Illusztráció: P. Szathmáry István
Tudvalevő, hogy az 1956 után külföldön élő Puskás Ferenc 1981-ben jött vissza először Magyarországra. Azt kevesebben tudják, hogy az 1960-as évek végétől volt hivatalos állami engedélye a hazatérésre, ám valószínűleg ezt túlságosan kockázatosnak vélte, elvégre a Magyar Néphadsereg őrnagyaként távozott Madridba, és a „dezertálás” nem tréfadolog. Felesége és lánya azonban a ’60-as évektől már rendszeresen járt Budapestre, és Puskás is elhatározta – miután rengetegen kérlelték évek óta – 1977-ben, hogy hazatér. Erről azonban lényegében senki sem tudott, így aztán arról sem, végül miért nem jött mégsem.
Minderről Zsolt Róbert 1989-ben megjelent Puskás Öcsi című könyvéből értesült az ország, miután az interjúkötet Az elriasztó tévé-interjú című fejezetében Puskás meglepő történetet tárt elő: „Ez valamikor a hetvenes években történt, nem tudom pontosan, mikor. Azt hiszem, 1977-ben. Akkor már megbeszéltük a feleségemmel, hogy a közeljövőben hazautazunk. Ám közbejött valami. Madridban fölhívott a magyar televízió riportere, és elmondta, hogy egy spanyol Nobel-díjassal készített itt interjút, és ha hozzájárulnék, szívesen beszélgetne velem is. Nem ismertem a riportert, egy külpolitikus volt (Sugár Andrásról van szó – a szerk.). Persze, hogy szívesen láttam. El is jött, hosszasan, több órán át beszélgettünk. Örültem, hogy otthon kíváncsiak rám, hogy a televízió riportot készít velem. Annál nagyobb lett a csalódásom. Nem sokkal később, sírva telefonált a húgom, hogy egy röpke időre feltűntem a képernyőn Vitray Tamás Csak ülök és mesélek című műsorában, s ebből csak annyi derült ki, hogy elfelejtettem magyarul, és nem emlékszem még a londoni 6:3-as eredményre sem. Beleborzongtam. Hát ilyesmi lehetséges? És éppen minálunk, odahaza?! Akkor azt az információt kaptam, hogy nem a nálam járt külpolitikus vágta meg céltudatosan az interjút, hanem Vitray Tamás, a televízió első számú sportriportere. Aki engem nem ismer, sohasem találkoztunk. A riport felvételekor Madridban valóban beszélgettünk a londoni 6:3-ról. A nálam járt újságíró kérdezte, hogy ez volt-e életem legnehezebb mérkőzése. Nem – válaszoltam –, hanem ez volt az a mérkőzés, amelyen a magyar válogatott a legkülönb eredményt érte el, hiszen kilencven év után fosztotta meg az angol válogatottat a hazai veretlenségétől. De nem ez volt a legnehezebb meccsem magyar színekben. Biztosan egészen kiváló szakemberek dolgoznak a budapesti tévében, mert sikerült ezeket a mondatokat a szalagon úgy összevágni, a szavakat úgy rakni egymás mellé, hogy abból a néző megtudhassa: Puskás még a 6:3-at is elfelejtette. Amikor a riporter rákérdezett a 6:3-ra, válaszként a »nem« szócska maradt meg. Vajon mit gondolhatott a magyar néző, amikor ezt a röpke riportot látta? Hogyan menjek ezek után haza? […] Mit tehetek egy ilyen film után? Menjek oda külön-külön minden magyar tévénézőhöz, és bizonygassam nekik egyenként, hogy nem igaz, amit ő maga látott?! Nem találtam értelmét, hogy hazalátogassak.”
A Csak ülök és mesélek ominózus epizódja 1978. február 9-én ment le a televízióban, és noha Puskás vélhetően sohasem látta a felvételt, a tv-nézők reakciója hasonló lehetett ahhoz, ahogy ő elképzelte, hiszen a következő napokban csaknem minden fontosabb napilap szóba hozta a mindenki által emlegetett adást, erősen kritikus hangot megütve a világhírű csatárral szemben. (Akkoriban óriási hatása volt egy ilyen műsornak, hiszen az ország egyetlen csatornáját főműsoridőben akár öt-hat millióan is láthatták.) A Népszabadságban Árkus József reflektált a riportra, és noha ő a mérsékeltebb hangvételűek közé tartozott, nem felejtette el fricskaként odavetni, hogy „Pinochetnél edzősködött” (utalás arra, hogy Puskás Chilében is volt edző a jobboldali katonai diktátor, Augusto Pinochet idején – a szerk.). Egyetlen sportnapilapunk, a Népsport azonban agyonhallgatta az esetet, szóba sem hozta, hogy a valaha volt leghíresebb magyar futballista több mint húsz év után megszólalt a nyilvánosság előtt. A közvélemény sem tudta hová tenni a dolgot, hiszen Puskás Öcsi alakja mitikus volt a nép körében, akik emlékeztek rá, azokban egy imádnivaló, vagány sportember képe élt, erre egy gömbölyödő, kicsit butának tűnő bácsi nézett rájuk a képernyőről, aki nem tudja, volt-e honvágya, nem emlékszik az „Évszázad mérkőzésére”, és akcentussal beszéli a magyart. Szerencsére aztán 1981-ben a Népstadionban a 80 ezres közönség, és otthon a több millió tv-néző meggyőződhetett arról, hogy Puskás semmit sem változott, és mindenre jól emlékszik. Számtalan dokumentum, könyv, felvétel, ismerősök visszaemlékezései bizonyítják, hogy Puskásnak kimondottan jó memóriája volt, évtizedek távlatából is pontosan emlékezett meccsekre, eredményekre, nevekre. Ezért is sokkolta környezetét, amikor a ’90-es években az Alzheimer-kór tünetei mutatkoztak rajta. Volt idő, amikor öt nyelven nyilatkozott, kiterjedt levelezést folytatott, öt-hat nyelven olvasott újságot.
Amikor azonban Zsolt Róbertnek elmesélte a megvágott interjú történetét, a népharag menten Vitray ellen fordult. Még a könyv megjelenése előtt, 1988 végén a Képes Sport részleteket közölt a készülő írásból, és így napvilágot látott ez a fejezet is. Gyárfás Tamás éppen akkoriban szerkesztette az 1989-ben induló Sport Plusz első számát, rögtön kapott is az alkalmon, és a lap hasábjain szembesítette a Puskás-nyilatkozatot lejegyző Zsolt Róbertet és Vitray Tamást. A cikkben Gyárfás idéz Sugár András 1986-ban kiadott Gép indul! című könyvéből is, amelyben szintén szó volt a megvágott interjúról, de az 1986-ban nem keltett nagy visszhangot. „A műsor – az eredetileg körülbelül húszperces felvételből hatpercnyi lett – valóban meg lett vágva. Kicsengése így is az volt, hogy Puskás hazafiatlan, feledékeny, s valószínűleg buta is, hiszen a 6:3 sem jut az eszébe. Elmondtam Guszti bácsinak (Sebes Gusztáv, az Aranycsapat szövetségi kapitánya – a szerk.), hogy Puskás felháborodása jogos. Ami engem illet, én is elkövettem azt a hibát, hogy nem ellenőriztem a vágást. Egészében azonban ártatlan vagyok az ügyben… Az interjú közben Puskás – lehet, hogy a nagy izgalomtól – itt-ott kereste a szavakat, sőt igaz, ami igaz, a 6:3-as londoni eredményről (ez tény) valami okból azt mondta, hogy hat és valahány gól, mennyi is volt, nem emlékszem rá pontosan. Lehet, hogy tréfának szánta, lehet, hogy hirtelen rövidzárlat volt, ezt nem tudom. De tény, hogy így hangzott el a nyilatkozatban” – írta Sugár András.
Sugár András
A Sport Plusz cikkében Vitray azzal védekezett, hogy Sugár inkább hálás lehetne neki, mert az ő közbenjárása nélkül képernyőre sem kerülhetett volna az anyag, ő szerezte meg Biszku Bélától – aki akkoriban az MSZMP KB titkáraként a második legnagyobb hatalmú ember volt az országban – a vetítési engedélyt. „Több héttel az adás előtt keresett meg Sugár András a következő szavakkal: »Madridban interjút készítettem Puskással. Ha létezik ma valaki, aki el tudja intézni, hogy ez magyar tévében műsorba kerüljön, az te vagy«. És valóban átadott egy közel húszperces anyagot. Megbeszéltük, hogy a riportot én vágom meg, hiszen az én műsoromban jön, ha jön. Sugár is jól tudta, akkoriban Puskás a magyar tévében még nemkívánatos személynek minősült. Ha haza akar utazni, nyugodtan hazautazhat. A tévében azonban még nem akarták reklámozni.”
Vitray az újságcikk után a TeleSport révén próbálta tisztázni szerepét, és szembesítésre hívta meg a stúdióba Zsoltot. Az író – noha tisztában volt azzal, hogy saját pályáján nehéz lesz győznie a kamerák előtt végtelenül magabiztos műsorvezetővel szemben – elfogadta a meghívást, még úgy is, hogy Vitray ragaszkodott hozzá: a beszélgetés bekerül a könyvbe is. Zsolt utóbb nehezményezte, hogy a TeleSport műsorában (amelyet 1989 első napján láthattak a nézők) nem volt pártatlan moderátor (Gyulai István csak felvezette a szembesítést), Vitray egy személyben volt az ügyész és a vizsgálóbíró is, továbbá hogy az előzetesen megígért élő adás helyett felvételről ment a műsor, ám azt is elismerte, hogy Vitray nem élt vissza a helyzeti előnyével, és végig kollegiálisan viselkedett. Mi több, a 11 évvel korábban rögzített műsort újranézve Zsolt elismerte, hogy már nem keltett benne negatív visszhangot a beszélgetés, és arról is meggyőződhetett, hogy Vitray összesen nyolc helyen vágta meg a riportot (számozta is őket), és általában a kérdések előtt, vagyis nem lehet gyanakodni machinációra. „Nagyon röviden azt mondtam, hogy ez tisztességes interjú volt, és hogy korrigáljam az eddig leírtakat, ezt a beszélgetést utólag beveszem a könyvbe. Azt is hozzátettem, hogy 1978-ban derék tett volt képernyőre vinni ezt a riportot, hiszen Puskás akkoriban persona non grata volt Magyarországon” – írta Zsolt a könyvben. Három dolgot azonban így is sérelmezett. Az egyik Vitray felvezető szövege volt az interjú előtt, amelyben arról beszélt, hogy legendás hősök leginkább azokból lesznek, akiket a megszépítő messzeség legendássá tesz, és tetteik úgy terebélyesednek ki, hogy valós tetteikhez mindenki hozzákölt valamit. Ezt a felvezetést Puskás kapcsán gusztustalannak tartja. Azt meg cinizmusnak, hogy a végén Vitray megjegyezte: „Az a bizonyos londoni hat, amire már Puskás Öcsi nem egészen pontosan emlékszik, az a bizonyos 6:3 volt.” (Erről Zsolt nem ír, de itt egy súlyos tárgyi tévedést is elkövetett Vitray, amikor tudálékosan közölte, hogy a Puskás által az interjúban említett Nándi „természetesen” Hidegkuti Nándor, holott Bányai Nándorról, gyerekkori barátjáról és csapattársáról volt szó.) Végül pedig, hogy a beszélgetésükből kivágták azt a részt, amikor arról beszél, hogy noha így 11 év távlatából nem tartja botrányosnak az interjút, 1978-ban nagyon is az volt, az akkori kommentárok is ezt bizonyítják.
A Sport plusz foci cikke
A felvétel már nincs meg, a rendszerváltás után rejtélyes módon (…) eltűnt az MTV archívumából. Így több mint 40 év távlatából csak azt tudhatjuk biztosan, hogy Puskás maga jelentette ki: emiatt az interjú miatt nem jött haza 1978-ban. Hogy ebben „bűnös”-e Vitray Tamás, azt bizony kinek-kinek magának kell megítélnie.
A magunk részéről inkább azt érezzük bántónak, hogy akarva-akaratlanul éppen a Sugár–Vitray-interjú idejéből datálódik a kövér, hazafiatlan és buta Puskás imázsa, és ez a hatperces interjú hosszú időre meghatározta több olyan generáció Puskás-képét, amelynek nem volt közvetlen emléke róla. Ennek a demagógiának a hatása máig tetten érhető a Puskásról való gondolkodásban.
Veszprémi Linda
Hogy is van ez?
Természetesen megkérdeztük az ügy negatív főszereplőjét, a szakmában egykor egyeduralkodó tv-riportert, Vitray Tamást is a történtekről, ám ő némi mérlegelés után úgy döntött, hogy nem óhajt megnyilvánulni a témában. Ez önmagában érthető, kevés értelme lenne magyarázni a bizonyítványt, azt azonban Veszprémi Linda talán okkal vette zokon, hogy a Kádár-rendszer élő szimbóluma szakmai kioktatás keretében utasította vissza a „vallomástételt”, és sértett szavaival nem kímélte sem Lindát, sem a FourFourTwo-t, de még magát Puskást sem. Ami mégiscsak túlzás, hiszen Öcsi sohasem ártott neki, az ominózus esetig azt sem tudta, hogy az egypártrendszer egyetlen televíziójának médiasztárja a világon van.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. decemberi számában.)
FRISSÍTÉS!
Közben – köszönhetően a Puskás rajongói Facebook-oldal egyik olvasójának, a Youtube-nak és persze a köztelevízió nosztalgiacsatornájának, az M3-nak – lehetőségünk volt megnézni az egykori adást, szemben az ügyről a rendszerváltáskor író Zsolt Róberttel, s most ezt önök is megtehetik ITT!
Nehéz belehelyezkedni abba a helyzetbe, amelyben a rövid interjú adásba ment, s amelyben – lévén az egész ország a televízió előtt ült – minden hangsúlynak, minden szónak jelentősége volt, nem túlzás, hogy lélegzetvisszafojtva várták a Puskás-rajongók és a „disszidálását” rossz szemmel nézők is a 22 év után a magyar nyilvánosságban megszólaló Puskás minden mondatát.Nos, nem véletlen, hogy hogy a riport hangulata, üzenete úgy maradt meg az emberekben, hogy egy ellenszenves, a magyar szavakat kereső, kövér ember jelent meg a képernyőn. A manipuláció pontosan ezekre a pillérekre épült. Ha megfigyelik, Puskás az első válaszát úgy kezdi, „Bueno…”, vagyis egy spanyol szóval, aminek semmi funkciója nincs egyébként, csupán annyi, hogy egyből sokkolja a nézőt: ez az ember keveri a magyar és spanyol szavakat (amit egyébként nem tesz egyszer sem, még ebben az összevágott anyagban sem később). A 6:3-mal kapcsolatos rész valóban zavarbaejtő, mert jól látható, hogy hirtelen nem jut eszébe Puskásnak, amit mondani akar, de… A kérdés nem is a 6:3-ra vonatkozott, hanem egy akkori angol-magyarra, amiről éppen Puskás terelte a szót az egykori meccsre. És bár a magyar szurkolónak sokkoló volt, hogy Puskásnak hirtelen nem jut eszébe, hogy az angolok (!) hány gólt rúgtak nekünk, valójában az a döbbenetes, hogy idehaza semmit sem lehetett tudni arról a háromszáz körüli meccsről, amelyeket Puskás közben lejátszott a Real Madrid színeiben, s amely egyike-másika bizony még a 6:3-at is elhomályosította (például a glasgow-i, világraszóló BEK-döntő, amelyen 7:3-ra nyert a Real Madrid az Eintracht Frankfurt ellen Puskás négy, Di Stéfano 3 góljával, vagy a másik BEK-döntő a Benfica ellen, ami 5:3-ra végződött, s Puskás lőtte a Real mind a három gólját, netán egy 6:2-es győzelem a Glasgow Rangers ellen és így tovább). De itthon a Puskás által edzőként megvívott több száz meccsről sem lehetett tudni, pedig azok között is akadt BEK-döntő a Wembley-ben (Panathinaikosz–Ajax 0–2). Ráadásul éppen a 6:3-ról kevesen beszéltek Puskással az interjút megelőző húsz évben, s ő maga, éppen a honvágy miatt, igyekezett minél kevesebbet foglalkozni azzal, ami elmúlt, helyt kellett állnia az új helyzetében, megtanulni spanyolul, ahogy mondja, görögül, és így tovább. Ezért aztán igazán övön aluli ütés volt ezt a részt benne hagyni a szerkesztett anyagban, utólag Vitray által kéjesen ráerősíteni Puskás nyelvbotlására pedig egyenesen aljasság. Hasonlóan, mint rákérdezni a honvágyra (ez a másik pillére a manipulációnak), egy olyan esetben, amikor Puskást kiátkozták, elítélték a távollétében, súlyos szankciókat, katonaszökevényként akár a halálbüntetést is kockáztatta volna a hazatérésével. És láthatjuk, nem azt mondja, hogy nem volt honvágya, hanem azt, hogy nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, másra kellett koncentrálnia. Közben amúgy nem jöhetett haza az édesanyja temetésére például, s aki látta azt a felvételt, hogy miként zokogott később, Kispestre hazatérve, az nem dől be az érzéketlen póznak, amelyet Puskás itt megpróbál magára ölteni, s ami nyilván azoknak szól, akik szerették volna őt sikertelennek, nyomorultnak látni az emigrációban. De ott, és akkor, Vitray műsorában csak annyi jött át, hogy nem nagyon foglalkozik ő a honvággyal, meg a hazával… Holott jószerével csak azzal foglalkozott… A sikerei is főként üzenetet jelentettek – haza. De azt hallani, hogy nem nagyon foglalkozik a honvággyal, megint csak bőszítette a nézőket, akik háromévente kaphattak útlevelet, ha egyáltalán álmodhattak külföldi utazásról. A harmadik pillére a manipulációnak az volt, hogy olyan képet próbáltak sugallni Puskásról, amely szerint léha semmittevésben él a mindenki által irigyelt, de elérhetetlensége miatt éppen ezért jobbára gyűlölt Nyugaton. Nehéz ma leírni, hogy milyen hatást váltott ki a kádári Magyarországon, amikor Puskás arról beszélt, hogy túl hosszú egy nap, időnként focizgat, szaunázik, hogy ne legyen még kövérebb, ebédelni, vacsorázni jár, és ha jól van lakva és jól alszik, akkor mi gondja lehet? Döbbenetes az is, hogy míg mai szemmel egy elegáns, mosolygós urat látunk a felvételen, az akkori viszonyok között mindenkit sokkolt Puskás „kövérsége”.
Azért is jó látni az eredeti felvételt, mert miközben sok minden igazol a közszájon forgó emlékfoszlányokból, másokat cáfol. A Bányaival kapcsolatos értesülésünk, amelyet Bányai Nándor feleségétől szereztünk, egyszerűen nem helytálló, mert Puskás itt valóban Hidegkutiról beszél (feltehetően beszélt Bányairól, a legjobb barátjáról is, de azt a részt kivágták), ráadásul erre Vitray nem tesz megjegyzést később. Látni-hallani ugyanakkor álságos, elképesztően, néhol követhetetlenül körülményes felvezető és összegző okoskodását, még ennyi év után is kellemetlen.
De azért, ha már újra hozzáférhető, álljon itt teljes terjedelmében Vitray „felkonfja” és „lekonfja”.
„Ugye… Arra a kérdésre, hogy mitől lesz valaki legendás hős, tulajdonképpen könnyű válaszolni. Ugye, valami óriási nagy tettet kell végrehajtani, aztán később ez a hősi tett kiterebélyesedik, mindent hozzátesznek, és egyszer csak a messzi távolból nézve, a megszépítő messzeség legendássá teszi. Hát, kérem szépen, nézzük meg, milyen egy legendás hős vagy milyenek a legendás hősök? Most egy olyan legendás hős következik, akit a mai fiatalok – már nem is olyan nagyon fiatalok – tulajdonképpen csak legendás hősként ismernek, személyesen nem láttak. De legenda, emlegetik, mindenki ismeri. Hát most azok, akik csak legendás hősként ismerik, ismerjék meg őt, biztosan fölismeri az, aki látta, de azok számára, akik 22 év óta élnek csupán, vagyis huszonkét évesek vagy annál fiatalabbak, azok számára csak legenda, így hát megnevezem, ismerjék meg személyesen a mai… Puskás Öcsit…”
És a riport után:
„Az a bizonyos londoni hat…, amire már Puskás Öcsi nem egész pontosan emlékszik, az az a bizonyos 6:3 volt. Hát kérem szépen, a legendás hős egyszer… Vagyis ha emlékeznek rá, mit mondtam előtte. Ugye mitől lesz valaki legendás hős? Nagy tettek, és aztán azt a megszépítő messzeség kiterebélyesíti, és akkor egyszerűen legendássá lesz. Sugár András volt a riporter Madridban,…”
(Csak annyit, a gunyoros, mai szemmel nagyon gáz szövegben kilencszer hangzik el a „hős”, tizenegyszer a „legenda” kifejezés ironikus hangsúllyal. Ha pedig levesszük Sugár András kérdéseit, Puskás körülbelül öt percet beszél a felvételen, ennyit engedélyezett neki Vitray 22 év után, még az ő előzetes és utólagos magyarázata majdnem két és fél percet vett igénybe…) Az adásban egyébként valamilyen nyakatekert logika szerint párosították az interjúalanyokat, amivel kapcsolatban Vitray követhetetlen fejtegetésbe bocsátkozik az adás elején a gombról és a kabátról. Nos, Puskás ellentétpárja a műsor végén egy idős mozdonyvezető, aki bár megérdemelné, hogy legendás hős legyen, nem kapta meg a Népköztársaságtól az őt megillető mértékű nyugdíjat…
