A magyar futball első kataklizmája: az „egyiptomi csapás”

 

 

 

A magyar futballtörténelem összes kataklizmájához társult valamiféle sportvezetői szarvashiba, amely többnyire rossz helyzetfelismerésből vagy az amatőr szemléletből fakadt. Nem a legjobb szállás, nem megfelelő útiterv, rosszkor, rossz csapat ellen játszott barátságos meccsek, helytelenül kiválasztott edzőtáborhelyszín – volt itt minden az évtizedek során, ami Bernhez, Marseille-hez vagy Irapuatóhoz vezetett. És így volt ez a legelső trauma, az 1924-es „egyiptomi csapás” idején is, amikor a magyar válogatott a párizsi olimpián óriási meglepetésre és szégyenszemre 3:0-ra kikapott Egyiptomtól. A vereség az addigi futballéletben felért egy mohácsi vésszel. (Ráadásul Trianon után négy évvel megint Párizsba ment a magyar, házhoz a tudjuk, miért.) A fájó kudarc utcára vitte az embereket Budapesten, és a csalódás társadalmi-politikai utóhatásait jól jelzi, hogy még Gömbös Gyula képviselő, a későbbi miniszterelnök is interpellált a témában a Parlamentben.
A csalódásérzet lángjai azért is csaphattak az egekig, mert olyan kitörő lelkesedéssel soha korábban nem tekintett nagy nemzetközi futballesemény elé az ország. Vb-t, Eb-t akkoriban nem rendeztek, az olimpiának a futballban ugyanolyan rangja volt, mint ma a vb-nek. A hazánkban akkor még mindig nagyon fiatal sportágban korábban csak egyszer, 1912-ben Stockholmban mutathatta meg magát az ötkarikás viadalon a magyar csapat, de ott az első körben azonnal a sportág tanítómesterével és akkor még egyeduralkodójának számító Nagy-Britanniával kellett megmérkőznie, így korán el is búcsúzott (0:7, utána már csak a vigaszágon szerepelhettünk). Négy évvel később elmaradt az olimpia a világháború miatt, 1920-ban a Budapest helyett Antwerpenben rendezett olimpián pedig nem engedték indulni a háborúban vesztes országok csapatait.

Párizsban viszont favoritnak számított a magyar válogatott. A klubcsapatok a különböző tornákon kontinensszerte egyre nagyobb presztízst vívtak ki maguknak, itt dolgozott a brit Jimmy Hogan, aki a játék mesterfogásait tanította, és a legerősebb európai országok bajnokságaiban edződtek a légiósok. Alig másfél hónappal az olimpia előtt 7:1-re győztük le az olaszokat, majd Berlin válogatottját 4:1-re. Holits Ödön szövetségi edző (korábbi válogatott kapus, 1908-ban olimpiai résztvevő távolugró) és a Kiss Gyula szövetségi kapitány vezette válogatóbizottság hívására a Barcelona kapuját őrző Plattkó Ferenc kivételével mind hazatértek a nemzeti csapatba a külföldön játszók is, így Hirzer (Híres) Ferenc, Weisz Árpád, Obitz Gábor, Hajós Árpád, Eisenhoffer József a Makkabi Brünnből, Guttmann Béla pedig Bécsből, a Hakoah Wienből.

 

Az olimpiai induláshoz a költségeket kénytelen volt maga fedezni az MLSZ, mivel a sporthatóság és a MOB egy fillérrel sem támogatta a labdarúgást a háború óta. A pénzt „olimpiai adó” révén teremtette elő a szövetség, ugyanis a bajnoki meccseken a jegyárra 20 fillért rátett (ez átlagban 10 százalékos drágulást okozott), és az így összegyűlő négyezer dollár bőven elég volt a párizsi tartózkodás költségeinek fedezésére.
Az olimpiára 21 csapat nevezett be, és a magyar együttes azok közé került, amelyeknek játszaniuk kellett a 16 közé jutásért. Lengyelország kiverése azonban szemernyi gondot sem okozott (5:0), és a papírforma azt ígérte, hogy Egyiptom is könnyű falat lesz. Ez volt a magyar válogatott 99. hivatalos mérkőzése, és már mindenkinek az járt a fejében, hogy ki lesz az ellenfél a századikon, a negyeddöntőben. A Stade de Paris-ban a hatezres, jobbára a lelkes párizsi magyar kolónia alkotta nézősereg azonban döbbenten szemlélte, hogy a találkozón semmi sem sikerült a csapatnak. A magyarok harmincszor, az afrikaiak ötször lőttek kapura, a szögletarány 13:2 volt ide, végig a kapuja elé szögeztük az ellenfelet, amely viszont három kontrából három gólt szerzett. A 3. percben már vezetett is Egyiptom. Egy magyar gólt nem adott meg a játékvezető, egy jogos tizenegyest pedig kihagyott Braun „Csibi” József. Ahogy a Sporthírlap fogalmazott vezércikkében: „A csatársor puhán játszott, Braun és Hirzer rosszak, Jeny, Opata, Eisenhoffer jók voltak. Az egyiptomi csapat gyors, erős, rámenős, de nem durva játékot folytatott. Nagy előnyük a hatalmas testsúlyuk. A csapatban szereplő négerek szenzációs játékot produkáltak.” (Majd a vezércikk alá jó üzleti érzékkel betették „A legérdekesebb könyv megjelent: Tut-Anch-Amon fáraó sírjának feltárása” szövegű hirdetést…). A Nemzeti Sport pedig így kesergett: „Nekünk, magyaroknak sokkal fájdalmasabb az ilyen katasztrofális vereség, mint más, boldogabb nemzetek fiainak. Mi be akartuk bizonyítani a világnak azt, amit megtagadott, amit lehazudott rólunk. Oda akartunk vágni a világ szemébe a magyar erénynek, magyar tehetségnek sikerét, amikor gúzsba kötve, kerékbe törve eltiprásunkon dolgozik a körülöttünk nyüzsgő ellenségeink hada […] A magyar tizenegy nem tudott küzdeni a nemzeti színekért, a magyar név diadaláért. Szívéből nem csapott ki az a magasztos akarat, mely nem tud megnyugodni, míg diadalt nem arat, lelkében nem csapott fel a lelkesedés tüze, mely elégeti a csüggedés penészes virágát, ha magasztos eszmékért kell küzdenie, ha a nemzet becsületéért, a magyar név ragyogásáért kell akár a poklok erejével is megbirkóznia.”

Hasonló pátosszal itatta át értékelését Kiss Gyula kapitány, aki a Sporthírlapban másfél teleírt oldalon szinte könyörgött a magyar szurkolóknak a megbocsátásért: „Nincs az a gyász, nincs az a szerencsétlenség, amelynek gyógyító balzsama ne volna, nincs az a szomorúság, amelynek enyhítésére ne lenne vigasztalás.”

A magyar futballtársadalom alapjaiban rendült meg. A fővárosban az utcára vonultak az emberek, nemcsak a szövetségi kapitány, de az MLSZ teljes vezetősége lemondott (igaz, a tisztújításon csaknem valamennyien újra bekerültek a testületbe), a bajnoki meccsek nézettsége drámaian apadt, még egy „Fekete könyvet” is kiadtak a kudarc okairól.
Három fő magyarázatot leltek az „egyiptomi csapásra”. Az egyik a szállás és az ellátás minősíthetetlen színvonala volt. A szövetség megbízott egy utazásszervező céget is, hogy gondoskodjon a szálláshelyről (bár egy korabeli újságcikk arra világított rá: az MLSZ-vezetők és kísérőik luxushotelben voltak, míg a játékosoknak 45 frankért béreltek szállást, miközben az MLSZ-nél jóval szegényebb sportági szövetségek 80-90 frankos szobákba helyezték el olimpiai résztvevőiket). Mindenesetre a pompás új sugárúton, a Boulevard Hausmannon található hotel alkalmatlanságát utóbb mindenki elismerte. A panaszok szerint kicsik, szűkösek voltak a szobák, amelyikbe jutott szekrény is, az már luxusnak számított, apró, kerek ablakok voltak, mint a hajókabinokban, nem járt a levegő, bűz terjengett, és patkányok rohangáltak. A legtöbb szobába szétválaszthatatlan, kétszemélyes családi ágyat tettek be, amely inkább másfélnek nézett ki, és amelyen alig fért el egymás mellett a két futballista. Nem volt hall, ahol közösen tölthették volna az időt a játékosok, a lift is hiányzott, és edzéslehetőség sem volt megoldva, mert udvar sem volt. Orvos és gyúró nem utazott ki a csapattal, és üggyel-bajjal sikerült csak találni végül egy masszőrt.

Na és az étel… A Sporthírlap tudósítója így fogalmazott: „Olyan kosztot dobtak nekik oda, mely nem hogy nagy feladatokra hivatott sportembereknek, de még a gyomorbajos családapáknak is kevés, és azt kívánják tőlük, hogy pihenő helyett, ketten egy ágyba préselve virrasszák át az éjszakát, undok patkányokkal viaskodva.” Hajós Alfréd szövetségi elnök (az első magyar olimpiai bajnok, aki úszóként nyert Athénban két aranyat, majd futballistaként is válogatott volt, és játékvezetőként, szövetségi edzőként, újságíróként és építészmérnökként is kimagaslóan teljesített) pedig azt mondta: „A Hotel Hausmann a legszerényebb igényeknek sem felelt meg. Az étkezésnél az volt a baj, hogy a mi gyomrunk nem bírja a párisi konyhát. Ennivaló mindig van bőven, mégis éhesen maradunk […] Az itthoniaknak általában nagyon téves felfogásuk van sok mindenről. Gömbös Gyula interpellációja egyenesen érthetetlen. Szerettem volna, ha ő is ott lett volna az egyiptomi mérkőzésen, ahol a magyar fiuk a fátum ellen szinte kétségbeesve küzdöttek, vagy látta volna azt a csendes, lelki fájdalomtól meggyötört játékosgárdát, amely a mérkőzés után kétségbeeséstől égő arccal, könnyekkel a szempillákon elhagyta a pályát […] Gömbös nagyobb szakértő lehet a bakáknak Einzelmarschba vagy Gewehrübungra való bedresszirozásában, mint a futballsport kérdéseiben.”

A bukás másik okaként vetődött fel, hogy a külföldön és az itthon játszók nem értették jól meg egymást. Más játékstílushoz szoktak a légiósok, és más életfelfogással is találkoztak külföldön. Az itthoniak azzal vádolták a légiósokat, hogy nem tettek meg mindent a győzelemért. Nem tudhatjuk, így volt-e, de minden tudósítás szerint Guttmann és Hirzer nyújtotta a leggyengébb teljesítményt az olimpián. Az MLSZ bekeményített: megtiltotta, hogy a következő fél évben bárki külföldre szerződjön.

Ennél nagyobb probléma volt az álamatőrség kérdése, a futballisták státusának tisztázatlan helyzete. Akkoriban ugyanis még tiltott volt a profizmus a labdarúgóknál, de tudni lehetett, hogy sok labdarúgó burkolt állásban van valahol. Néhány nappal a magyar kiesést követően a FIFA Párizsban kongresszust is tartott, amelyen az amatőr és a professzionális futball szétválasztásának jogi alapjait igyekezett lerakni. (Fischer Mór volt a FIFA alelnöke, aki tudósította is a helyszínről a magyar lapokat.) Az osztrák elnök, Hugo Meisl felszólalásában elismerte, hogy az osztrák labdarúgók nyolcvan százaléka profi, és hasonló őszinteséget várt a többi tagország képviselőjétől is. Az év őszén Ausztriában hivatalosan bevezették a profizmust, idehaza az MLSZ bizottságot alakított a profi szabályok kidolgozására.
Ily módon tehát az egyiptomi csapás új fejezetet nyitott a futball történetében, de a honi sportélet vezetői nem léptek át könnyen a kudarcon: követelésükre a kormány bevezette a testnevelési adót, amely jelentős részt vont el a labdarúgás bevételeiből és csoportosított át más sportágakhoz.

Veszprémi Linda

 

Bűnbakokból legendák
Különös játéka a sorsnak, hogy a magyar futballtörténelem első nagy traumájakor bűnbaknak számító három labdarúgó, Hirzer Ferenc és Guttmann Béla később milyen nagy sikereket ért el, és milyen forradalmi szerepet töltött be a sportág fejlődésében. Hirzer 1925 és 1927 között a Juventust szolgálta, kimagasló meccsenkénti gólátlaggal: 43 bajnokin 50 gól fűződik a nevéhez, és tagja volt az 1926-os bajnokcsapatnak, Gutt­mann viszont edzőként lett legenda, két BEK-győzelemre vezette a Benficát (1961, 1962), és az FFT–MNO 2015-ös összeállítása alapján minden idők legjobb magyar edzője lett, miközben a világban is a legnagyobb edzőegyéniségek egyikeként tartják számon. Az egyiptomi csapás nem megtörte, hanem megerősítette őket, miként Orth Györgyöt is, aki Párizsban szintén jóval tudása alatt teljesített, de aztán a magyar futball egyik első korszakos ikonjaként írta be magát a történelembe.

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2016. májusi számában.)