Grafika P. Szathmáry István
A legenda szerint a nagy filozófus, Friedrich Nietzsche 1889. január 3-án kilépett torinói háza ajtaján, és megpillantott egy kocsi elé fogott lovat, amely épp megmakacsolta magát, mire a kocsis az ostorral ütlegelni kezdte. A filozófus odalépett a lóhoz, majd hatalmas zokogásban kitörve átölelte. Miután szolgája hazavitte, ágyba tette Nietzschét, aki innentől kezdve élete hátralévő tíz évét némán, szellemi leépülésben töltötte.
Mielőtt valaki azt gondolná, hogy filozófiatörténeti értekezésre készülünk, netán reklámot akarnánk csinálni Tarr Bélának, aki ezt a történetet vette alapul 2011-ben bemutatott, A torinói ló című filmjéhez, gyorsan közöljük, hogy csupán egy kísérteties hasonlóságot fedeztünk fel: kereken ötven esztendeje (cikkünk 2012-ben jelent meg – a szerk.) a magyar futball egyik legfontosabb személyisége lónak nevezte a magyar futball egy másik hasonló fontos alakját, épp Torinóban, és ebből olyan botrány lett, hogy ha nem csitul el, könnyen az akkor még csúcson lévő magyar futball szellemi leépüléséhez vezető út első lépcsőfoka lehetett volna (ha nem lett így is az…).
A ma már szép emlékű, magyar szempontból sikeresként elkönyvelt 1962-es világbajnokságra, amelyen válogatottunk az előkelő ötödik helyen végzett, nem volt fényes diadalmenet a felkészülés. Noha a vb-selejtezők nem jelentettek nagy gondot Baróti Lajos szövetségi kapitány csapatának, a két csoportrivális, Hollandia és az NDK ellen összesen egy pontot veszített nemzeti együttesünk (miközben Hollandiában például simán győzött 3:0-ra), de 1961 őszén valami eltört, és a válogatott szokatlanul hosszú, hatmeccses nyeretlenségi sorozatba kezdett. A kvalifikáció biztossá válása után kikaptunk Bécsben Ausztriától (2:1), nem bírtunk a Népstadionban Hollandiával (3:3), majd a decemberi, dél-amerikai „tanulmányútról” is győzelem nélkül kellett hazatérnie a csapatnak. Előbb jött egy megalázó, 5:1-es vereség a vb-házigazda Chilétől Santiago de Chilében (bár ez utóbb kiderült, hogy hasznos volt, ezt követően mert új játékosokhoz nyúlni Baróti), majd szintén Chile ellen egy 0:0, Montevideóban Uruguayjal pedig egy 1:1-es döntetlen, amelynek aztán a „visszavágóján” 1962 áprilisában egy újabb 1:1 a Népstadionban.
A nyeretlenségi széria április 29-én, a magyar válogatott vb előtti utolsó hivatalos meccsén ért véget, Törökország 2:1-es legyőzésével, de ettől akkoriban érthetően nem ájult el senki. A közönség és a sajtó is össztűz alá vette a csapatot, amelyet kezdett mindenki leírni, és általános vélemény volt, hogy a remek játékosok ellenére a világbajnokságon semmi jó nem várható a Baróti-csapattól.
A válogatott nem közvetlenül repült Budapestről Chilébe a tornára, hanem milánói átszállással, és beiktattak a vb előtti napokra még két edzőmérkőzést Olaszországban. A csapat ázsióját az itáliai túra csak tovább rontotta, mert előbb Bariban, 40 ezer néző előtt a magyar A-válogatott 3:1-es vereséget szenvedett az olasz B-től (tegyük azért hozzá, annak a B-nek csaknem a fele az A-nak is tagja volt, például az öttagú csatársorból Bulgarelli, Sormani és Maschio a vb-n is játszott), majd következett az elhíresült torinói meccs, a Juventus B ellen. Ezt már 2:0-ra megnyerte a magyar válogatott, de a játék cseppet sem javult, lassú volt a támadásépítés, akadozott az összjáték, sok volt a pontatlan passz, Omar Sivori, a Juve friss aranylabdása nyilatkozta a meccs után, hogy ilyen pocsék magyar válogatottat még sosem látott, csupán Grosics, Sipos és Tichy tett rá jó benyomást.
Középen a két „Dréher-ló”: Albert és Tichy; balról Göröcs, jobbról Baróti
Érdekes, hogy Tichy Lajost említette Sivori, hiszen Baróti kapitánynak éppen az ő és a másik sztár, Albert Flórián játéka és hozzáállása nem tetszett, és ebből kerekedett a nagy botrány is.
A szünetben 1:0 volt ide, és az öltözőben Baróti irgalmatlanul leteremtette a csapatot, Albertet és Tichyt külön kiemelve az egyik szituációnál. Hogy ez az eset pontosan hogyan is történt a pályán, arról egymásnak ellentmondóak az információk. Biztosnak az tűnik, hogy egy szögletet megelőző szituáció szúrt szemet Barótinak, de az még tisztázandó, hogy a magyar válogatott jött szöglettel, vagy a Juventus. A Tichy-életrajzot lejegyző Pongrátz György, valamint Albert visszaemlékezése szerint a magyar válogatott végzett el kisszögletet Albert és Tichy közreműködésével, Baróti életrajzi könyvében a mester pedig arról vall, hogy az ellenfél szögleténél nem ment hátra a két játékos fejelni. Lényeg az, hogy egy szögletnél a két magas támadó nem a tizenhatoson belül helyezkedett, hanem a sokkal alacsonyabb csapattársak, Rákosi Gyula, Kuharszki Béla és Fenyvesi Máté kényszerültek benn fejpárbajokra.
Ezt a szünetben Baróti nem hagyhatta szó nélkül, és az egyébként halk szavú úriember ezúttal igencsak felemelte a hangját, nem türtőztette magát: „Nem tudom, hogy hányszor kell még elmondani, hogy az Albert és a Tichy, ez a két »Dréher-ló« szíveskedjék néha hátramenni a beívelt labdák kifejelése céljából…”
A „Dréher-ló” (a söröshordókat szállító kocsik elé fogott nehézkes járású lovak) kifejezésre a két érintett vérmérsékletének megfelelően reagált: Albert egy szót sem szólt, az energikus és önérzetes Tichy viszont kikérte magának, hogy őt egy állathoz hasonlítsák. Felpattant, és ellentmondást nem tűrően, határozott léptekkel, vöröslő fejjel közelített a mester felé, aki – miután a csatár túl közel ért hozzá – a tenyerével eltolta a játékos arcát a saját arca elől. Több sem kellett Tichynek. „Az arcomra kényes vagyok!” – mondta, és nincs rá jobb kifejezés, „megragadta a grabancát”, és elkezdte rángatni Barótit. A játékostársaknak kellett közbeavatkozniuk, és ők rángatták le a tajtékzó Tichyt a kapitányról. Vannak szemtanúk, akik félelmükben évtizedeken át azt állították, hogy ők csupán verbális pengeváltásra emlékeznek, és maga Baróti is csak nagyon óvatosan nyilatkozott erről sok-sok évvel később is: „A kispadon igyekeztem mindig fegyelmezetten viselkedni; megköveteltem a tiszteletet, de meg is adtam a játékosoknak. A Juventus elleni mérkőzés után a torinói öltözőben mégis kiszaladt a számon, hogy két ekkora ló… Kitől várjátok, hogy fejeljenek bent, a védők gyűrűjében? (Önmagának is ellentmondva ezzel annak kapcsán, hogy melyik fél végzett el szögletet – V. L.) Albert egy szót sem szólt, Tichy viszont felállt, és kikérte magának: nem vagyok ló, ezt mondta. Ezt fújták fel a lapok, azt írták, hogy én jobban szeretem, jobb játékosnak tartom Albert Flórit. A közvélemény persze a játékos mellé állt, hiszen ő lövi a gólokat.” Azt azért tegyük hozzá, hogy a közvélemény a vb előtt és alatt erről a botrányról nem értesülhetett, egy sort sem írtak róla az akkori újságok, csak szájról szájra terjedt a történet, rengeteg torz információval, csupán annyit lehetett tudni, hogy történt valami Chile előtt Olaszországban, amiről senki sem beszél. Évtizedekkel később viszont, amikor már nem volt jelentősége, egyre több száj nyílott meg, Tichy is több helyen elismerte tettét, Baróti pedig Török Péter újságíró előtt is hitelesítette, hogy valóban tettlegességre ragadtatta magát a játékos.
Városnézésen a válogatott játékosai Rancaguában – Tichyt ezúttal nem a kocsi elé fogták be…
Az öltözőben persze nem ért véget ez a történet azzal, hogy a játékosok szétválasztották Barótit és Tichyt. A szövetségi kapitány még aznap estére (május 14-én történt mindez, 18-án már Chilében volt a csapat) játékosértekezletet hívott össze, és bejelentette, hogy Tichy nem utazhat a világbajnokságra, vissza kell térnie Budapestre. Igencsak élessé vált a helyzet, hiszen ha Tichy nem is a legjobb játékosa volt a csapatnak, de kétségtelenül a leggólerősebb, a Honvéd csatáraként akkor már háromszoros magyar gólkirály volt (később még kétszer lett), a távolmaradása megrengethette volna a csapatot, ráadásul lejárt már a nevezési határidő, egy újabb játékos behívásához a FIFA külön engedélye kellett, egyébként is vészesen közeledett már a vb. Előbb két régi harcos, Sándor Károly és Sipos Ferenc kezdte el győzködni Barótit, hogy gondolja át a dolgot, a válogatottnak nagy szüksége van a gólvágóra, és miután ez nem használt, a kapitány tántoríthatatlan volt, Bozsik Józsefnek üzentek Budapestre, hogy nagy a baj, szükség van közbelépésre magasabb szintről is. Bozsik nem sokkal a vb előtt vonult vissza a válogatottságtól, és a tervek szerint Barcs Sándorral, az MLSZ akkori elnökével a szövetség vendégeként repült volna Budapestről egyenesen Chilébe, a vb-re, ám kitérőt tettek, és Torino felé vették az irányt, hogy kibékítsék a feleket.
Nem ment könnyen. Ahogy a szövetségi kapitány nem akart megbocsátani, úgy a csatár sem volt hajlandó bocsánatot kérni. Ahogy Barcs és Bozsik megérkezett, Baróti közölte: választani kell, vagy ő megy a vb-re, vagy Tichy. Két részre oszlott a társaság, miközben Mátrai, Sipos, Barcs és Bozsik Barótit kérlelte, Sándor Tichyt békítette. Az ügy végére egy mindenki számára kellemetlen, és aligha őszinte kézfogás tett pontot, a békekülönítmény célt ért. Tichy ott lehetett a pályán Rancaguában a magyar válogatott első vb-meccsén, az Anglia elleni 2:1-es dicsőséges győzelemnél, sőt mit ott volt: ő szerezte a vezető gólt a 17. percben egy húszméteres bombával, ami majd’ szétszakította Springett kapus hálóját. És milyen az élet, a győztes gólt a másik „torinói Dréher-ló”, Albert szerezte, egy felejthetetlen találatot, amely a magyar futballtörténelem egyik legszebbje. A tornán Albert végül négy góljával társgólkirály lett, Tichy hárommal pedig szintén az élmezőnyben végzett, ráadásul lehetett volna ő maga is gólkirály, ha az ezerszer elátkozott szovjet Latisev bíró megadja a negyeddöntőben a csehszlovákok ellen lőtt szabályos gólját.
Aligha bánta meg tehát Baróti Lajos, hogy végül elvitte magával a vb-re Tichyt, de aligha felejtett: Mészöly is, Albert is állította, hogy még visszavonulása után, 70. életévéhez közeledve is éktelen haragra gerjedt „Lajos bácsi”, ha szóba került ez az affér, valószínűleg sohasem tudott megbocsátani, és van, aki szerint sajátos bosszút állt: 1966-ban elvitte az angliai világbajnokságra az akkor már ötszörös magyar gólkirály, a válogatottól 1963-ban egyszer már elűzött, majd visszahívott Tichyt, de egy percre sem állította be az akkor még csupán 31 éves, cseppet sem kopott sztárt.
Veszprémi Linda
Tichyből kirobbant a külvárosi gyerek
Megkérdeztük Mészöly Kálmánt, aki a csapat egyik legfiatalabbjaként volt ott az öltözőben az esetnél:
„Lajos bácsi sokszor maszkot viselt, nem igazán lehetett tudni, miről mit gondol, de biztos vagyok abban, hogy ez az eset élete végéig nagyon bántotta. Tichy óriási játékos volt, mindannyian felnéztünk rá, nagyon sok és fontos gólt szerzett, de nem így kellett volna reagálnia, amikor Lajos bácsi megjegyzést tett a játékára. Nagyon-nagyon tiszteletlen volt vele. Albert és Tichy volt a két legnagyobb sztár, de csaknem valamennyien Lajos bácsi mellett voltunk ebben az ügyben. Így nem lehet rátámadni senkire, különösen egy idősödő emberre. Szerencsére a játékunkon a világbajnokságon cseppet sem látszott ez meg, inkább később, 1966-ban ütött vissza, amikor Tichy eljött a vébére, de a kapitány nem játszatta, pedig lehet, hogy szükség lett volna rá.”
Grosics Gyula rutinos csapattag volt, aki hangadóként is felléphetett volna az ügyben, de akkor is semleges álláspontra helyezkedett:
„Nagyon kellemetlen história volt, és a legrosszabbkor jött a csapatnak, nem sokkal a világbajnokság előtt. Mindannyian nagyon szerettük Lajos bácsit, és Tichy nagyon tisztességtelenül viselkedett vele szemben. Aztán elsimult minden, sikerült kibékíteni őket, kezet fogtak, lezárult az ügy, de vannak olyan dolgok, amelyeket bocsánatkéréssel nem lehet meg nem történtté tenni.”
Ihász Kálmán is szem- és fültanúja volt az esetnek, de ő nem emlékszik arra, hogy testi kontaktus is történt:
„Tichy nagyon zokon vette, hogy Lajos bácsi lónak nevezte, azt mondta, ő nem állat, fel is fortyant rögtön, és üvöltözni kezdett a kapitánnyal, de az nem igaz, hogy megragadta az ingjénél vagy a kabátjánál fogva, legalábbis én nem láttam. Én a nagyon fiatalok közé tartoztam még abban a csapatban, természetesen semmilyen módon nem avatkoztam bele az eseményekbe, utána sem vettem részt egyik fél meggyőzésében sem, ehhez még nem volt meg az öltözőben a rangom.”
Kíváncsiak voltunk arra is, Fenyvesi Máté hogyan emlékezik vissza az eseményekre:
„Erről nem szoktak beszélni, de a szövetségi kapitány nemcsak azért bírálta azon a meccsen Tichyt, mert nem belül helyezkedett szögleteknél, hanem azért is, mert nem szeretett bemenni a tizenhatoson belülre, olyan volt a játékstílusa, hogy jó húsz méterre a kaputól kérte el a labdákat, és onnan tüzelt iszonyú erővel. Lajos bácsi szerintem jobban tette volna, ha finoman elmondja, hogy ne kapkodja el a helyzeteket, helyezkedjen beljebb, nem kellett volna rögtön sértegetnie. Magas rangú kezdeményezésre békültek csak ki, de mindkettőjükben maradt tüske, soha többé nem lettek puszipajtások.”
Török Péter sportújságíró sokat foglalkozott az afférral, mindenkivel beszélt, aki akkor az öltözőben volt:
„Itt nem lehet mellébeszélni, ma már pontosan tudjuk, hogy tettlegesség történt, már mindenki elismeri. Baróti régi vágású úriember volt, ludovikás tiszt, mindig kimért volt, és meggyőződésem, hogy sohasem káromkodott, még csúnya szavakat sem használt, a hangját sem szerette felemelni. Tichy meg egy jól megtermett legény volt, bivalyerős, Puskásék még Boforcnak becézték a második világháborús német ágyú után, és nem tudom, mi történt volna, ha nem lépnek közbe a többiek, bizonyára kirázta volna a gatyájából a kapitányt. Érdekes, milyen különböző módon reagált Albert és Tichy, amikor »Dréher-lónak« nevezte őket Baróti: a konfliktuskerülő Albert csendben tűrte, Tichy viszont egyből a nyakra ugrott. Tichy kissé sértődékeny alkat volt, én sokszor láttam olyan állapotban, hogy érezni lehetett, bármelyik pillanatban kirobbanhat belőle a külvárosi gyerek. Érzésem szerint Baróti sohasem bocsátott meg Tichynek, hiába mondta ezt a közvélemény előtt.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. októberi számában.)
