Szöveg Veszprémi Linda
A vasfüggöny leereszkedését követően, 1949 után bezárultak a határok a magyar futballisták és edzők előtt is, a többi állampolgárhoz hasonlóan ők sem dolgozhattak Nyugaton, aki megpróbált „disszidálni”, azt olykor halállal büntették, 1956 után pedig kiváltképp a főbenjáró bűnök közé sorolódott, ha valaki a szabad világot választotta. Ezért is számított rendkívülinek, hogy a játékos-pályafutását 1958-ban az MTK-ban befejező, majd ott egy évet edzősködő világklasszis csatárnak, Hideg kuti Nándornak a hatalom 1960-ban engedélyezte, hogy elfogadjon egy olaszországi állásajánlatot, és a Fiorentina vezetőedzője legyen. Bár ma már tudjuk a történeti levéltári dokumentumokból, hogy a kék-fehér klubnak 35 ezer dollár (óriási pénznek számított akkoriban!) lelépési pénzt jelentett, hogy az olaszok kivásárolták érvényes szerződéséből, és emiatt ideiglenesen a „szocialista erkölcsöt” is sutba lehetett vágni, ahogy ezt a „Bakos” fedőnevű ügynök is sérelmezte a levéltári adatok alapján – derül ki Takács Tibor „Szoros emberfogás – Futball és állambiztonság a Kádár-korszakban” című könyvéből.
Sokan vélik tudni, hogy az Aranycsapat középcsatára, a Wembley hőse (Hidegkuti a futball fejlődésének új irányt adó helyezkedésével, visszavont középcsatárként mesterhármast ért el a londoni 6:3-as diadal során 1953-ban), akinek soha senkihez nem volt egy rossz szava sem, azért mehetett ki, mert a kevés megbízható ember egyikének tartották. Ugyanakkor ma már tudjuk, hogy az Öreg becenévvel illetett csatárcsillag sem volt „tiszta” a hatalom akkori nyakatekert logikája szerint, miután – mint ahogy azt ugyancsak a történeti levéltári dokumentumokból kiderült – 1957 májusában, amikor klubcsapatával KK-meccset játszott Bécsben, egy évek óta kinn élő ismerősétől átvett egy levelet, amelyet egy pesti ügyvédnek kellett eljuttatnia, így Sándor Károllyal együtt, aki ténylegesen átadta a levelet, tudtán kívül belekeveredett egy ember- és nemesfémcsempészési ügybe, amelyben ugyan csak tanúként hallgatták ki, de onnantól kezdve őt is megfigyelték. Helyzetét ráadásul az is súlyosbította, hogy a háború előtt még ott volt a neve (akkor még Hidegkuthy) előtt a Vitéz előtag, az ötvenes években Sebes Gusztáv szövetségi kapitánynak kellett kiharcolnia, hogy ilyen családi múlttal egyáltalán játszhasson a válogatottban. Nos, mindezek ismeretében meglepő, hogy 1960-ban kiengedték Firenzébe, és sokáig ugyanilyen rejtélyes volt, hogy miután eltöltött két rendkívül sikeres esztendőt a firenzei liláknál (a bajnokságban egy középmezőnybeli helyezést célul kitűző csapattal első évében a tabellát sokáig vezetve, végül bronzérmes lett, Olasz Kupát és Kupagyőztesek Európa-kupáját nyert, majd második nekifutásra is döntőbe jutott a KEK-ben), váratlanul Mantovába szerződött egy évre, majd 1963-ban hazajött, és a Győri Vasas edzője lett. Holott szakmai és anyagi megbecsültség, perspektíva, azaz minden adva volt számára Olaszországban.
Hogy nem tiszta a dolog, azt abból lehetett először megsejteni, hogy 1961ben kiadott, Óbudától Firenzéig című önéletrajzi könyvében szőrmentén megemlíti egyetlen mondattal, hogy a felesége utazott el vele az olasz nagyvárosba, és egy képaláírásban – amely talán elkerülte a cenzorok figyelmét – az olvasható: „Búcsúzunk gyermekeink től”. De miközben Hidegkuti a firenzei megérkezésről hosszú oldalakon keresztül beszámol, és még a narancs-, citrom- és kaktusztermésről is értekezik, ezt a két információt, hogy miért csak a felesége ment vele, és miért búcsúzik a gyermekeitől, ott hagyja lógva a levegőben. Merthogy ott kellett hagynia, hiszen a lényegről természetesen nem beszélhetett (lásd keretes írásunkat). Hidegkuti nem volt szószátyár alkat, baráti körében sem szeretett panaszkodni magánéleti dolgairól, de ma már összerakható a kép. A halálát megelőző évben, 2001-ben a Nemzeti Sportban Szöllősi Györgynek adott interjújában elmondta: 1960-ban előre közölte vele a párthatalom, hogy három esztendeig vállalhat kint munkát. „Egyszerű: itthon azt közölték, három évre mehetek, és kész. Ezért is nagyon hálásnak kellett lennem. Szerződésem volt a Fiorentinával, marasztaltak, és újabb kétéves megállapodást akartak velem kötni. Nekem meg azt kellett mondanom, hogy sajnálom, már csak egy évig szabad külföldön dolgoznom. Ezért nem maradtam a Fiorentina edzője, elárulom, hogy kicsit furcsán néztek az érvem hallatán. Az utolsó egy évre így szerződtetett a Mantova, és végül onnan tértem haza a Győrhöz.” Hatalmi paranccsal rendelték haza, azzal a hivatalos magyarázattal, hogy „a magyar futballnak van rá szüksége”.
Hazatérése utáni első interjúinak egyikében egy elejtett félmondatból lehetett következtetni arra, hogy nagy árat fizetett az olaszországi szerződéséért. A Népsport azon kérdésére, hogy mi a terve itthon, azt felelte: „Hazatérésem után minden időmet a családommal szeretném tölteni”. Mára ugyanis már kiderült, amit akkor csak sejteni lehetett: a gyerekei azért nem mentek vele Olaszországba, mert itthon kellett maradniuk „túsznak”, nehogy az edzőnek kedve támadjon kinn maradni. Legalábbis az egyiküknek, egyszerre nem lehetett együtt kinn a család. A FourFourTwo-nak volt MTK-s csapattársa, Bödör László, továbbá Magyar Zoltán menedzser és Pillinger Mihály korábbi MTK-ügyvezető is megerősítette: nem lett jó vége annak, hogy a két kamasz gyermeket, egy fiút és egy lányt a nagymama gondjaira bízva itthon hagytak Hidegkutiék, mert a megfelelő nevelés hiánya, a hazaküldött pénz jelentette kimagasló jómód mindkét gyermeket rossz irányba vitte el, életük hamar kisiklott, viszonylag fiatalon meg is haltak, az önvád pedig haláláig gyötörte Hidegkutit.
Nyilván rossz döntések terhelik ezért a Hidegkuti házaspárt is, és a korábbi klasszis középcsatár vélhetően meg is bánta, hogy elfogadta ezzel a feltétellel az olaszországi ajánlatot, de ez a történet is jó példa arra, hogy az embertelen pártállami rendszer nem csupán azokat tudta lélekben megnyomorítani, akiket itthon tartott, hanem kifinomult módszereivel azokat is, akiket látszólag a tenyerén hordozott. A családja széthullásán túl ugyanis egy több mint ígéretes edzői pályafutást törtek derékba, ám a Győrrel így is megnyerte a klub történetének első bajnoki címét, aztán BEK-elődöntőig (!) jutott a csapattal 1965-ben, később pedig, azt követően, hogy 1973-ban újra kiengedték, ötször vezette bajnoki címig a kairói al-Ahlit.
ÓBUDÁTÓL MELLÉBESZÉLÉSIG
Hidegkuti Nándor 1961-ben megjelent és pillanatok alatt több tízezer példányban elkapkodott önéletrajzi könyve, az Óbudától Firenzéig még a hatvanas évek viszonyai közepette is kirívóan felülről vezényelt mű, kis túlzással több benne a tájleírás, mint az életrajzi adat. Névleg ő, valójában Fekete Pál írta, de a végleges szöveg kialakításán nyilván sokan dolgoztak, több érdektől vezérelve. A címszereplő sem a szerkesztésbe, sem a fogalmazásba nem szólhatott bele. Mint Szöllősi György megszámolta, válogatottbeli csapattársai közül az akkor már itthon kegyvesztett „disszidens”, Puskás Ferenc neve mindössze kétszer szerepel a könyvben, a Barcelona sztárjáé, Czibor Zoltáné egyszer sem. És ha Hidegkuti írta volna, bizonyára nem keveri össze az Aranycsapatból Tóth Józsefet Tóth Mihállyal. „Sajnos, semmit sem lehetett megírni. Szörnyű, de így van. Nem, nem lehetett” – mondta a Nemzeti Sportnak adott 2001-es interjúban a következő év elején elhunyt Hidegkuti Nándor.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. májusi számában.)
