Szöveg Veszprémi Linda
Egy futballcsapatnak a szurkolói közül néhányan olyat mondtak, ami nem volt az aktuális hatalom ínyére, ezért az lesújtott, és alkalmazta a kollektív bűnösség jól bevált elvét: bezáratta a stadiont, hadd bűnhődjenek a békés meccsre járók is. Ha az olvasó azt hinné, hogy ez a hatalom az UEFA vagy a FIFA – az előbbi már nem először teszi zárt kapussá a magyar válogatott mérkőzéseit, legutóbb a fantasztikus hangulatú Eb után rendelt el kettő plusz egy meccses tiltást, míg lapzártánkkor a FIFA készült ugyanerre a magyar–angol vb-selejtező után –, akkor jeleznénk: ebben a rovatban régmúlt eseteket dolgozunk fel. Mi az 1948-as Ferencvárosról írunk most, amely a kommunista hatalomátvétel hajnalán a rákosista rezsim szemét szúrta.
De igaza van a párhuzamot látóknak: semmi új nincs a nap alatt. A hasonlóság kísérteties és rémisztő, mert a szemlélet és a módszer semmit sem változott: ahogy ma a nyugati szólásszabadság lelkes védelmezői, akkor a népi „demokratikus” hatalom nem tűrte az ellenvéleményeket a stadionokban. A lapok akkor is, ma is jó előre le voltak osztva: manapság a franciák és az angolok érkeznek hozzánk azzal a prekoncepcióval, hogy a Puskás Arénában mindenki rasszista és homofób, akkoriban a Ferencvárosról könyvelték el, hogy fasiszta és reakciós klub, a vádhoz elég volt annyi is, hogy 1944-ben öt hónapig a később háborús bűnösként kivégzett Jaross Andor volt a klub elnöke. A sportéletben is körvonalazódott már az átrendeződés 1948 végén, és a hatalom várta a megfelelő pillanatot, hogy leszámolhasson a Fradival, a polgári Magyarország kedvelt klubjával. A nagy lehetőség 1948. november 28-án jött el, amikor az NB I-ben a zöld-fehérek az új hatalom kedvencét, a szakszervezetek hatálya alá rendelt Vasast fogadták az Üllői úton, 37 ezer (!) néző előtt.
Az FTC 4:2-es győzelmével záruló mérkőzés Népsport-tudósításának végén az olvasható: „Említést kell tennünk még arról a sajnálatosan sportszerűtlen légkörről, amelyben ez a fontos mérkőzés lefolyt. Ez nem volt propagandája a sportnak. A közönségnek kétségtelenül joga van tetszését vagy nemtetszését megfelelő keretek között nyilvánítani, de meggyőződésünk, hogy ezt a határt a mérkőzésen többször túllépték. Azok, akik a hangszórón át elhangzott figyelmeztetést lehurrogták, higgyék el, hogy a »hó-rukkozás« sportszerűtlen, mert tervszerű megzavarása a rúgást végző játékosnak. Éppen ezért teljesen érthetetlen volt, hogy a játékvezető Bakót figyelmeztette, mert a kapus nem volt hajlandó »rukk«-ra rúgni. Azok a ferencvárosi szurkolók, akik a saját csapatuk biztatása helyett az ellenfelet »csürhézik«, ezzel csak ártanak, és nem használnak a saját csapatuknak.” A retorzióval nem késlekedtek az elvtársak, még a mai UEFA is tanulhatna abból a gyorsaságból, ahogy már másnap ítéletet is hoztak. A párthatalom irányítása alá rendelt MLSZ elnökségi ülésén leszögezték, hogy „fasiszta provokátoroknak” nagy szerepük volt a hangulat felszításában, és persze azt is megállapították, hogy „a magyar demokrácia ellenségei a sporton keresztül támadják népi demokráciánkat”. Ajánlást is tettek: „A Ferencváros jóhiszemű, demokratikus felfogású közönségének már régen magának kellett volna kilöknie soraiból ezeket a fasiszta elemeket”. Aztán jött a fenyegetés: „Az elnökség reméli, hogy ezek az intézkedések alkalmasak lesznek arra, hogy a Ferencváros közönségének soraiban rendet teremtsenek. Ha ez nem történnék meg, olyan intézkedések következhetnek, amelyek a Ferencváros létét is érintik.”
Az ítélet még aznap megszületett, és rendkívül súlyos volt: négy hétig nem lehet mérkőzéseket rendezni az Üllői úton, továbbá négy hétre felfüggesztették a Ferencváros játékjogát. Ez azt jelentette, hogy a Fradi a következő négy meccsére nem állhat ki, a mérkőzések pontjait az ellenfelek kapják meg, és még a klub korosztályos csapatai sem léphetnek pályára. Ha tényleg megvalósult volna, az lényegében példátlan lett volna az egyetemes sporttörténelemben. Végül azért nem kellett így lennie, mert helyette megkezdődött az a folyamat, amit ma úgy mondanánk: „érzékenyítés”. Először is a Ferencváros békítő vacsorára hívta meg a Vasast. A jól bejáratott kommunista eljárásnak megfelelően Nádas Adolf, a Ferencváros ügyvezetője beszédében hangoztatta, hogy „a Ferencváros is a népi demokrácia vonalán menetel, és akar menetelni egyre erősebb ütemben”, és ehhez a törekvéséhez kérte a Vasas segítségét. A Népsport pedig a kor ugyancsak jól ismert retorikai fordulatával élve megjegyezte a vacsoráról tudósító cikkében: „Igen tanulságos volt ez az összejövetel. Bebizonyította, hogy nem okvetlenül szükséges ilyen alkalmakkor udvarias közhelyeket idézni (sic!), hanem rá lehet mutatni őszintén a hibákra és a javítás módjaira is.”
Ezzel persze nem volt elintézve a dolog. Még következnie kellett a megalázkodásnak. A Népsport december 2-i lapszáma vezető cikkében számolt be róla: „Rákosi Mátyáshoz fordult a Ferencváros vezetősége”, amely rendkívüli ülésen tárta fel a hibákat és gyakorolt önbírálatot. Jöttek az önbírálat szokásos toposzai: „Sajnálatos módon nem tanúsítottunk kellő éberséget az FTC körül fellépett jobboldali veszéllyel szemben”; „minden erőnkkel azon leszünk, hogy megtisztítsuk táborunkat a fasiszta szennytől és igyekezni fogunk egyesületünk demokratikus tömegeire támaszkodni”; „Rákosi Mátyáshoz, a sport nagy barátjához fordulunk, feltárjuk előtte a problémákat, hogy útbaigazítást kapjunk tőle a Ferencváros helyes útjának megszabásához”, és így tovább. Végül kegyelmet kapott a Ferencváros: a négymeccses felfüggesztést visszavonták, és csupán az ősz hátralévő meccseire tiltották be az Üllői úti pályát. De hazai meccse azon az őszön már csak egy volt, így az MTK-t a Megyeri úton fogadta, a tavasszal pedig újra saját pályáján játszhatott.
A hivatalos sporttörténelem úgy tartja számon, hogy Münnich Ferenc FTC-elnök (egyben Budapest rendőrfőkapitánya) járta ki Rákosi Mátyásnál a büntetés mérséklését, de ma már tudjuk a visszaemlékezésekből is, hogy a játékosoknak kellett meghunyászkodniuk a rettegett diktátor előtt. Kispéter Mihály csapatkapitány vezette a kegyelemért esdeklő küldöttséget. „Amikor könyörögni kellett a Kispéternek, szegénynek, a Rákosi kopasz feje fölött – mesélte az akkor még Fradi- játékos Czibor Zoltán Szöllősi György Dribli az égig című könyvében. – Áá… Letérdeltették, képzeld el, a Rákosi előtt ezek a szennyek… Térdelni csak az Isten előtt!” És ha már térdelés: ugye, milyen nagy a hasonlóság 1948 és 2021 között?
MINDEN IDŐK IDÉNYE
Ha megkérdeznénk akár a szurkolókat, akár a szakértőket, melyik volt minden idők legjobb Fradija a bajnokságban, tízből kilencen vélhetően az 1948–49-es idény Ferencvárosát mondanák. Nem véletlenül: a Lyka Antal edzette, a legtöbbször Henni – Rudas, Kispéter, Kéri – Csanádi, Lakat – Budai II, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor felállásban játszó együttes 140 gólt szerezve és csak 36-ot kapva lett toronymagasan első, 11 pontot vert rá a szintén bivalyerős MTK-ra, akkor, amikor még csak két pont járt a győzelemért. Deák Ferenc 59 (!) találattal lett gólkirály. Mint látható fentebb: nagyon kevésen múlott, hogy ezt a legendás idényt derékba törje a politika. Az őszi menetelést ez a közjáték zavarta meg, a tavaszit pedig a Lóránt Gyula-féle, meghiúsult szökési kísérlet, amelyben öt FTC-játékos volt érintett, közülük Kéri Károlyt és Mészáros Józsefet le is tartóztatták, és a kistarcsai internálótáborba vitték. Más kérdés, hogy 1950-ben aztán valóra is váltva a korábbi fenyegetést, beszántották a FTC-t, nevét és klubszíneit elvették, ÉDOSZ, majd Kinizsi néven futott, piros-fehérben, a csapatot pedig szétverték: Kocsis Sándort és Budai Lászlót Kispestre rendelték át, Henni Gézát és Deák Ferencet Újpestre, Czibor Zoltán pedig Csepelre menekült, de később neki is a Honvédba kellett mennie.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. októberi számában.)
