Szöveg Veszprémi Linda
Cikkünk 2013-ban jelent meg!
Két nemzetközi sportújságíró beszélget 1960 őszén, miközben a France Football felkérésére épp az Aranylabda szavazócéduláját töltik ki: „Figyelj, volt valami az idei BEK-döntőn?” „Nem tudom, nem láttam a döntőt.” „Ja, te sem? A világkupa-döntőt láttad?” „Nem, nem, a nővérem gyerekének a keresztelőjén voltam.” „Kár, mert én is lemaradtam róla. Spanyol bajnokikat szoktál nézni?” „Hülyülsz? Nincs kábeltévém!” Természetesen ez a párbeszéd a mi képzeletünk szüleménye, de szándékosan vagyunk bizarrok és cinikusak: ha nem ilyen slendrián szakemberek szavazatán múlott 1960-ban, hogy ki kapja meg a France Football hatalmas presztízsű díját, az év legjobb európai játékosának járó Aranylabdát, akkor nem tudjuk elképzelni, hogyan fordulhatott elő, hogy nem Puskás Ferenc kezében landolt a díj. Annak a Puskásnak a kezében, aki 1960-ban BEK-győztes lett a Real Madriddal, négy gólt szerzett a glasgow-i BEKdöntőn az Eintracht Frankfurt ellen 7:3-ra megnyert mérkőzésen (nem is beszélve az elődöntőben a Barcelonának rúgott háromról), két gólt vágott az uruguayi Penarolnak a világkupa-döntőn (5:1-re nyert a Real), továbbá a BEK-nek és a spanyol bajnokságnak is ő lett a gólkirálya abban az idényben (a BEK-ben 12, a bajnokságban 28 góllal).
Ugyan mit kellett volna még tennie az Aranylabdához, ha ez is kevésnek bizonyult? Persze, megértettük volna, ha olyasvalaki üti ki a nyeregből, aki az abban az évben először megrendezett Európa-bajnokság (akkor még Európai Nemzetek Kupája) abszolút hőse, mert mi is azon a véleményen vagyunk, hogy világbajnokság és Európa-bajnokság évében a nagy torna legnagyobb csillagát kiemelt figyelemmel kell kezelni az Aranylabda-szavazásnál, ám erről sem volt szó: az a Luis Suárez lett a befutó, aki a spanyol válogatottal el sem jutott a franciaországi Eb-re, klubcsapatával, a Barcelonával pedig ugyan megnyerte a spanyol bajnokságot és a Vásárvárosok Kupáját, de ez utóbbi sorozatban csatár létére csupán egyetlen gólt jegyzett, a tavaszi menetelés során egyet sem, a Birmingham City elleni kétmeccses döntőben pedig pályára sem lépett (általános vélekedés szerint az Aranylabda kihirdetése előtt épp egy hónappal játszott, 2:1-es Barca-győzelemmel végződött El Clásicón nyújtott nagyszerű játéka még friss emlék volt a szavazásnál, ami főszerepet játszott „Luisito” végső sikerében). Mégis fölényesen győzött, 54 pontot kapott, Puskás a második lett 37 pontjával (akkor 19 országban volt tudósítója a France Footballnak, ehhez jött még az anyalap főszerkesztőjének szavazata, mindenki öt játékost nevezhetett meg, az első helyre tett futballista öt pontot kapott, a második négyet, és így tovább).
Puskásnak egyébként sem volt szerencséje az Aranylabdával. Ha a párizsi szaklap néhány évvel korábban találja ki ezt az elismerést, az Aranycsapat kapitánya bizonyára többszörös aranylabdás is lenne, hiszen elképzelhetetlen, hogy az ötvenes évek első felében ne érdemelte volna ki évről évre, így 1952-ben, a helsinki olimpiai aranyérem évében, vagy 1953-ban, a londoni 6:3 esztendejében, de akár 1954-ben is, amikor annak ellenére őt választotta a FIFA a svájci világbajnokság legjobb játékosává, hogy „csak” ezüstérmet nyert a magyar válogatottal, és sérülése miatt csupán három meccsen jutott szóhoz a tornán. De még az Aranylabda 1956-os életre hívása után is teremhetett volna számára babér. 1956-ban negyedik lett a szavazáson, aztán az ország elhagyását követő kétéves FIFA-eltiltás letelte után, az 1959-as BEK-győzelem évében a hetedik, 1960-ban a második, 1961-ben pedig az ötödik legtöbb voksot kapta. Noha az akkori szavazási eljárás jóval nívósabb versengést tett lehetővé, mint a mai szisztéma, amikor már nemcsak újságírók szavazhatnak, hanem a nemzeti válogatottak szövetségi kapitányai és csapatkapitányai is (nemegyszer megmosolyogtató sorrendeket felállítva), mégis elmondható, hogy két korabeli sajátosság is hozzájárult ahhoz, hogy 1960-ban ne Puskás győzzön. Egyrészt sok szavazó elfogultsága, másrészt a politikai okok, amelyek a hidegháború idején az élet minden szegmensébe behatoltak – az ugyan nem bizonyítható, hogy a szovjet érdekszférába tartozó kelet-európai országokban tilos volt, vagy határozottan nem ajánlott a „disszidens” Puskás Ferenc nevét a szavazólapra vésni, de az mindenesetre tény, hogy a magyar szavazó, a Népszabadság sportrovatvezetője (cikkünk 2013-ban készült! – a szerk.), a France Football budapesti tudósítója, Lukács László „kifelejtette” Puskást a legjobb öt közül. (Nem felejtette ki viszont a magyar származású, francia válogatott Ujlaki József nevét, akit a negyedik helyre tett.)
A múlt rendszerben, amikor még néhány emberen kívül senki nem fért hozzá olyan listához Magyarországon amiből kiderül, ki hogyan szavazott az Aranylabdánál, sok városi legenda keringett a szavazás hátteréről. Beszélték – amit Varga Zoltán is szívesen terjesztett tovább –, hogy a máig egyetlen magyar aranylabdás, Albert Flórián azért kapta meg a díjat 1967-ben, mert a KGST-országok összefogtak, és mind rá szavaztak. A szavazatok azonban immár elérhetőek, és a 2012. januári számunkban be is mutattuk az 1967-es választás dokumentumait, amelyekből kiderül, még véletlenül sem a szocialista tábor összefogásának eredménye Albert Aranylabdája. És a dokumentumok most sem hazudnak. A magyar szavazó nem tette be Puskást az öt közé, a szovjet szavazónál sem volt keresnivalója Panchónak, miközben Sándor Károly negyedikként felfért a szovjet listára, a csehszlovák újságírónál sem volt benne az ötben, a „különutas” Jugoszlávia szavazója viszont őt tartotta a legjobbnak, és a lengyel kolléga is. Tehát a szocialista táboron belül is volt, aki szavazott rá, így aztán máig nem lehet pontosan tudni: Lukács Lászlót utasították-e, hogy ne szavazzon a nagypolitika által fekete báránynak kikiáltott Puskásra, esetleg csupán úgy vélte, jobb a békesség, és nem kockáztatja meg a politikai kegyvesztést, avagy a harmadik – a legkevésbé elképzelhető – eshetőség, hogy őszintén úgy gondolta, Puskásnak nincs helye a legjobb ötben.
Pancho és Luisito: csak Suáreznek jutott Aranylabda
Mint ahogy így gondolta a francia, a görög, a holland, az olasz vagy a portugál szavazó is, akiket nyilván nem befolyásoltak politikailag. Hozzá kell tenni, akkor sem billent volna Puskás felé a mérleg nyelve, ha „Mösziő” (a franciás Lukács közismert beceneve) rá teszi a voksát. Csupán nem lenne ilyen keserű mellékíze annak az Aranylabda-választásnak 52 év távlatából, és nem éreznénk azt, amit érzünk az elveszített berni döntő, Nyilasi Tibor 1981-es ezüstcipője vagy friss emlékként U17-es válogatottunk Eb-ről való lemaradása kapcsán – hogy a végzet és a sors valahogy mindig ellenünk fog össze.
A BEK-DÖNTŐBEN SZERZETT NÉGY GÓL MINDENT VISZ
Luis Suárez, a 77 éves legenda milánói otthonából emlékezett vissza az FFT kérésére: „Korábban voltak jobb éveim is, mint az 1960-as, de talán azzal érdemeltem ki az elismerést, hogy az ősszel a BEK-ben kivertük a címvédő, Puskás Ferenc vezérelte Realt. Amellett, hogy spanyol bajnokságot és Vásárvárosok Kupáját is nyertünk. Meg kell mondanom, az Aranylabda történetének talán a legnagyobb szégyene, hogy Pancho egyszer sem nyerte el a trófeát, pedig legalább három-négy évben esélyes volt, nem is beszélve arról, hogy pályafutása első felében, amikor talán a legjobb volt, nem létezett még a díj. Nagyon különös, hogy Panchót sohasem választották meg Európa legjobbjának, igazából nem is tudom az okát. Ha valamikor megérdemelte volna, akkor 1960-ban.”
Hegyi Iván – aki 1987 és 1991 között képviselte hazánkat az Aranylabda-szavazáson – közeli munkakapcsolatban állt a már elhunyt Lukács Lászlóval, így megkérdeztük, tudja-e, miért nem fért be a magyar szavazónál Puskás az öt jelölt közé? „A szavazás körülményeit nem ismerem, de azt leszögezném, hogy Lukács Lászlóhoz hasonló, nemzetközileg elismert sportújságíró kevés volt eddig. Ő valóban a France Football és a L’Equipe törzsgárdájához tartozott. Csak akkor mondhatnánk véleményt az esetről, ha megkérdezhetnénk tőle, mi alapján állította fel a sorrendet. A személyes véleményem az, hogy Luis Suárez győzelme nem ennek tudható be. Voltak olyanok a »béketáborban«, akik szavazták rá, és voltak, akik nem. Mint ahogy a nyugati szavazók között is volt, aki rá szavazott, és volt, aki nem. Az én számomra ugyanúgy megfejthetetlen, miért nem Puskás nyerte meg abban az évben az Aranylabdát, nálam a BEK-döntőben rúgott négy gól mindent visz, de meg kellene akkor kérdezni a nyugati szavazókat is, ki miért hagyta le Puskást a listáról.
Csillag Péter, a Nemzeti Sport újságírója képviseli az idén Magyarországot a FIFA-Aranylabda-szavazáson: „Nagyon erős indok kellene ahhoz, hogy ma valaki ne kapjon Aranylabdát, ha négy gólt szerzett a BL-döntőben, és egyébként is kiemelkedően teljesített. Nyilván az év további fontos eseményeit is figyelembe kell venni, különösen, ha vébé vagy Eb is volt. Hasonló eset volt 2010-ben, amikor Iniesta döntötte el győztes góljával a vébé-döntőt, az Aranylabdát mégis Lionel Messi kapta meg, aki a vb-n nem sokat mutatott, nemzetközi téren pedig az adott naptári évben semmit sem nyert. Mégsem mondta senki, hogy ne érdemelte volna meg. És még egy példa: 2012-ben a Chelsea lett a BL-győztes, ám mindenkit alaposan meglepne, ha Drogba kapná meg az Aranylabdát. Luis Suáreznek is jó éve volt 1960-ban, de az ő esete nehezen állítható párhuzamba Messiével. Más idők voltak, nem lehet kiszakítani az eseményeket az akkori politikai viszonyokból, nyilván a szocialista táborban senkinek sem volt előnyös a kitagadott Puskásra szavaznia.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. januári lapszámában.)
