Szöveg Veszprémi Linda
Détári Lajos híres egyebek mellett a Német Kupa-döntőjében vagy a lengyelek elleni Eb-selejtezőn szerzett hatalmas szabadrúgásgóljáról; arról, hogy hétszeres világválogatott; hogy ő szerezte a legutóbbi magyar vb-gólt, vagy hogy manapság őt tartjuk utolsó világklasszisunknak.
No, meg legendássá vált eltűnéseiről is.
Az első egyben a leghíresebb is, és mindmáig számtalan mítosz övezi. Az 1986-os Magyarország–Brazília (3–0) barátságos mérkőzés után történt, azokban a mámoros napokban, amikor az egész ország azt ünnepelte, hogy a mexikói világbajnokságra készülő Mezey-csapat akár világbajnok is lehet a brazilok elleni diadal láttán.
A városi legendák már a vb előtt is arról szóltak, hogy a csapat legnagyobb sztárja, Détári Lajos a meccs után három napra eltűnt. Nyomtalanul, mintha köddé vált volna. De ez akkortájt senkit sem foglalkoztatott igazán, pláne nem botránkoztatott meg, aki el is hitte a mendemondákat, az is elnéző volt „Dömével”, akit sokan a torna legnagyobb sztárjának vártak.
Mexikó után azonban minden megváltozott. Az irapuatói, megmagyarázhatatlan 6–0-s vereség a Szovjetuniótól, a vb-győzelem helyett a korai búcsú már a csoportkör után minden régi „bűnt” partra sodort, és felnagyított. A feldühödött nép pedig csak úgy zabálta a szaftos sztorikat. Détáriról azt vették utólag elő, hogy állítólag három napig önkívületi állapotban mulatott a brazilok legyőzése után, klubcsapata, a Honvéd edzéseit sem látogatta, pedig a bajnokság még javában zajlott, hiszen a brazilverés március 16-án volt. Mexikó után már erről is lehetett írni az újságokban, a bukott szövetségi kapitány, Mezey György többé már nem védhette meg a széltől is a válogatott játékosait.
De mi történhetett ebben az elhíresült három napban? A főszereplő így emlékszik vissza erre 2013-ban megjelent önéletrajzi könyvében: „A brazilok elleni mérkőzés után napvilágot látott, hogy én három napra eltűntem. Szép sztorit kreált a cikk szerzője… Az igaz, hogy mulasztottam, de csak egyetlen gyakorlást! A meccs utáni napon nem is kellett edzésre mennem, mert szabadnapot kaptunk Komora Imrétől. Aznap összejöttem a cimboráimmal, és megnéztük felvételről a brazilok elleni találkozót. Nem tagadom, kicsit elnyúlt az élmény felelevenítése, aminek következtében a rá következő nap nélkülem zajlott a Honvéd edzése. Imre bá’ megbüntetett: egyhavi pénzem ugrott. Ha ez nem lett volna elég, a foglalkozásra Mezey György is kilátogatott. Mindenkinek gratulált még egyszer a 3–0-s győzelemhez – csak nekem nem tudott…”
A közvélemény azonban egészen máshogy ismerte a sztorit, amelyben főszerepet kapott egy tangóharmonikás is… A háromnapos eltűnés misztikus voltát hűen jelzi, hogy a sztorit Détári sem tagadja a könyvében, csak éppen másként emlékszik a dátumra, nem a magyar–brazil utáni eltűnéshez kapcsolja, hanem emlékei szerint 1987 februárjában történhetett. Ám ez nem valószínű, mert már Mexikó után nem sokkal írtak róla az újságok, és 1986 augusztusában, az új bajnokság hatodik fordulójában a Siófok–Honvéd mérkőzésen már azt skandálta a hazai közönség: „Döme, hol a harmonikás…?”.
No, de a sztori! „Elindulok gyalog a Vörösmarty tér felé, hátha rábukkanok (egy barátjára – a szerk.) – magyarázza a könyvében Détári. – Ahogy bandukolok, elkezd szállingózni a hó. Közben hallom, hogy gyönyörűen játszik egy harmonikás. Régi, fekete-fehér filmekbe illő jelenet… Nem azért, hogy a hatást fokozzam, de odaléptem a zenészhez, és megkérdeztem, ráér-e. Pont ráért. Hívtam megint egy taxit, és már ketten tértünk vissza az Aranyoroszlánba. Ő ült elöl, én hátul, és közben játszotta a Bolerót… Ettünk, ittunk, az Aranyoroszlánból még átmentünk az Ady presszóba is, estére annyi pénzt keresett az öreg, mint máskor egy hónapban. A mulatság persze időben véget ért, mert másnap edzésem volt…”
Détári itt kifelejti a legviccesebb epizódot, amelyet maga is többször elmondott a sajtónak: azt, hogy úgy vonult haza hajnalban Kispestre, hogy az utcán ő vitte a harmonikatokot, a mögötte haladó utcazenész pedig játszotta a Bolerót.
Mezey György mindenesetre nem díjazta a performanszot. „Feljött a lakásomra (Mezey – a szerk.), és egy órán át beszélgettünk – idézi fel a kötetben Détári. – Vagyis inkább ő beszélt. Egy mondatban összefoglalható a lényeg: még egy ilyen fegyelmezetlenség, és a televízióban nézem a vébét. Vettem az adást: hiába számítottam fontos játékosnak, többet nem hibázhattam. Nem is hibáztam.” Ehhez azonban hozzá kell tenni: egy újabb mulatozás, a Honvéd bajnoki címének megünneplése is részben hozzájárulhatott a mexikói kudarchoz. Az ezt követő fizikai felmérő eredményei láttán lett Mezey kapitány a súlyfelesleg elleni harc megszállottjává, ekkor rendelt el újbóli alapozást, innen eredeztethető a tésztamizéria, a talpig feketében történő edzések a mexikói déli hőségben, és így tovább. Ezt így eleveníti fel Détári a könyvében: „Véget ért a bajnokság – maradt három nap szünetünk. Hogy az a három nap miből állt? Miénk lett az arany, először azt ünnepeltük meg. Másnap a Franciaországba igazoló Nagy Antit búcsúztattuk. Még Andrusch Józsit is ünnepeltük valamiért, csak azt nem tudom, miért. Biztos azért, mert olyan jó kapus volt. Na, mindegy. Két nap kaja-pia. Jól éreztük magunkat… A válogatott felkészülése az MTK-pályán kezdődött – Cooper-teszttel. Nem azért, hogy magamat fényezzem, de Sallai Sanyival mi futottuk a legtöbbet – mintegy háromezer métert. A többiek mögöttünk kullogtak. Nem szépítem, katasztrofális eredmények születtek.”
Mexikó után aztán jött egy újabb ügy. Az új bajnokság első fordulójában, a Haladás ellen Döme mesterhármast szerzett, egy héttel később, augusztus 23-án viszont már nem került a csapatba. A Népsport a következőket írta: „A Honvédből hiányozni fog a sérült Détári”. Ám a szurkolók azt pletykálták, napokra eltűnt, majd részegen jelent meg az edzésen. Ezt követően a Képes Sport riportere személyesen kereste meg Détárit, aki valamennyi pletykát visszautasítva kategorikusan kijelentette: sérült volt, ezért hiányzott csapatából. Csakhogy a Magyar Hírlap szeptember 3-i számában Kiss Sándor, a Honvéd elnöke is nyilatkozott.
„Semmi különös nem történt, a vezetőedző elégedetlen volt Détári formájával és ezért nem szerepeltette.” (Egy mesterhármas után?) Az elnök még hozzátette: nem tudja, Détári miért nyilatkozta azt, hogy sérült volt, amikor „az egész szakosztály és a vezetőség is egységesen állítja, ami a valós helyzet volt, és amit én is most elmondtam”. Híre ment, hogy a Honvéd ezek után pénzbüntetéssel sújtotta, sőt házon belül volt, aki féléves eltiltást kért rá, amit végül „próbára bocsátottak.”
Azt, hogy ebből mi igaz, nem tudni, de már menthetetlenül a Détári-legendárium része, mint a többi hasonló történet.
Klasszikus „détárikum”.
„Talán eltűnök hirtelen”
Elképzelhető, hogy Détári Lajos nagy rajongója József Attila költészetének, hiszen amit a fenti verscím szerint a nagy költő kilátásba helyezett, azt ő gyakran megvalósította a gyakorlatban – és egész egyszerűen eltűnt. A fentebb tárgyalt esetek játékoskorából valók, de visszavonulása óta is gyakran él ezzel az eszközzel. Emlékezetes, hogy 2013-ban a saját könyve bemutatójára sem ment el, magyarázat nélkül maradt távol a szervezők és a megjelentek megrökönyödésére, legutóbb pedig 2014-ben tűnt el Felsőtárkányból. A Heves megyei településen edzősködött éppen, és amikor már hosszabb ideje tartozott neki és játékosainak a klub, nem tartott több edzést, semmilyen hírt nem adott magáról.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. júliusi lapszámában.)
