Illusztráció Matthew Stevens
A szenvedélyes futballszurkolóknak manapság nagyon nehéz elfogadniuk, hogy beléptető kapun, klubkártyával, esetleg vénaszkennelés után juthatnak csak be a stadionokba, ahol még nagyfelbontású kamerák is figyelik az arcukat, de ha felidézzük 2003. május 30-át, talán máris más színben tűnnek fel ezek a sokszor elidegenítőnek ható szigorú szabályozások.
Azon a tizenegy évvel ezelőtti napon a Ferencváros Üllői úti stadionjában – amely akkor még nem a Groupama Aréna volt, de még Albert-stadion sem – ugyanis megtörtént minden olyasmi, amiről azt reméltük, hogy sohasem történhet meg futballpályán, különösen nem az élvonalban, különösen nem egy bajnoki címről döntő találkozón.
Azon a napon ünneplésre készült a Fradi-tábor. A bajnokság utolsó fordulóját rendezték, az éllovas Ferencváros odahaza fogadta a harmadik helyért hajtó Debrecent, miközben ezzel egy időben Újpest–MTK fővárosi rangadót rendeztek. Az FTC-nek és az MTK-nak egyaránt 63 pontja volt, de a zöld-fehéreknek kettővel jobb volt a gólkülönbségük – vagyis győzelem esetén szinte biztosan bajnoknak mondhatták volna magukat. Meg is telt a Fradi-stadion, a találkozó előtt színpadot ácsoltak a rendezők a meccs utáni éremátadó ceremóniához, Szieben László ligaelnök a helyszínre szállíttatta az aranyérmeket is. Debrecenből csupán harminc szurkoló érkezett, nyilvánvalóan a hajdúságiak sem számítottak arra, hogy csapatuk majd keresztezni fogja (meri?) a Fradinak az aranyhoz vezető útját, vagy talán emlékeztek rá, hogy két évvel korábban is, igaz, Debrecenben az utolsó fordulóban csapott össze a két együttes, és akkor a fővárosiak be is húzták 27. bajnoki címűket. „Legyen ez az utolsó debreceni siker a mai napon” – harsogta a hangosbemondó, miután a vendégszektor egyik tagja nyerte meg a szponzori közönségjátékot a meccs előtt. A hazaiak annyira biztosak voltak az aranyérem megszerzésében, hogy a meccs előtt (majd közben többször is) látható volt egy repülő a stadion felett, húzva egy molinót, ami a még meg sem nyert 28. bajnoki címre utalt.
Ám a Szűcs – Vukmir, Dragóner, Balog Z., – Kriston, Lipcsei, Kapic, Szkukalek – Gera, Tököli, Leandro felállásban kezdő Ferencváros borzasztóan gyengén játszott, és képtelen volt megszerezni a hőn áhított vezetést. A szünetben a hangosbemondó csak meglehetősen halkan merte közölni, hogy a másik pályán Juhász Roland góljával vezet az MTK, és ekkor biztossá vált, hogy a Fradinak mindenáron gólt kell szereznie. A debreceni játékosok később a Nemzeti Sportban is beszámoltak arról, hogy a meccs közben a Fradi-futballisták előbb fenyegetőztek, majd a vége felé már könyörögtek, hogy engedjenek be egy gólt, ám erre nem került sor, a hajrában a meccs ziccerét még így is a Loki labdarúgója, Kiss Zoltán hagyta ki.
Gólnélküli döntetlennel zárult a találkozó, és amikor a lefújás pillanatában az is már megerősített tény volt, hogy az MTK nyert 1–0-ra, ezzel bajnok lett, a Fradi aranyérme pedig elúszott, elszabadult a pokol. Felhergelt, csalódott és vérszomjas szurkolói had lepte el a gyepet, és vad tombolásba kezdett, tört-zúzott. Kitépték a földből a klubház felőli kaput, szétszaggatták a hálót, de nem kímélték az öltöző felé menekülő futballistákat sem. A csereként beálló Alekszandar Jovics és Kriston Attila a szurkolók keze közé került, hevesen számon kérték rajtuk a csapat gyatra teljesítményét, és csak néhány pofon után nyertek szabad utat, a csapat házi gólkirályát, az idény összes tétmeccsén 26 gólt szerző válogatott csatárt, a néhány héttel korábbi, épp a Debrecen ellen megnyert Magyar Kupa-döntőt két góljával eldöntő Tököli Attilát pedig szintén alaposan elagyabugyálták, mielőtt a székházba tudott volna menekülni. De senkit sem kíméltek, a Debrecen vezetőedzőjét, a szintén az öltöző felé menekülő Szentes Lázárt hátulról leütötték, majd vesén rúgták. A földre rogyó szakvezetőt hordágyon kellett az öltözőbe vinni, majd a mentők a Merényi Gusztáv Kórházba szállították. A „szurkolók” ostrom alá vették a székházat, amelyet a biztonsági erők csak nagyon nehezen tudtak tartani a segítségükre érkező rohamrendőrök félórával későbbi megérkezéséig. Zúgott a „Hazaárulók” rigmus, amely feltehetően szintén a Fradi-játékosoknak, valamint a biztonságiaknak és a rendőröknek szólt, az antiszemita jelzőkkel is tarkított „Várszegi, takarodj!” pedig a klubtulajdonosnak.
Különös és bizarr mellékszálat adott ugyanis a történetnek, hogy az MTK-t 1994 óta többségi tulajdonosként vezető Fotex-vezér, Várszegi Gábor 2001 óta a Ferencváros tulajdonosa is volt, és egyébként is várható volt, hogy ennek a két, ideológiailag alapvetően szemben álló, a sportban pedig ősi rivális klubnak ez a személyi összefonódása előbb-utóbb abszurd szituációkat fog szülni. Ez pedig, hogy épp az MTK vitte el az utolsó pillanatban az aranyat a Fradi elől, realizálta is ezt a félelmet.
A felbőszült tömeg betörte az öltözők ablakait is, a játékosoknak ki kellett menekülniük, és a klubház irodáiban, folyosóin menedékre lelniük. Volt, aki egy szál törölközőben, volt, aki anélkül iszkolt biztonságosabb helyre. Két zsidózás között vagy Leandrót, a „műbrazilt” szidták, vagy a légiósok, a meccsen nem is játszó Marek Penksa, illetve Jovics fejét követelték.
A rendőri attak után a tombolás a stadionon kívül folytatódott tovább. Ötven-száz tagú csoportok randalíroztak az utcán, artikulálatlanul üvöltve, belekötve a járókelőkbe, autókat rongálva meg. Egyesek arra vetemedtek, hogy a népligeti trolivégállomásnál felgyújtottak egy három méter magas reklámtáblát, a lángok öt-hat méter magasra csaptak. A kiérkező tűzoltókat a megvadult tömeg bántalmazta, és nem engedte a gépjárművekből kiszállni. Egy operatőrt is leütöttek, kameráját összetörték, de kaptak a fotósok, újságírók is. A rendőröknek hosszú órákba tellett, amíg helyreállították a normális rendet az utcákon.
A játékosok – akik csak késő éjjel, rendőri kísérettel tudták elhagyni az épületet – természetesen sokkolva élték meg az eseményeket, közülük senki nem nyilatkozott napokig. Az FTC hivatalos közleményt adott ki, amelyben mélyen elítélték a ferencvárosi szurkolók nevében randalírozókat, továbbá leírták, hogy a 104 éves klub történetében példa nélkül álló eset, hogy saját drukkerei bántalmazzák fizikailag a játékosokat. A napokkal később is az események hatása alatt álló Tököli Attila bejelentette, hogy elhagyja a Ferencvárost, külföldre igazol, és lemondja szereplését a válogatottban is. Néhány nap múlva a kapus, Szűcs Lajos is visszalépett a válogatottságtól. Várszegi, akitől mindenki követeli, hogy szálljon ki a Fradiból, általános meglepetésre azt közölte, hogy megválik az MTK-tól, és a jövőben kizárólag a FTC-ben tartja meg többségi tulajdonrészét. A bajnokság névadó szponzora, a Borsodi Sörgyár közleményben tudatta: egyébként is kérdéses volt, hogy a jövőben a cég tovább támogatja-e a ligát, de az ügy után egyértelművé vált, hogy kiszáll a magyar futball finanszírozásából.
Bár sokan követelték, a kínos ügy miatt nem mondott le Furulyás János klubelnök és Szeiler József ügyvezető sem. Holott sokan vélik úgy, a biztonsági hiányosságok elsősorban az ő lelküket terhelik, miután a korábban bevált biztonsági cég, az In-Kal Security arra hivatkozva mondta fel a szerződést, hogy nem kapta meg a szükséges segítséget az egyesülettől, az őket váltó Preventív Security pedig bizonyítottan nem állt a helyzet magaslatán. (Olyan hírek is elterjedtek, hogy az egész botrány nem spontán alakult ki, hanem az In-Kal érdekében állt a bajkeverés, nélkülözhetetlensége bizonyítására, ám erre semmilyen bizonyíték nincs.)
Végül a rendőrség 14 embert állított elő, 11-et őrizetbe vett (köztük Szentes Lázár támadóját is), hetet gyorsított eljárással bíróság elé állított, egyiküket azonnali, negyvennapos elzárásra ítélték. Az MLSZ október 31-ig betiltotta az Üllői úti stadiont, a Ferencvárost pedig a következő bajnokságra hatpontos büntetéssel sújtotta, valamint a szövetség elvi állásfoglalást fogalmazott meg arról, hogy be kell vezetni a szurkolói kártyát, az arcfelismerő kamerarendszert és a biztonsági beléptetőkapukat.
De aztán szép lassan elcsitultak az ügy hullámai. A nagy bejelentés ellenére Tököli Attila egy újabb évre a Ferencváros játékosa maradt, a következő esztendő februárjában a válogatottba is visszatért (majd egy németországi és ciprusi kitérő után 2006-ban az Üllői útra is). Várszegi Gábor mégsem az MTK-ból szállt ki, ahol 2011-ig többségi tulajdonos maradt, a Ferencvárost viszont eladta, ám a kereskedelmi jogokat magánál tartotta. Az MLSZ a Fradi-stadion betiltását három bajnoki meccsre csökkentette, majd visszavonta a hatpontos büntetést is. A szurkolói kártya pedig évekig nem vált valósággá, utána is csak a Fradinál, a beléptetőrendszert is csak majdnem egy évtizeddel a botrány után honosították meg idehaza. Azt a leckét viszont megtanulták a Fradi-játékosok, hogy az utolsó fordulóban nem szabad bajnokságot elbukni. Ezért egy évvel később, 2004 tavaszán, amikor a történelem istenkísértéseként a záró fordulóban ismét a Debrecennel csapott össze a Garami József helyett már Pintér Attila által irányított zöld-fehér együttes, szintén a bajnoki címért küzdve, már biztosra mentek a fradisták. Nyílt titok, hogy az utolsó meccsükkel egy időben zajló, Újpest–MTK elleni meccs előtt megfizették az MTK-t, hogy a kék-fehérek ne tekintsék tét nélkülinek a mérkőzést, és verjék meg a bajnoki címre még esélyes Újpestet. Még egyszer ugyanis senki sem akarta újra felbőszíteni a szurkolótábort azzal, hogy hagyja kiénekelni a szájából a sajtot, miközben a teljes IX. kerület már ünneplésre készül.
Veszprémi Linda
Egy év múlva már biztosra mentek
Szokásunkhoz híven ezúttal is megkérdeztük azokat, akik a lehető legközelebb voltak az eseményekhez.
Tököli Attila, az FTC akkori játékosa:
„Régen történt, elmúlt, nem foglalkoztat már ez a dolog. Akkor persze szörnyű volt átélni, és borzasztó érzéseket keltett bennem, de előre kell nézni. Próbálok csak a szépre emlékezni a ferencvárosi időszakomból, végül is két év alatt nyertünk két Magyar Kupát, egy bajnoki címet, Szuperkupát, azt hiszem, hogy nagyon sokan örülnének ma a Fradi-drukkerek közül, ha olyan csapatuk lenne, mint az volt. Első nekikeseredésemben azt mondtam, hogy otthagyom a Fradit, de mivel élő szerződésem volt, nem lehetett ezt olyan egyszerűen lebonyolítani, így aztán maradtam még egy évet.”
Garami József, a Ferencváros akkori edzője:
„Engem akkor is, most is csak egyetlen dolog foglalkoztat azzal a nappal kapcsolatban: hogy nem tudtuk megnyerni a meccset, és ezáltal a bajnokságot sem. A többi dologgal nem foglalkozom, nem érdekel. Bajnokok akartunk lenni, sajnos nem sikerült. Ami utána történt, az már más lapra tartozik.”
Udvarácz Milán, a Ferencváros kapusa:
„Az a nap mindannyiunkban mély nyomokat hagyott. Való igaz, hogy amikor egy év múlva hasonló helyzetbe kerültünk az utolsó forduló előtt, nem szerettük volna megint a legvégén elbukni a bajnoki címet. 2004-ben a záró fordulóban mi a Debrecennel játszottunk, az Újpest az MTK-val, annyi volt a különbség, hogy akkor már a Debrecen is versenyben volt a bajnoki címért, a másik pályán pedig az Újpest. Ha mi győzünk és az Újpest is, akkor az övék a bajnoki cím, ezért motiválni akartuk az MTK-t arra, hogy teljes erőbedobással hajtson. Szegény Zavadszky Gabi is ott játszott akkor, ő is azt szerette volna, hogy a Fradié legyen az arany. Az MTK megkeresett minket, és mondott egy összeget, amit győzelem esetén kérnek. Mi ezt összeszedtük, és miután tényleg nyertek, mi pedig bajnokok lettünk, kifizettük nekik. Az igazság az, hogy az összeg nyolcvanöt százalékát én adtam be, a maradékot az egyik védőnk, a többiek pedig ígérték, hogy a bajnoki prémiumból megadják ők is a részüket. Így is történt, kivéve két embert: az egyik játékost és a vezetőedzőt (Pintér Attila volt akkor a tréner, aki a díjátadón a szokásoktól eltérően a csapatkapitány helyett elsőként vette kézbe a bajnoki serleget – a szerk.), ők nem fizették ki, amit megígértek. Nincs szégyellnivalónk ebben a történetben, más ligákban is vannak ilyen motivációs pénzek.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. novemberi számában.)
