Vágner László katonatiszt történetét elevenítjük fel, aki olyan tettet vitt véghez Nantes kikötőjében, hogy azzal egy csapásra híresebb lett Afrikában még druszájánál, a Rejtő-hős Wágner úrnál is…
Bizony, Vágner Lászlót nemcsak regényhősök, de igazi nagy felfedezők, még talán Teleki Sámuel gróf is irigyelhette volna 1998-ban. A magyar játékvezetőnek nem is kellett a lábát Afrika földjére tennie, nem kellett felfedeznie vulkánokat és a Rudolf-tavat, neki elég volt 90 perc, hogy a leghíresebb magyar legyen szerte Afrikában. Persze a dicsőség kétes, hiszen úgy is mondhatnánk: a leghírhedtebb.
Ő vezette ugyanis azt a mérkőzést, amely hallatán ma is kinyílik a bicska a kameruni futballrajongók zsebében, és amely az afrikaiak szemében azóta is a kontinens futballját sújtó igazságtalanságok szimbóluma. A Kamerun–Chile találkozóról van szó a franciaországi világbajnokság csoportkörének utolsó fordulójából, amely a továbbjutásról döntött a nantes-i Stade de la Beaujoire-ban. A végeredmény 1–1 lett, és így az olaszok mögött a hárompontos Chile jutott tovább, és játszhatott a világbajnok Brazília ellen a nyolcaddöntőben, míg a kétpontos kameruniak csomagolhattak. A „szelídíthetetlen oroszlánok” azonban becenevükhöz híven nem szelídültek meg a korai búcsú után, hanem akkor vadultak csak meg igazán!
Meggyőződésük volt ugyanis, hogy csúnya összeesküvés áldozatai lettek, és a magyar játékvezető egyszerűen elcsalta a meccset. Két kameruni kiállítást és két meg nem adott kameruni gólt kértek számon Vágneren, bár azzal is elégedettek lettek volna, ha csupán egyetlen esetben, Francois Omam-Biyik 58. percben elért gólja előtt néma marad a síp. Azt nem is vitatták különösebben, hogy Rigobert Song piros lapot kapott az 51. percben, miután Marcelo Salas arcába könyökölt, sem azt, hogy a 88. percben Salas buktatásáért a hat perccel korábban csereként beállt Lauren Etame is mehetett zuhanyozni, mint ahogy azt is megbocsátották volna, hogy a 35. percben érvénytelenítette a bíró Omam-Biyik nyilvánvalóan lesről született gólját. De az 58. perc eseményei nagy hullámokat vertek, hiszen nem lehetett megállapítani, miért szólalt meg a síp néhány másodperccel azelőtt, hogy Mboma passza és Omam-Biyik lövése után a labda áthaladt a gólvonalon. Ez ma sem egyértelmű, az ismétlés alapján sem, akkoriban a különböző televíziós társaságok is különböző magyarázatot adtak a döntésre. Legvalószínűbb, hogy a „gólpasszt” adó Mboma a felugrásnál meglökte ellenfelét vagy támaszkodott rá, legalábbis Vágner úgy vélte.
A FIFA és a helyszínen tartózkodó Sepp Blatter elnök megvédte a bírót, a kameruniak és a nemzetközi sajtó korántsem. Az afrikai játékosok és vezetők már a lefújás pillanatában csaknem megtámadták Vágnert, szidalmazták, és az öklüket rázták felé, a mérkőzés utáni nyilatkozatokban pedig csöppet sem kímélték. Alphonse-Marie Tschami szerint „a bíró ellopta a kameruni győzelmet”, Jacques Songo’o kapus kijelentette, hogy „a játékvezető előre elhatározta, hogy Kamerun nem juthat a második fordulóba”, Omam-Biyik Vágner megbüntetését kérte, Claude Le Roy szövetségi kapitány pedig magából kikelve üvöltötte, hogy örökre el kell tiltani ezt a bírót. A nagy nemzetközi felháborodás hatására Blatter magához rendelte a bíróküldő bizottság elnökét, a Kameruni Labdarúgó-szövetség pedig hivatalos feljelentést tett a FIFA-nál, amelyben a játékvezető példás megbüntetésén kívül anyagi kárpótlást is követelt. Számos afrikai sportvezető aztán nyílt levélben vádolta a FIFA játékvezetői testületét, mert szerintük tudatosan akadályozta a földrész csapatainak eredményes szereplését.
A francia sajtó is egyértelműen a játékvezetőket tette felelőssé azért, hogy egymás utáni napokon bírói beavatkozás nyomán vérzett el két francia ajkú afrikai ország csapata is (a brazil–norvég meccs amerikai játékvezetője az utolsó pillanatokban adott kétes büntetőt az európaiaknak, amellyel Marokkó kiesett). A legnagyobb marseille-i újság, a La Provence szalagcímében hirdette, hogy „A játékvezetők elárulták Afrikát”, a La Nouvelle Expression pedig megpendítette a később jelentőséget nyerő faji húrt is: „Az afrikaiak értetlenül állnak a játékvezetés előtt, amely magán hordozza a faji gyűlölet nyomait is”.
Több sem kellett, hogy az elégedetlenség, ami a vb helyszínén szavakban megjelent, a kameruni fővárosban tettekben öltsön testet. Yaoundéban az elkeseredett szurkolók szabályos csatatérré változtatták a várost, autókat gyújtottak fel, utcakövekkel kirakatokat törtek be, barikádokat emeltek a város több negyedében. Támadásaik elsősorban az ott lakó fehér bőrű és európai lakosok ellen irányultak, a tüntetők „rasszista disznónak” tituláltak minden fehér embert, hangosbeszélőn fenyegették őket, és követelték távozásukat az országból. Egy fehérek által használt bevásárlóközpont parkolójában tömegverekedés is kitört, amelyben kameruniak és külföldiek is megsérültek. Az európai követségek megkérték állampolgáraikat, hogy ne hagyják el házaikat. Végül a rendőrség könnygázgránátokkal és vízágyúkkal vetett véget a pusztításnak és erőszaknak. Az egész helyzet abszurditását pedig leginkább az a momentum jelzi, hogy a kameruniak – hírül véve, hogy Vágner civil foglalkozása katonatiszt – napokig abban a tévhitben voltak, hogy Magyarország hadat üzent Kamerunnak, és csaknem elkezdtek készülődni a háborúra…
Az ügy főszereplője, Vágner László nem érezte magát felelősnek a következményekért, miután visszanézte a mérkőzés kritikus jeleneteit, kijelentette, hogy egyetlen szituáció megítélésénél sem hibázott, nem vétett a kameruniak ellen, és az afrikaiak csupán önmagukat hibáztathatják a kiesésért. Sőt a magyar sajtó képviselőivel is szembe ment, nem volt hajlandó nyilatkozni azoknak a médiumoknak, amelyekben leírták, hogy Omam-Biyik második góljának érvénytelenítése erősen vitatható, és néhány nap alatt csaknem az összes sajtóterméket ellenségévé tette. Bár az igazsághoz tartozik, hogy a magyar sajtó korántsem foglalkozott annyit az esettel, mint a nemzetközi, és voltak olyan országos napilapok, amelyek át sem vették az AFP hírügynökség hírét a yaoundéi zavargásokról, vagy pedig pár mondatban hozták le, szinte jelentőség nélküli eseményként.
A korábban BL-elődöntőt is vezető Vágnernek ez volt az egyetlen világbajnoksága, a Kamerun–Chile pedig a Norvégia–Skócia (1–1) utáni második, egyben utolsó vb-meccse. Tartalék-játékvezetőként még ott volt az Olaszország–Norvégia nyolcaddöntőn, de több szerepet nem kapott Franciaországban.
Még a világbajnokság évében visszavonult a játékvezetéstől, jelenleg az MLSZ Játékvezetői Bizottságának elnöke.
Veszprémi Linda
A bíró ma is jól alszik
A katonatisztek gyakran konzekvens emberek, így nem csodálkoztunk azon, hogy megkeresésünkre Vágner László csaknem pontosan elismételte azt, amit tizenkét évvel ezelőtt mondott.
„Nem tudok mást mondani, mint amit a világbajnokság után: az álláspontom nem változott. Visszanéztem a meccs után a fontosabb jeleneteket, a látottak meggyőztek döntéseim helyességéről. De nemcsak én gondolom így, hanem a FIFA elnöke, Sepp Blatter is, aki tudvalevőleg ott volt a helyszínen, és biztosított arról, hogy jól vezettem a mérkőzést. Nem én tehetek arról, hogy ki kellett állítani két játékost, mind a két piros lap jogos volt. Az érvénytelenített góloknál is helyesen jártam el.
Ennek a mérkőzésnek nem volt kiemelt jelentősége a karrieremben, csak a média rángatja időnként elő. A visszavonulásomhoz sem volt köze, már a kijelölésemnél eldöntöttem, hogy az év végén abbahagyom a játékvezetést. Az én lelkiismeretem tiszta, nincsenek rémálmaim a mérkőzésről.”
Megszólaltattunk négy, jelenleg hazánkban futballozó kameruni légióst is, de Vágner neve egyiküknek sem volt ismerős, sem az, hogy magyar bíró vezette az ominózus meccset. A kecskeméti Bodiong Christian Ebala és a győri Eugene Fomumbod a mérkőzésre sem emlékezett, tizenévesek voltak akkor, nem látták a találkozót. A Debrecenben játszó Yannick Mbengonót leginkább a meccs utáni szomorúság ragadta meg: „Nagyon nehéz és borzasztó volt. Sok idő telt el, de emlékszem, hogy nagyon szomorú volt mindenki. Jó csapattal szerepeltünk, jó játékosokkal, mint például Omam-Biyik. Mindenki felháborodott, mindenki a bíróra haragudott, mindenki csak mondta, hogy a bíró a hibás. Már nem tudom, hol voltam akkor, hol néztem a meccset, de tudom, hogy ott Kamerunnak kellett volna továbbjutnia.”
A kispesti Sadjo Haman 13 éves volt akkor, és még Kamerunban élt: „A tévében néztük a meccset. Igazságtalanul kaptunk ki, mert jobbak voltunk. Utána a hatalmas felháborodás miatt az emberek törtek-zúztak az utcán. Én nem voltam ott, csak a tévében láttam, napokig mutatták a képeket. Mindenki a bírót hibáztatta. Hogy magyar játékvezető volt? Ezt nem tudtam, de akkor biztos nem ő volt a hibás, mert a magyar bírók mind nagyon jók.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2010. decemberi számában.)
