„Majd ha Kádár elvtárs kéri” – félresikerült bundakísérletek az 1986-os vb-n

 

 

A magyar futballban 1986 előtt már évtizedekkel bevett módszer volt a mérkőzések „letutizása”, a szükséges jó eredmény biztossá tétele, így aztán nem csoda, hogy a bajnoki versenyfutások is mindig véget értek már jó néhány fordulóval a vége előtt, amikor az élen álló csapat a hátralévő meccseket már előre szépen elrendezte az ellenfelekkel. Ez a folyamat a ’80-as esztendők elején vált megszokott gyakorlattá (csak a 2000-es években elharapózó internetes fogadási oldalak és az ezzel együtt járó fogadási csalások alakították át ezt a gyakorlatot kissé), és hiába voltak akkor még egészen kiváló labdarúgóink, ez a közeg gátja volt minden fejlődésnek. Éljátékosaink a legritkább esetben kényszerültek arra, hogy igazán fontos, éles ki-ki meccset kelljen játszaniuk, valamilyen extra teljesítményt nyújtaniuk, hiszen a háttérben úgyis el voltak rendezve a dolgok. És mivel mindenki alul volt fizetve – no nem a magyar társadalom többi tagjához, hanem a külföldi futballistákhoz képest –, óhatatlanul megjelent a rendszerben az az attitűd, hogy mindenből pénzt kell csinálni. Vagyis a már biztos bajnok vagy dobogós élcsapatok sokszor meg sem várták, hogy a kiesőjelöltek pénzt ajánljanak egy számukra fontos mérkőzés megnyeréséért, hanem ők maguk mentek elébe a dolognak, avagy kereslet és kínálat mesésen egymásra talált a „szocialista piacgazdaság” keretein belül.

Csakhogy ez csúnyán visszaütött, amikor olyan mérkőzésre került sor, ahol nem lehetett használni ezeket a bevált mechanizmusokat – például az 1986-os mexikói világbajnokságon. Válogatott játékosaink, akik már úgy szocializálódtak, hogy a meccseket le lehet dumálni előre, egyszer csak azt vették észre az irapuatói betonkatlanban, hogy a szovjetek csak jönnek és jönnek kérlelhetetlenül.
Persze, ne higgyük azt, hogy előtte nem voltak puhatolózások az ellenfelek között…

 

Egy maximálisan megbízható, akkoriban a tűzhöz nagyon közel álló forrásunk visszaemlékezése szerint hónapokkal a mexikói vb magyar–szovjet meccse előtt a Szovjetunió hivatalosan felvette a kapcso­latot hazánkkal, és Buda István államtitkárral kezdeményeztek egy megbeszélést, amelynek a témája egy mindenkinek jó döntetlen lezsírozása lett volna a csoport nyitó mérkőzésére. Nagyon könnyen elképzelhető ez, és ennek több oka is van. Egyrészt a szovjetek valamelyest tarthattak is a Mezey György vezette magyar válogatottól, amely a selejtezők során idegenben legyőzte Hollandiát és Ausztriát is, a világbajnokság előtt néhány hónappal pedig barátságos mérkőzésen Brazíliát 3–0-ra, az 1985-ös esztendőt a hivatalos európai ranglista élén zárta, és mindezek miatt sokan elhitték: Magyarország akár világ­bajnok is lehet. Másrészt az akkori lebonyo­lítási szisztéma miatt egy békés döntetlen lényegében mindkét csapat továbbjutását biztossá tette volna: a 24 csapatot hat négytagú csoportba sorsolták, és a nyolcaddöntőbe a csoportok első két helyezettje mellett bejutott a négy legjobb csoportharmadik is. Márpedig a mi csoportunkban ott volt Kanada is, és az akkori erőviszonyokat tekintve boríté­kolható volt, hogy Kanadát mind a három csoportellenfele (a Platini-féle Franciaország volt a negyedik tagja a kvartettnek) megveri, és ha döntetlenre végződik a magyar–szovjet, akkor máris minimum három ponttal lehet számolni (akkoriban a győzelemért még csak két pont járt), ami abban a rend­szerben szinte bizonyosan elég a tovább­jutáshoz – egyébként Kanadát tényleg mindenki megverte, és a három pont bőven elég is lett volna, sőt picivel jobb gólkülönbséggel még a kettő is.

 

Csakhogy Mezey György szövetségi kapitány – akit 1985-ben a World Soccer magazin az Év szövetségi kapitányának választott – túlságosan karakán ember volt ahhoz, hogy elfogadja ezt a felajánlott szovjet döntetlent, ráadásul a csapat sikerei felettébb magabiztossá, sőt elbizakodottá és fennhéjázóvá tették, és forrásunk szerint az ellenfél közeledését ezzel a válasszal utasította el: „Akkor megyek bele a döntetlenbe, ha ezt személyesen Kádár elvtárs kéri tőlem!”.
Hogy Kádár János főtitkártól várt jóváhagyást vagy megerősítést, azt persze nem csinálta rosszul Mezey, hiszen így bebiztosíthatta saját magát, hogy nem ő akart döntetlenre játszani, miközben az egész ország már habzó szájjal várta a szovjetek legyőzését, ugyanakkor a válasz üzenete egészen nyilvánvaló: neki ebben az országban Kádáron kívül nem parancsol senki, még az államtitkárok sem, az MLSZ sem.

Kádár János azonban nyilvánvalóan rangon alulinak érezte, hogy ezzel foglalkozzon, egyébként sem rajongott különösebben a futballért, és ’86-ban volt neki ennél bőven nagyobb gondja is az országgal. Így aztán a szovjet–magyar megegyezésből nem lett semmi, Valerij Lobanovszkij szövetségi kapitány néhány héttel a vb előtt történő kinevezése után pedig már hiába próbál­koztunk. De a szovjeteket is megosztotta, hogy szükség van-e megegyezésre a mérkőzés előtt. A szovjetek kárpátaljai illetőségű, magyar nemzetiségű játékosa, Rácz László (Vaszilij Rac) elmesélése szerint a magyar játékosok, amikor érezték, hogy nincsenek fizikailag csúcsformában, függet­lenítették magukat a csapatvezetéstől, és megpróbálták Rácz segítségével ledumálni az ikszet. Ő azonban, mint az egész idényben sikert sikerre halmozó Dinamo Kijev erőtől és önbizalomtól duzzadó játékosa, elképzel­hetetlennek tartotta, hogy ilyesmibe a szovjet csapat belemenjen.

A történet végét mindenki ismeri: az irapuatói mérkőzésen a szovjetek 6–0-ra győztek. Noha a meccs előtt számtalan választási lehetőségünk volt, sikerült végül a legszánalmasabb forgatókönyvet eljátszanunk: előbb elhajtottuk a döntetlenért kuncsorgó szovjeteket, aztán meggondoltuk magunkat, de későn, és jól agyonvertek minket.
Ugyanakkor nem mehetünk el amellett a szembetűnő jelenség mellett, hogy a Szovjetunió elleni mérkőzésen nem csupán a magyar válogatott játékosai kóvályogtak úgy a pályán, mint a kába legyek, hanem a teljes stáb hasonló tüneteket észlelt magán, így aztán talán nem teljesen légből kapottnak vagy magyarázkodásnak tűnik az, hogy ez valamilyen külső beavatkozás eredménye lehetett. Az akkori válogatott egyik tagja például évek óta határozottan állítja: ő biztos benne, hogy a szovjet titkosszolgálat tett valamit az ételükbe vagy az italukba. Nos, ha 2006-ban képes volt arra a KGB jogutódja, hogy polóniumot tegyen az exkém Alekszandr Litvinyenko ételébe Londonban, akkor ugyan miért ne tette volna meg 1986-ban, hogy megmérgezi a magyar csapat tagjait? És ha tényleg így történt, nem zárhatjuk ki azt sem, hogy Mezey konok elutasítása késztette erre a lépésre a szovjeteket, akik nem igazán tolerálták az ilyen viselkedést a „testvéri” országoktól.
Akármi is történt a szovjetek elleni súlyos vereség alkalmával, Kanada 2–0-s legyőzése után, a franciák elleni utolsó csoportmeccsen már biztosra akart menni a magyar csapat, hiszen egy döntetlen továbbjutást jelentett volna. A FourFourTwo 2010. április 9-én megjelent számában maga Michel Platini, a franciák akkori csapatkapitánya, a mai UEFA-elnök állítja ezt. A Kérdezd meg pacekba! című rovatunkban az „Igaz-e, hogy a mexikói vb-n a francia meccs előtt a magyar játékosok megpróbálták rávenni önöket arra, hogy legyen döntetlen az eredmény?” olvasói kérdésre Platini akkor azt válaszolta: „Igen, akkor játszott egy magyar az Auxerre-ben, aki valamennyire tudott franciául, ő beszélt egy-két sráccal, akit ismert, de a többiek is mutogatták keresztbe tett ujjaikkal, hogy nekik jó az iksz, ha nekünk is…” Ez a játékos csakis Burcsa Győző lehetett, a Videoton nemrégiben leköszönő klubigazgatója, ő játszott akkor az Auxerre-ben, bár ő ezen a meccsen nem kapott szerepet Mezey Györgytől, kispadosként is felvehette ilyen módon a kapcsolatot a franciákkal. Csakhogy a franciák nem voltak vevők az ötletre, ők is alaposan elkalapáltak minket, 3–0-ra kikaptunk, és ki is estünk a vb-ről, ahová azóta sem jutottunk el. A szovjetekkel nem akartunk megegyezést, ezért kaptunk tőlük egy hatost, a franciákkal már akartunk volna, de ők meg nem akartak, így tőlük meg kaptunk egy hármast. Nem értette senki, hogy mi van, itthon valamivel gördülékenyebben mentek a dolgok, ha a Tatabánya meg akarta beszélni a Honvéddal a bányásznapi ikszet…
Sportdiplomáciában sohasem voltunk túl erősek, ekkoriban már a futballunk is kezdett nagyon gyengülni, de Mexikóban arra kellett rádöbbenni, hogy már bundaszervezésben sem vagyunk valami profik.

 

De talán épp a közfelháborodást okozó mexikói kudarc késztette aztán arra az MLSZ vezetőit, hogy 1988-ban látványosan letették a voksot a magyar futball megtisztítása mellett, és sorra zárták börtönbe a nyilvánvaló bundameccseken szereplő játékosokat, de ez már egyrészt eső után köpönyeg volt, másrészt több kárt csinált, mint hasznot. Üldözött lett az akkor már Görögországban légióskodó Détári Lajos is, akinek emiatt kedve sem nagyon volt hazajönni, Sallai Sándorra pedig éppen a Spanyolországba szerződése előtti pillanatokban osztották a bűnbak szerepét és kattintották csuklójára a bilincset, neki tönkre is ment a pályafutása, így tehát még az esélyét is elvették annak, hogy a következő selejtezősorozatra összeálljon egy ütőképes válogatott.

Veszprémi Linda

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2015. októberi számában.)