Szöveg Veszprémi Linda
Gyakran idézik az egyetlen magyar aranylabdástól, Albert Flóriántól: „Ez az egyetlen labda, amit senki nem tudott elvenni tőlem”. Ma már tudjuk, hogy a Ferencváros legendás csatárának az Aranylabdát odaadni majdnem olyan lehetetlen volt, mint elvenni tőle…
A France Football francia szaklap által 1956 óta minden évben az adott esztendő legjobb – akkor még csak európai – labdarúgójának átadott, a futballvilág máig legnagyobb presztízsű egyéni díját az európai sportújságírók szavazatai alapján 1967-ben érdemelte ki Albert Flórián. Az év karácsonyán, épp szenteste csörgött a telefon az Albert-lakásban.
„A feleségem vette fel a telefont – mesélte később Albert. – Boskovics Jenő, az MTI újságírója volt a vonal túlsó végén. Azt kérdezte: »Európa legjobb futballistájának a feleségével beszélek?«. Mire szegény Irénke tényleg kiejtette a kezéből a telefonkagylót. Aztán persze átvettem tőle, s némileg magam is hitetlenkedve hallgattam Jenő barátomat, és csak akkor fogtam fel a dolgot, amikor Jenő a részletes listát, az elért szavazatok számát is olvasta. […] Csodálatos volt! Mint ahogy az egész 1967-es év: kezdve a brazíliai vendégszerepléstől, FTC-bajnokság, Flórika születése és ugye, a szuper karácsonyi jándék, az Aranylabda!”
De a karácsonyfa alá nem tehette be a díjat. Már az is eléggé kínos volt, hogy a lapok csak december 28-án számoltak be róla, akkor is alaposan eldugva a hírek között. A legnagyobb példányszámú újság, az MSZMP központi lapja, a Népszabadság a címoldalon egy betűt sem szentelt a hírnek, s a sportoldalon pár sorban intézte el azt, hogy Európa legjobbja Albert Flórián lett – a „Mozgalmas év végi napok” című cikkbe rejtették el mintegy mellékesen a hírt.
De a kálvária csak ezután kezdődött. A díjat át kellett adni valamikor, és az akkori szokások szerint nem világszerte sugárzott gálaműsor keretében került erre sor, mint manapság, hanem a France Football főszerkesztője vitte el mindig személyesen egy fotós társaságában azt a győztesnek, aki maga választhatta ki a helyet és az időpontot.
Ez többnyire a következő év első fontosabb meccse, általában az első válogatott találkozó volt. Csakhogy a magyar válogatott 1968-ban első mérkőzését csak május 4-én játszotta, de mivel ez egy igen rangos összecsapás volt (Magyarország–Szovjetunió Eb-selejtező, ha úgy tetszik: Eb-negyeddöntő), és pont Flórián napja, így Alberték ezt az időpontot választották.
Ám a mérkőzés az ellenfél kiléte miatt nem csupán rangos volt, hanem politikailag meglehetősen kockázatos is. A Moszkvától függő kommunista hatalomnak más sem hiányzott, mint egy esetleges balhé épp a szovjetek elleni meccsen, a telt házas Népstadionban.
Ahol épp a rendszer által leginkább üldözött, mégis töretlenül a legnépszerűbb klub, a Ferencváros egyik játékosát ünneplik. Túl közeli emlék volt még 1956 októbere, meg a két évvel azelőtti népmegmozdulás a berni világbajnoki döntő elvesztése miatt. A Kádár-rezsim talán semmitől sem rettegett úgy, mint a nagy tömegrendezvényektől, ahol az eufória pillanatok alatt zendülésbe csaphat át. Az elöljárók mindent meg is tettek, hogy az Aranylabda-átadást minél inkább jelentéktelenné tegyék: egyszerűen megtiltották, hogy Albert a meccs előtt átvegye a rangos díjat.
Ám Max Urbini, a France Football főszerkesztője már Budapestre érkezett a díjjal, ráadásul Flóri megsérült a meccs előtt, és nem játszhatott. Valamit tenni kellett. Lukács László, a Népszabadság akkori sportszerkesztője, az Aranylabda-szavazás magyar képviselője 1991-ben így emlékezett vissza az esetre: „Kerestem Albertet a Sport Szállóban (ott várta a szovjetek elleni mérkőzést a válogatott – a szerk.), és akkor tudtam meg, hogy kisebb sérüléssel bajlódik, vasárnap nem játszhat, már haza is ment. De hát mégiscsak szükség van rá! Kocsival azonnal elmentem az akkori Árpád fejedelem úti lakásába. Otthon is találtam, elmondtam, hogy Max Urbini főszerkesztő és a fotós a szállóban várják. Azonnal, készségesen visszajött a Sportba, ahol a rövid megbeszélésre leültünk. Alig néhány perc telt el, s név szerint szólítottak a telefonhoz. Szobájából az akkori szövetségi kapitány, Sós Károly hívott és alaposan megszidott, hogy Alberttel a szállóba jöttem (valaki azonnal jelentette neki), s rögtön menjen haza. Így röviden abban állapodtunk meg a vendégekkel, hogy másnap, szombat délelőtt Flóri lakásán találkozunk. Ott meg is történt a hosszú, kimerítő interjúvolás, később a fotózás, amikor közben tudomásomra jutott – és ezt közvetítsem a francia kollégáknak –, hogy az Aranylabdát a Népstadionban nem lehet átadni (úgy, ahogy az a legtermészetesebb volt eddig s a mai napig is a világ legnagyobb arénáiban), hanem legfeljebb a mérkőzés utáni vacsorán, amely a Gundelben volt. Hiába volt minden érvelés, szinte könyörgés – az illetékesek hajthatatlanok voltak.” Egy későbbi visszaemlékezésben pedig azt is megjegyezte Lukács: „Max Urbini hivatalos nyilatkozatában méltatta Albertet, de módfelett elégedetlen volt azzal, ahogy az MLSZ ezt a díjátadást kezelte.”
MINDENT MEG IS TETTEK, HOGY AZ ARANYLABDA-ÁTADÁST JELENTÉKTELENNÉ TEGYÉK: EGYSZERŰEN MEGTILTOTTÁK, HOGY ALBERT A MECCS ELŐTT ÁTVEGYE A RANGOS DÍJAT
Albert pedig így tekintett vissza a történetre a rendszerváltás után: „Futballista pályafutásom egyik legfájóbb pontja ez […] Az akkori vezetők egész egyszerűen megtiltották, hogy a Népstadionban vegyem át az Aranylabdát.
A mérkőzés utáni banketten aztán már részt vehettem a Gundelben, így a Népstadion hetvenezres közönsége helyett a Gundel-étterem hetven vendége előtt adta át Max Urbini főszerkesztő az Aranylabdát. Volt utána nagy mulatás, de akkor már bizony egy kicsit keserű volt a kisfröccs…”
Az eddig is jól ismert történet a közelmúltban hozzáférhetővé vált ügynökakták révén újabb színezetet nyert, ahogy azt a Besúgnak.blog.hu anyagát feldolgozva nemrégiben az Origo is megírta: „Négy nappal később, 1968. május 6-án a Ferencváros labdarúgó-szakosztályi értekezletén Lakat Károly, az FTC vezetőedzője a következő kijelentést tette: »A Dózsa mérkőzésen feltétlen át kell adni valamit, amivel oda tudunk ütni ezeknek a szaroknak, hogy nem engedték a nagy nyilvánosság előtt átadni az Aranylabdát. Nem kell senkinek szólni, csak kérni egy mikrofont és meglepetésként átadni valami ajándékot«. Ez a kijelentés legépelve pár órával később már a belügy illetékes munkatársának, Ladányi Mihálynak az asztalán feküdt, ugyanis az FTC labdarúgó-szakosztályában elhelyezett besúgó (Kőműves fedőnevű ügynök) azonnal tájékoztatta a belügyet. Így – természetesen – az 1968. május 19-i Ferencváros–Újpesti Dózsa mérkőzés előtt semmiféle ajándékozás nem történt.”
KGST-ARANYLABDA?
Az egyetlen magyar Aranylabda egyébként is bizarr történetéhez egy összeesküvés-elmélet is társul. Bartus László Varga Zoli disszidál című könyvében jelent meg: „Amikor a válogatott Európa-bajnoki selejtezőn 3:0-ra kikapott a Luzsnyiki-stadionban, Varga Zoltán Moszkvából hazafelé megkérdezte Hoffer József újságírót: hogyan létezik, hogy Albert 1967-ben Aranylabdát kaphatott. »Megdöbbenésemre Hoffer József azt mondta, hogy ’Zoli, akkor az egész keleti blokkban nem volt olyan labdarúgó, akit meg lehetett volna szavazni. Ezért a szocialista országok úgy döntöttek, hogy mindenki Albertre szavaz, a kapitalistákkal szemben’. Így lett Albert Flórián Európa legjobb labdarúgója, amire ma is büszke Magyarország. Hoffer József elmondta, hogy abban az évben Albert nem érdemelt Aranylabdát: nem a sportbeli teljesítménye alapján kapta, hanem azért, mert a béketáborban nem volt más. Ez a KGST aranylabdája.«”
Pedig ennek cáfolatához elég lett volna előkeresni a szavazatok listáját, hiszen az nem titkos. Flórit nyolc ország szavazója tette az első helyre, négy a másodikra, három a harmadikra. Ahol első lett: Bulgária, Hollandia, Luxemburg, Magyarország, NDK, NSZK, Portugália, Svédország – ebből hazánkkal együtt csak hárman tartoztak a keleti blokkba. Miközben a lengyeleknél a második lett, a szovjeteknél és a csehszlovákoknál a harmadik, a románoknál pedig nem volt benne az ötben. Nem éppen egy jól szervezett összeesküvés…
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. februári lapszámában.)
