Illusztráció Matthew Stevens
A magyar futball legutóbbi dicsőséges korszaka volt az 1980-as évek első fele, amikor is mindmáig utoljára szerepelt európai kupadöntőben magyar csapat (Videoton, 1985), két világbajnokságra is kijutott a válogatott (1982, 1986) vagy Európa-bajnokságot nyert az ifjúsági válogatott (1984). A felfokozott futballhangulathoz sokat tett hozzá a Verebes József irányította Rába ETO diadalmas szereplése a hazai bajnokságban. A látványos futballt játszó és temérdek gólt szerző együttes 1982-ben és 1983-ban is aranyérmes lett az NB I-ben, így két évtized múltán – épp a Győri Vasas 1963-as elsősége után – lett újra vidéki csapat a bajnok. A hazai mérkőzésein gyakorta 30 ezres nézősereget vonzó, Hajszán Gyula, Póczik József, Hannich Péter, Szentes Lázár vagy Szabó Ottó nevével fémjelzett zöld-fehér együttesnek idehaza ezekben az években nem volt ellenfele, Verebest, a „Mágust” pedig már mindenki a magyar Rinus Michelsként kezdte emlegetni, mert a holland totális futball honi apostolának szerepében tetszelgett (avagy húzta rá ezt a szerepet a sajtó).
Éppen ezért sokakat foglalkoztató kérdés, hogy ez az idehaza oly látványos futballt játszó győri csapat miért volt teljesen súlytalan az európai kupaporondon (1982-ben a belga Standard Liége-től 5–0-ra kikapott az első meccsen, a következő évben pedig bár túllépett a norvég Víkinguron, de aztán 9–4-es összesítéssel búcsúztatta a nem különösebben veretes Dinamo Minszk), illetve Verebes edző, valamint sztárjátékosai miért nem tudtak a válogatottnál semmit letenni az asztalra? Verebesnek 1987-ben szövetségi kapitányként összesen négy meccs jutott, utána távoznia kellett, de Póczik például csak kilencszeres válogatottságig vitte a Verebes-érában (összesen 14-ig), Szentes meg hatig. Miért csak együtt, és miért csak idehaza működött ez a társaság?
Noha a magyar bajnokságban mindenki a győriek kombinatív játékát csodálta, az 1982-es, spanyolországi világbajnoki keretbe eredetileg csak Póczikot válogatta be Mészöly Kálmán szövetségi kapitány (pedig az NB I aktuális gólkirálya például Hannich volt). Aztán végül Póczik sem ment, az utolsó pillanatokban kikerült a keretből. A hivatalos indoklás szerint sérülés miatt, de aztán kiderült, hogy valójában valami egészen másról van szó.
Történt, hogy 1982. június 2-án utolsó felkészülési mérkőzését játszotta a vb előtt a magyar válogatott, az ellenfél a német bajnokság negyedik helyezettje, a Kaiserslautern volt. A Népstadionban játszott találkozót (1–1) sérülés miatt lemondta Póczik, és bár az ETO irányító középpályása nyerte el abban az idényben a legjobb osztályzatokért járó Népsport-kupát, a másnapi kerethirdetésnél már nem volt ott a neve a 22-es listán (helyette Szentes utazhatott Spanyolországba, így mégiscsak képviselte valaki a győrieket). Hogy valami nincs a helyén a történetben, jól jelzi: négy nappal később, június 6-án a Rába ETO is megmérkőzött a Kaiserslauternnel, és azt a csapatot, amellyel nem bírt a címeres mezes együttes, a Verebes-gárda 7–0-ra győzte le! Póczik játszott a győri mérkőzésen, pazar formában futballozott, ő szerezte az első gólt. El lehet azt képzelni, hogy valaki sérült azon a válogatott meccsen, amelyen ki kellene vívnia a helyét a vb-re utazó keretben, de négy nappal később már semmi jele nincs a sérülésének egy barátságos mérkőzésen? Póczik akkor így magyarázta a jelenséget, illetve játékát a Győr–Kaiserslautern meccsen: „Verebes beszélt rá. Jelentkeztem nála, két baráti pofonnal fogadott, majd elküldött pihenni Csopakra. Könnyed napi mozgást kért, s közölte, hogy a meccs előtt találkozzunk a stadionban. S még hozzátette: a többit meglátjuk. Végül valamivel jobban éreztem magam, és saját felelősségemre vállaltam a játékot. Igaz, ragaszkodtak hozzá a többiek is. A kánikulában tizenötezer néző biztatta a csapatot. Állítom, belepusztultam volna, ha nem léphetek a pályára. Ebben a társaságban még mankóval is játszani akar az ember. Ugye, furcsa? Elég unott képű labdarúgót láthattál. Tavaly még én is közéjük tartoztam.” Kevesen gondolnák, hogy ebben az idézetben az a kulcsmondat: „igaz, ragaszkodtak hozzá a többiek is”. Merthogy az a pletyka járta, hogy a győri játékosokat igencsak kinézték a válogatottnál a fővárosiak, különösen a honvédosok és a fradisták. Amit el is tudunk képzelni, hiszen akkoriban jóval erősebben jelen volt még a Budapest–Vidék ellentét, és nemcsak a futballban.
Pálfalvi Gábor, a Magyar Ifjúságban néhány héttel később interjút készített Póczikkal, amelyből idézünk: – Országszerte beszélik, sőt akadt, aki meg is írta, hogy Nyilasi „felzrikált” Tatán, s te megütötted? – Butaság. A táborban szinte mindig egymás ellen játszatott bennünket a kapitány, s olyankor nem kíméltük egymást. Nyilasi kiváló labdarúgó, de nem egy klubban rúgjuk a labdát. Vagyis ellenfelek vagyunk… De nem fajult el a dolog. Nem volt pofon! – A többiek sem rajongtak értetek, győriekért? – Az idegenlégiósokkal jól megértettük magunkat. A többiekkel? Ezt ne kérdezd. Talán ez is elég… – Nem válaszoltál egy korábban feltett kérdésre… – De, azt hiszem arra is feleltem, miért nem bizonyíthattunk mi, győriek a válogatottban. Mert bizalmat igazán csak Győrben kaptunk… Szóval nem bennünk volt a hiba!
Ugyanebben a cikkben megszólal Mészöly szövetségi kapitány is, aki azt mondta Póczikról: „Egyszerűen ledöbbentem, amikor megtudtam, hogy a kerettől való távozása után játszott a Kaiserslautern ellen. Emlékszem, még Tatán búcsúzóul mondtam is: Jóska, nagyon figyelj oda, mert krónikussá válhat a sérülésed. Nem tehettünk mást, el kellett fogadni az orvosi véleményt.” Az állítólag verekedésre vonatkozóan pedig tagadott a kapitány: „Semmiféle verekedés, összetűzés nem volt Tatán a játékosok között”.
Póczik évekkel később viszont egészen másként emlékezett vissza az esetre, és azt vallotta, a sérülését csak kitalálta: „Győrből én voltam az egyetlen, aki helyet kapott a huszonkettes keretben, de sérülésre hivatkozva lemondtam a válogatottságot. Mészöly Kálmán szövetségi kapitány elbeszélgetett velem, és közölte, hogy a vébén csak a harmadik mérkőzésen számít rám. Hiú voltam, ezt nem tudtam elfogadni. Inkább lemondtam a vébészereplést! Most már belátom, nagy hiba volt, hiszen egy világbajnoki szerepléssel lettem szegényebb”. Majd a Kisalföldnek azt nyilatkozta egy ízben: „Így, utólag még Kálmánt is megértem, volt egy kialakult, jó csapata, amelyet nem akart felforgatni. Viszont azt sem tudjuk már meg, ha négy-öt győrit berakott volna, akkor többre lett volna-e képes a válogatott a világbajnokságon. Az talán jelez valamit, hogy a vébé után a franciák ellen játszottunk többen egyszerre, és csak egy nullra kaptunk ki Platiniéktől.”
Ugyancsak a Kisalföld 2007-es cikkében Mészöly lényegében elismerte, hogy a győri játékosok a Verebessel való konfliktusának áldozatai lettek. „Ebben leginkább az a ma már butaságnak tűnő személyes ellentét játszott elsősorban szerepet, amely Verebes József és köztem kialakult – mondta Mészöly. – Verebes többször támadott engem és segítőmet, Mezey Györgyöt, hogy az a modern futball, amit ő játszat a Győrrel. Nem tudtunk közös nevezőre jutni, és ennek végül szerencsétlen módon az ETO-futballisták itták meg a levét. A döntésemet persze ma is vállalom, hiszen döntően azok a játékosok kaptak bizalmat, akik kiharcolták a kijutást. Közel sem biztos egyébként, hogy az ETO-sokkal jobban szerepeltünk volna. A vébé után beválogattam több győrit is, mégis kikaptunk a görögöktől.”
A ’82-es NB I-es gólkirály, Hannich Péter – akiről szintén elterjedt, hogy Tatán összeverekedett Nyilasival – viszont sokáig nem tudta feldolgozni ezt a mellőzöttséget: „Biztos vagyok benne, hogy jobb eredményt ért volna el velünk a csapat, bár huszonöt évvel a Mundial után ez csak fikció marad. Az tény, hogy itthon mi játszottuk a legmodernebb futballt, sokat futva, támadó szellemben győztünk le mindenkit. Rendkívül nehezen dolgoztam fel, hogy kimaradtam a spanyolországi csapatból. A kerethirdetés után azonnal kivettem a szabadságomat, és elutaztam. Televízión sem néztem a világbajnokság mérkőzéseit.”
Veszprémi Linda
Budapest vs. Vidék
Szokásunkhoz híven ezúttal is megkérdeztük az ügy főszereplőit: hogyan látják az akkori eseményeket huszonnégy év távlatából?
Póczik József, a rejtélyes sérülés „elszenvedője”:
„Sérült is voltam, meg nem is. Az az igazság, hogy a pályafutásomat csaknem végigkísérő Achilles-problémáim voltak a Kaiserslautern elleni meccs előtt, de attól azért még tudtam volna focizni, mint ahogy néhány nappal később játszottam is a németek ellen az ETO-val. Én mondtam le a szereplést a vébén, mert Mészöly kapitány nyíltan megmondta, hogy nem számít rám a kezdőben. Utólag mondhatom: nagy barom voltam, de hát, ami már elmúlt, azt nem lehet visszacsinálni. Kimaradt egy világbajnokság az életemből, amit ma már nagyon bánok. De akkor úgy gondoltam, hogy közel a harminchoz már nem megyek ki azért, hogy a szereléseket hordjam a többiek után. Kálmánnal egyébként nagyon jó barátságban voltam, és egy kicsit meg is értem őt. Kialakult, jó csapata volt, nem akarta felbolygatni. Ugyanakkor Verebes Józsefet is meg lehetett érteni, hogy a hazai dominancia tudatában öt-hat játékosát követelte a válogatottba. Ha velünk is kiesett volna a csapat a vébén, mindenki azt feszegette volna, miért nem azok játszottak, akik előtte ott voltak. A Budapest–Vidék ellentétről pedig annyit: sorozatban harmadszor is megnyertük volna a bajnokságot, de azt már elcsalták a Honvédnak, mert már mindenkit borzasztóan zavart, hogy mi voltunk a legjobbak.”
Hannich Péter, az ETO akkori játékosa, az 1981–82-es NB I-es idény gólkirálya:
„Az akkori vezetőktől, elsősorban Mészöly Kálmán szövetségi kapitánytól kellene megkérdezni, miért hagyott ki minket, győrieket. A felkészülést, az edzőtáborokat végigcsináltuk a többiekkel, majd a végleges kerethirdetéskor már nem kerültünk szóba. Semmi indoklás. Nagyon kellemetlenül éreztem magamat, hogy gólkirályként nem jutott nekem hely az utazók között. Nem is értem. Akkoriban még nagyon éles volt a főváros–vidék ellentét, mi szakítottuk meg a budapesti csapatok uralmát. Hiába imádta a közönség a játékunkat, hiába rúgtunk százkét gólt a bajnokságban, nem szerettek minket az MLSZ-ben. Az viszont csak pletyka, hogy verekedések voltak az edzőtáborban, a futballisták között mindig jó viszony volt.”
Mészöly Kálmán, az akkori szövetségi kapitány:
„Nem kell itt problémákat keresni, minden győri játékossal kiváló volt a viszonyom, Hannichhal, Póczikkal, Szentessel is, és ugyanilyen kiváló ma is. Mindenkivel mindig megbeszéltem a dolgokat nyíltan. Volt egy bejáratott, jó csapatom, nem akartam megváltoztatni. Elmondtam nekik, hogy cserének nem akarom őket, mert nincs szándékomban megalázni egyiküket sem. Verebessel viszont akkoriban sajnos nem volt olyan a viszonyom, hogy ezt kulturáltan megtárgyalhattuk volna. Aztán mindenki ellenem volt, a vébé után már mindenki jobban tudta, kiket kellett volna kivinnem.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. júniusi számában.)
