Szöveg Veszprémi Linda
A Sport plusz hetilap 1997 decemberében szokása szerint megválasztotta – egyebek mellett – az Év labdarúgóját, aki az Újpest irányítója, Véber György lett. A szerkesztőség néhány nap múlva azonban kapott egy névtelen telefonhívást. „Írtak egy cikket a múlt heti számukban, amiben Véber Györgyöt választották az Év legjobbjának. Csak azért telefonálok, mert szeretném, ha tudnának arról, milyen ember is tulajdonképpen ez a legjobbnak választott futballista, és mit csinált azon a napon, amikor a kislánya megszületett” – szólt a hang.
Majd a telefonáló elmondta, hogy a futballsztár december 5-én úgy megrugdosta az újpesti piacfelügyelőt, hogy azt kórházba kellett szállítani. A lap nyomban rá is kapott a témára, a szerkesztő tárcsázta a Szent István téri piac központját, ahol megerősítették, hogy valóban történt náluk ilyen eset, de a sértettet nem tudják telefonhoz adni, mert azóta is kórházban van, immár csaknem egy hete. Később aztán sikerül találkozni vele, T. Ferenccel. Az újságírót először az döbbentette meg: az ember, akit Véber állítólag bántalmazott, jól megtermett, 185–190 centiméter magas, vaskos testalkatú, erős kézszorítású férfi. Ahogy a lap fogalmaz: „Olyan, akitől még egy baráti hátbaveregetésre is emlékszik az ember legalább tíz percig”. Mellette szinte eltörpül Véber György, akinek a piacfelügyelő szavaival élve a „testfelépítésre leginkább szúnyogcsődörre emlékeztet”.
A férfi aztán elmondta: a veséjén és a lágyékán érték rúgások, és a kivizsgálások után hat napra benntartották a kórházban. Feljelentést még nem tett, de fontolgatja, bár nem az a típus. És akkor a történet, az ő szavaival. „Pénteken délelőtt, már nem is emlékszem, pontosan hánykor, az egyik kollégámmal elindultam, hogy körbejárjuk a piacot, hogy minden rendben van-e […] Ahol a templom is áll, található néhány büfé, többet között a KO-KO nevű is, ahol az eset történt […] Szóval, ahogy közeledünk feléjük a kollégámmal, halljuk és látjuk, hogy egy testfelépítésre leginkább szúnyogcsődörre emlékeztető valaki kappanhangon ordenáré, útszéli stílusban kiabál és lobogtat a kezében valamilyen fényképet. Csak utána mondták el nekem, hogy ez Véber György, az Újpest középpályása, aki állítólag a csapat legjobbja. […] Furcsa volt, hogy egyedül áll ott, senki sem volt vele, csak úgy ordibált. »Ezt nézzétek meg, mindenki szo…n le!«, tulajdonképpen ez volt a szavainak a lényege, miközben mutogatta a kezében lévő fényképet. Hogy óvatosan fogalmazzunk: látszott rajta, hogy már nem szomjas. A kollégámat viszszaküldtem, hogy szóljon a piacon dolgozó biztonságiaknak, és telefonáljon a rendőrségi ügyeletre, én meg odamentem, megszólítottam őt, és megkértem, hogy hagyja abba az ordítozást, és különben is, milyen stílus ez, azonnal hagyja el a piac területét. Erre ő már nekem címezte a káromkodásokat, közvetlenül az orrom alá dugta a fényképet. Akkor nem láttam pontosan, csak utólag tudtam meg, a kislánya volt a fényképen, aki éppen aznap született.
Közben meg be nem állt a szája, csak mondta a magáét: »Mindenki szo…n le, te is szo…l le, ma született meg a kislányom, mit akarsz itt, te rohadt kommunista, ki vagy te itt, hogy csak úgy hozzám szólj?!« […] Mondtam neki, hogy ennek a piacnak én vagyok a vezetője, én felelek itt mindenért, többek között a rendért, fogalmam sincs, hogy ő kicsoda, de nem is érdekel, azonnal távozzon. Ekkor nekem ugrott. Az előbb idézettekre válaszul azonnal ütött, méghozzá ököllel az arcomra, vagy négyszer- ötször. Habár előtte is fenyegetett, hogy »beverem a pofádat, te buzi köcsög«, de nem gondoltam volna, hogy meg is teszi ezt. Megmondom őszintén, én a Belügyminisztériumból mentem nyugdíjba hat évvel ezelőtt, ahol harminchét évig mint rendőr dolgoztam […] Az arcomon nem is látszódtak meg az ütések, nem volt azokban olyan erő, később úgy szóltak, hogy egy kicsit véres a fülem. Mivel váratlanul ért a támadása, ezért üthetett meg többször is az újpesti labdarúgó, utána még felém rúgott, de nem talált el. Aztán a rendőrök is kiértek pár perc alatt, hiszen a kapitányság a szomszédban van. Ők felírták az adataimat, megkérdeztek néhány szemtanút, aztán elvitték Vébert, aki még akkor is kiabált. A rohadt kommunista mellett, mert azt elmondta vagy hússzor, akadt egy igazi »gyöngyszem« is, amire szó szerint emlékszem: »te a letűnt rendszer társadalmi salakanyaga vagy!«, hát mit ne mondjak, erre a választékos káromkodásra sem számítottam…”
A lap ezután még megszólaltatta a KO-KO büfé pultoslányát is, aki megerősítette a piacfelügyelő által elmondottakat, kiegészítve azzal, hogy az incidens közben egy barátnőjével közösen ő is megpróbálta lefogni Véber kezét, de nem jártak sikerrel, közben ők is kiestek a boltból, neki a szomszéd kerítésének. A rendőrség garázdaság miatt állította elő az újpesti futballistát, aki nyolc órán belül távozhatott a kapitányságról, garázdaság helyett viszont súlyos testi sértés alapos gyanúja miatt indult nyomozás ellene a tanúk kihallgatásával és az orvosszakértői vélemény kikérésével. A Sport plusz megkérdezte Véber Györgyöt is az esetről. „Kérdezzétek meg attól, aki betelefonált – válaszolta dühösen. – Úgy látszik, vannak jóakaróim… Vagy kérdezzétek azt, akivel történt az eset, én erről nem szeretnék semmit sem mondani. Ha majd kapok idézést, arra reagálni fogok, de nem az újságok hasábjain keresztül.” Arra az újságírói kérdésre pedig, hogy tudta-e, nyolc napon túl gyógyuló sérülést okozott a sértettnek, azt válaszolta: „Ha akarom, tudtam, ha akarom, nem tudtam”. Szerencsére huszonhárom év múltán már jóval kevésbé volt szófukar – mint az keretes írásunkban látható.
NEM A CSEND SZIGETE
A FourFourTwo megkeresését Véber György kedélyesen fogadta, és meglepően szívesen idézte fel az 1997-es esetet. „Ezt nem hiszem el, micsoda véletlen, épp tegnap meséltem a sztorit a srácoknak! – kezdte. – Mindenre pontosan emlékszem, hiszen aznap, december ötödikén született a kislányom éjjel egy órakor. Akkoriban voltak húsüzleteim az újpesti piacon, és apósommal már kora hajnalban kimentünk a piacra megünnepelni a nagy eseményt, le sem feküdtünk előtte. Akkor voltak menők a Polaroid fényképezőgépek, amelyek azonnal előhívták a fotót, én pedig a lányomról lőtt friss képpel a kezemben mentem ünnepelni. Jó volt a hangulat, a piacvezető pedig teljesen értelmetlen módon elkezdett kötekedni velem, hogy legyek csendben. Nem tudom, mi szükség volt erre, egy piac sohasem a csend szigete amúgy sem. Egy régi rendőr volt, mondom neki, mert ismertem jól: te, Feri, ma született a lányom, hadd érezzem jól magam. Erre kiütötte a kezemből a képet, ami leesett a sárba – én meg visszaadtam neki a kölcsönt. Feljelentett, kihallgattak a rendőrök, volt szembesítés meg helyszíni szemle, de aztán nem lett az egészből semmi, lezárták az ügyet. Farkasházy Tivadar csámcsogott rajta pár hónapig az újságjában, ennyi történt.”
(Megjelent FourFourTwo magazin 2020. márciusi lapszámában.)
