeyt találtuk a kapitányi székben, miután az 1988-as Európa-bajnokságra nem tudta kvalifikálni magát a válogatott – még a Mágus, a Győrben sikert sikerre halmozó Verebes József vezérletével sem –, és az ősszel, a vb-selejtezőkön újra Mezeytől várták a csodát, mondván, vele legalább kijutottunk korábban. Nos, ezúttal vele – és azóta senkivel – ez nem sikerült, a második kapitányi ciklusában a „Dottorénak” csupán öt meccs jutott, hiszen miután novemberben a magyar csapattal 3–0-ra kikapott az akkoriban még közröhej tárgyát képező görög válogatottól (hej, dehogy gondoltak ők akkor arra, hogy egyszer az életben még Európa-bajnokok lesznek…), decemberben 2–2-t játszottunk Máltán, ami szakmai szempontból legalább annyira vállalhatatlan eredmény volt, mint a mexikói vb-n a szovjetek elleni 0–6, tekintve, hogy a Szovjetunióban legalább voltak igazi futballisták. Így aztán Mezeynek mennie kellett – Máltán nem utoljára ment a vesztőhelyre magyar kapitány, 2006-ban Bozsik Péternek is a szigetországi 2–1-es bukta után kellett felállnia.
Nem felmentve Mezeyt, ebben az esetben aztán igazán nem volt könnyű dolga, tekintve, hogy az 1988-as, újabb nagy hazai bundabotrány után kis túlzással alig maradt hadra fogható játékosa, akit magával vihetett volna a nyakig besározódott bajnokságból (az 1988-ban központilag kirobbantott bundaügy egyes fejezeteiről lásd bővebben a FourFourTwo magazin 2011. januári és júniusi lapszámainak Döglött akták rovatát).
Mezey György a Málta elleni meccs előtt és után már nem mosolygott
Egy 2004-es Képes Sport-cikkben Mezey György ekképp panaszkodott: „Évtizedek megtorlatlan és sokszor felülről támogatott bundái után az akkori politikai vezetőség úgy gondolta, hogy itt az ideje felgöngyölíteni a megegyezéses meccsek ügyét. Ezért aztán úgy kezdődött a felkészülés, hogy mielőtt keretet hirdettem volna, a rendőrkapitánynak be kellett mutatnom egy százas listát, erősorrendben azok nevével, akik esetleg szóba jöhetnek a válogatottnál. Hogy miért kért száz nevet? Nos, azért, mert a többséget kihúzta a papírról a bundaügyek miatt. Ő mondta meg, hogy kit válogathatok be, és kit nem. A kilencven százalékáról le kellett mondanom azoknak, akiket normális esetben meghívtam volna. Neveket nem mondok, de mindenki tudja, hogy többségében akkori és volt Honvéd-játékosokról volt szó. Őket nem hívhattam. De még ez sem volt elég. A már együtt készülő keretből három-négy nappal a vébé-selejtező előtt, egy edzőmeccs szünetében az öltözőből vittek el további három játékost a rendőrök. Úgy, mezben, gatyában. (Nem sokkal korábban volt olyan Dózsa–Honvéd találkozó, amelyen a sokat látott tudósítók sem ismerték fel a kispestiek kezdő tizenegyét, főleg a tartalékok játszottak, miután az első csapat túlnyomó részét hajnalban elvitték… – a szerk.) Ezt az eljárást rendkívül megalázónak éreztem, és ellehetetlenítette a munkámat, ezért is nyújtottam be a lemondásomat a meccs után.”
Már a Görögország elleni, 1988. november 15-i, athéni vb-selejtezőn is meg volt kötve a kapitány keze, a Málta elleni mérkőzésen aztán nem számíthatott az alapcsapatból a rendőrségi vizsgálat alatt álló hazai, vagy a vizsgálat elkerülése érdekében haza nem térő idegenlégiósokra, nevesítve: Sallai Sándorra, Nagy Antalra, Garaba Imrére, Détári Lajosra és Dajka Lászlóra sem. Rajtuk kívül ideiglenesen rács mögé kerültek olyan labdarúgók – a teljesség igénye nélkül –, mint Melis Béla, Steigerwald Zoltán, Mező József, Szabó László, Sipos Tibor (mind az öten DMVSC), Szekeres József (Békéscsaba), Kovács Kálmán (Honvéd), Dobány Lajos (ZTE), Hannich Péter, Preszeller Tamás (mindkettő Rába ETO) vagy Varga János (Dorog).
A 6. válogatott meccs 1988 júniusában Ausztria ellen – ekkor még három hiányzott…
Málta ellen így végül a Disztl P. – Kozma, Csuhay, Disztl L., Keller – Kékesi, Kovács E., Csucsánszky, Balog – Kiprich, Vincze összeállításban lépett pályára a magyar válogatott. Sajnos azonban nemcsak a belügyi hatóságok szóltak bele az összeállításba, de – még ha nem is direkt, csak közvetett módon – egy másik egyenruhás alakulat, a katonaság is. Akkoriban ugyanis még rendkívül kevés lehetőség volt megúszni a 18 hónapos, kötelező sorkatonai szolgálatot, de felmentést kaphatott az, aki legalább kilencszeres válogatott sportoló. Bár erre konkrét jogszabályt nem találtunk az akkor érvényben lévő, 1976. évi, a honvédelemről szóló I. törvényben (az 1980-as honvédelmi törvény csupán annyi kiegészítést tartalmaz a négy évvel korábbihoz képest, hogy 24 hónapról 18-ra csökkentette a sorkatonai szolgálat idejét), ám az benne van, hogy „közérdekű mentességben” részesülhet az, aki erre a honvédelmi minisztertől valamilyen okból engedélyt kap, és a szokásjog alapján a válogatott sportolókra ez így vonatkozott.
Tehát kilenc válogatottság mentesített a katonai szolgálat alól, és Pintér Attilát, a Ferencváros akkor 22 éves védőjét, a későbbi magyar szövetségi kapitányt már igencsak fenyegette a besorozás réme, már megkapta a sorozólevelet is, és addig nyolc mérkőzése volt a válogatottban, vagyis eggyel kevesebb a szükségesnél. Mezey eredetileg nem számolt a nemzetközileg még viszonylag rutintalan védő bevetésével az athéni selejtezős kudarc után rendkívül fontossá váló máltai találkozón, ám nem akarta a tehetséges fiatal játékos karrierjét sem kettétörni. „Könyörögtem az akkori illetékes főmuftinak, hogy elégedjen meg azzal, ha Attila ott lesz a keretben, és a padon ül, de makacsul kitartottak a hatóságok amellett, hogy kell ez a válogatott szereplés ahhoz, hogy a játékos mentesüljön a szolgálat alól – idézzük ismét Mezeyt a 2004-es Képes Sportból. – Nem akartam kiszúrni Attilával, ezért kettő egyes vezetésünknél a nyolcvanhatodik percben pályára küldtem.”
És hát persze az ördög nem alszik. A 90. percben Pintér az oldalvonal közelében feleslegesen szabálytalankodott, majd a beívelt szabadrúgás után, hat méterre a kaputól elvétette a labdát, amelyre lecsapott Carmel Busuttil, kiegyenlített, és a meccsen szerzett második góljával nemzeti hős lett Máltán. Az arcpirító döntetlen után Mezey lemondott, a magyar válogatott pedig aztán lemaradt az 1990-es világbajnokságról.
Veszprémi Linda
Katonaság: művész és sportoló egykutya
Ezúttal is igyekeztünk szóra bírni az ügy koronatanúit. De Mezey György (ismét) és Pintér Attila (ismét) elérhetetlennek bizonyult számunkra.
Lakat T. Károly a helyszínről tudósította a Képes Sportot a Málta–Magyarország mérkőzésről 1988-ban.
„Elképzelhető, hogy Pintér Attila ebből az okból történő pályára léptetése csak városi legenda, én meg nem mondom már, hogy volt-e ilyen szabály, és hogy Mezey György szövetségi kapitány valóban azért tette-e be a mostani szövetségi kapitányt a csapatba, hogy mentességet szerezzen neki a sorkatonaság alól. Nekem legalábbis úgy rémlik, hogy amikor a váratlan és kínos pontvesztés okait kerestük egymás között újságíró kollégáimmal, az nem vetődött fel szempontként, hogy Mezey akkor, négy perccel a befejezés előtt úgymond »katonaság elleni« kényszerből cserélt! Az a csere – kettő egyre vezettünk – sokkal inkább tűnt időhúzó cserének, mint egy olyan váltásnak, amelynek »honvédségi háttere« van, arról nem is beszélve, hogy 1988-ban Pintér Attila már négy éve ifjúsági Európa-bajnok és befutott NB I-es játékos volt, a Fradi egyik erőssége, így semmi szokatlan, semmi feltűnő nem volt abban, hogy becserélik. Az igazi választ azonban csak Mezey György ismerheti, így ha ő állítja, hogy csak Pintéren akart úgymond segíteni, akkor nekem semmi okom kételkedni ebben… Azt a gólt nem Pintér Attila miatt kaptuk, még ha az ominózus faultot a szabadrúgás előtt ő követte is el.”
Vincze István, aki a máltai vb-selejtező első gólját szerezte a hatodik percben, viszont tanúsítja, hogy volt ilyen szabály, amely szerint a válogatottsággal meg lehetett úszni a katonaságot:
„Alig vagyok fiatalabb Pinyőnél (Pintér Attila – a szerk.), ő hatvanhatos születésű, én hatvanhetes. Valóban volt ilyen, engem is fenyegetett egy ideig a besorozás veszélye, és én is így kerültem el a sorkatonaságot. Máltán már nyugodtan játszhattam, mert nekem akkor már bőven megvolt a szükséges válogatottságom (La Vallettán már 17-edszer viselte a címeres mezt – a szerk.). Illetve nem úszta meg teljesen a katonaságot az sem, akinek megvolt a kilenc fellépése a válogatottban, hanem az úgynevezett művész/sportoló századba kerültünk, amelyben csupán egy hathetes alapkiképzésen kellett részt vennünk, nekem Hódmezővásárhelyen. Azért az nem mindegy, hogy hat hét vagy másfél év a katonaság…”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. augusztusi számában.)
