Szöveg Veszprémi Linda
Az 1950-ben Miskolchoz csatolt, alig négyezer lakosú bányászvároskának, Perecesnek (amely a XIX. század közepéig még a térképeken sem szerepelt, korábban a Zsigmond nemesi család birtoka volt) 1946-ban, önálló településként NB I-es csapata lett, soha korábban kisebb városnak nem volt első osztályú együttese Magyarországon. A meccseken azonban nem volt ritka a tízezres nézőszám sem, hiszen az egyre izmosodó, Miskolchoz kötődő iparterületek (Diósgyőr, Lyukóbánya) munkásai is szívesen jártak Perecesre a futball kedvéért.
Különösen nagy napnak ígérkezett első élvonalbeli idényükben, a bajnokság tavaszi hajrájában 1947. április 20., amikor is a roppant népszerű, korabeli sztárok garmadáját felvonultató Ferencváros (a zöld-fehér csapatban játszott akkor többek között Henni Géza, Rudas Ferenc, Lakat Károly vagy dr. Sárosi György is) látogatott Perecesre. Noha a Perecesi TK nem tartozott az ütőképes együttesek közé (az idény végén ki is esett, miután a 16 csapatos mezőny 15. helyén végzett), egyik ellenfél sem szeretett oda utazni, mert félelmetes volt a közönség, és borzasztó minőségű a pálya talaja. A meccs után Csanádi Árpád, aki akkor az FTC játékosa volt, így ecsetelte az állapotokat a Képes Sportlapban: „A pálya poros, salakos, fűnek nyoma sincs. Amellett a levegő szokatlan. Az 1000 méteres magasságot meg kell szokni. Negyedóra után nyomást éreztem a mellemben.” (A nagy Csanádi Árpád is tévedett olykor, nem tudni, az ezerméteres magasságot honnan szedte, minden földrajzi adat szerint Pereces 200 méterrel van a tengerszint felett.)
A hazai közönséget azonban cseppet sem zavarták a körülmények, egy gombostűt sem lehetett volna leejteni, annyian voltak, pedig aznap esős idő volt, és térdig érő sár, de a hangulatra nem lehetett panasz, amely a tetőfokára hágott, amikor az 50. percben a meccs hőse, Kertesi Ignác immár a harmadik gólját szerezte, így 3:0-ra alakítva az eredményt a hazaiak javára. A gól utáni másodpercekben azonban különös, csaknem drámai eseménysor zajlott le: a gólszerző Kertesit a lendület bevitte a kapuba (egy visszaemlékezés szerint gólörömében futott be), ahol a hálóba kapaszkodva tudta lefékezni magát. Ebben a pillanatban nagy reccsenés hallatszott, és ha az egyik csapattársa nem rántja el az utolsó pillanatban, akkor rádőlt volna az eltört és ledőlő felső léc!
Irodalmat ihletett az eset
Várszegi játékvezető a kapu romjait látva a sípjába fújt, a Népsport helyszíni tudósítói szerint nehezen eldönthető, hogy hányat, de elsőre úgy tűnt, hármat, vagyis véget vetett a mérkőzésnek. A ferencvárosiak legnagyobb sztárja, Sárosi György dr. villámgyorsan átöltözött, és nyomban el is hagyta a pályát, nem kis kalamajkát okozva ezzel. „A játékvezetőtől azt a felvilágosítást kapta, hogy vége a mérkőzésnek, felöltözhet. A felesége várta autón, azzal haza indult” – adott magyarázatot a csatár tettére az újságnak dr. Nagy László, az FTC akkori elnöke. A perecesi csapatban a meccsen szereplő Polcz Jenő a Nemzeti Sport 1996-os riportcikkében viszont azt mondta: „A korhadt kapufa nem bírta el a terhelést és kettétörött. Nézők tódultak be a pályára, hogy összekötözzék a korhadt felső lécet. Ekkor szólt oda nekem Sárosi Gyurka: „»Ezt már elvesztettétek.« Majd kocsiba ült – úgy szerelésben – és elhajtott.”
A játékosok bementek az öltözőbe, ahol azonnal megindult a vita, valaki szabálykönyvért kiáltott, és találtak is egyet, amelyben ott volt feketén-fehéren: folytatható a mérkőzés, ha a kapu hibáját kijavítják. A kapu pedig 17 perc múlva újra állt! Két cövekkel megerősítették, kitámasztották, a játékvezető pedig közölte, hogy folytatódik a játék, mindenki menjen vissza a pályára, majd amikor a Fradi-játékosok számon kérték, hogy ezt mégis hogy gondolja, miután már régen lefújta a mérkőzést, a bíró azt felelte, hogy ő nem a meccset fújta le, amikor a sípjába fújt, hanem a gólt adta meg. Csakhogy a Fradi már nem volt hajlandó visszamenni a pályára, Henni Géza kapus jelezte is, hogy szerinte továbbra is életveszélyes a kapu, úgymond a Szentlélek tartja. Sőt, a kapus visszaemlékezése szerint nemcsak életveszélyes volt, ahogy összetákolták, de szabálytalan is, mert az egyik oldalon szemmel láthatóan is öt-tíz centiméterrel magasabb volt a kapufa. Ismét Polcz Jenő visszaemlékezésére hagyatkozva: „Negyedóra elteltével újra állt a kapu, de nem folytathattuk a meccset, mert Sárosi már nem volt a pályán. Az öltözőbe magunkkal vittük a szomorúságot. Egyedül Lakat Károly jött be gratulálni és vigasztalni. Mi már annak örültünk, hogy szólt hozzánk valaki, hozzánk, falusiakhoz. Mi már azt is megtiszteltetésnek vettük, hogy játszhattunk a nagy Sárosival, a nagy Lakattal.”
A kérdés persze az volt, milyen következményei lesznek a dolognak: „Az új játékszabály szerint a mérkőzést folytatni kellett volna – mondta a meccs után Kosztandi András, a Pereces vezetőedzője. – A Ferencváros nem állt ki! Követeljük, hogy az elért eredménnyel a mérkőzést igazolják a javunkra. Szerintem ez nem is lehet vitás.” Nagy László Fradi-elnök viszont másként látta: „Elismerem, hogy a Pereces jobb volt, a játékot azonban a bíró lefújta. Nyugodtan várjuk a szövetség döntését. Újra kell játszani a mérkőzést.”
Lengyel Nándi edző azonnal intézkedett
Végül a fővárosiak számítása jött be, az MLSZ elrendelte az újrajátszást, amelyet ráadásul Diósgyőrben, a füves pályán kellett megtartani. A május 21-i mérkőzés végeredménye 0:0 lett, és a perecesiek körében talán a mai napig élő legenda, hogy a csapat emiatt esett ki, annak az egy pontnak az elvesztése miatt. Ez azonban egyrészt azért nem igaz, mert valójában négy ponttal maradt el a perecesi csapat az előtte végző, még bennmaradó Erzsébet-Soroksártól, másrészt utóbb az MLSZ módosította saját ítéletét, és mégiscsak jóváhagyta a pályán elért 3:0-t végeredményként, így ez csak a Fradinak járt a bronzérem elvesztésével, a Pereces NB I-es búcsújához nincs köze (Nagy Béla, a Ferencváros egykori krónikása azt írja az eset kapcsán, hogy talán nem véletlenül hagyták utólag mégiscsak jóvá az eredményt, mert így a Fradi helyett az alakuló politikai rendszer kegyeltje, a Vasas lett a harmadik a zöld-fehérek helyett). Sokkal nagyobb szerepe volt a Pereces kiesésében annak, hogy a klubvezetők a fontosabb meccseket a nagyobb jegybevétel reményében átvitték Diósgyőrbe, hiszen bebizonyosodott, hogy a csapat igazán a perecesi salakon veszélyes. Végül a PTK 11 győzelemmel, egy döntetlennel és 18 vereséggel, de a Fradit, a Honvédot és az ETO-t is legyőzve, büszkén esett ki, és még hosszú évekig meghatározó csapata volt a másodosztálynak. A később négy névváltozáson áteső klub azonban 1975-ben végleg megszűnt, sohasem támadt fel újra.
Összefogott boldog-boldogtalan, de a kapufa javíthatatlan volt
Csak egy reccsenés, és vége volt – és az sokkal fájdalmasabb volt ama 1947-es, emlékezetes reccsenésnél.
Perecesen nem zsoldosok játszottak
Ághassi Attila 1996-ban a Nemzeti Sportban riportot írt az esetről, valamint az egykori perecesi pályáról. Megkértük, elevenítse fel emlékeit:
„Tizenkilenc éves sem voltam még, amikor 1996 tavaszán Perecesen jártam. Nem bántam meg. Megkaptam a sorstól a pályakezdő kötelező szerencséjét, miközben a buszra vártam, találkoztam egy emberrel, aki ismerte Polcz Jenőt, aki ezen a meccsen a győztes csapat tagja volt. Be is mutatott neki. Hátborzongató volt végighallgatni, milyen volt a hangulat, a bácsikában percről percre emelkedett az adrenalin. Áradozott, micsoda összetartással készítették elő a pályát, amiről az egyik fradista azt mondta, ezer méter magasan van, jóllehet tényleg hegyoldalban található, de háromszáz méternél semmiképp sem lehet magasabban, oxigénhiányos állapot tehát nem valószínű, nem ezért szúrt a mellkasa.
Erre a pályára kíváncsi voltam, hol lehetett, nem bántam volna, ha az idő balesetet szenved. De nem maradt belőle semmi. Még egy fémkapu sem. Polcz azonban úgy beszélt róla, hogy megjelent a szemem előtt a rengeteg ember, el tudtam képzelni az átható biztatást, hiszen mégiscsak a nagy Ferencváros érkezett a kis Pereceshez. Egy fővárosi csapatot legyőzni akkoriban óriási eredmény volt, hiszen a bajnokság első hat helyét a budapestiek foglalták el.
Igazi tanmese volt ez a kirándulás, egy kis csapat nagy napjának felidézése. El is rakódott a memóriámban, míg például az már kitörlődött, hogy 1996-ban hogyan lett bajnok a Fradi, pedig azon is ott voltam. Hol volt még 1946-ban licenceljárás? Ha kiérdemelte valamelyik csapat a magasabb osztályt, szinte zavartalanul indulhatott. Egy fokkal talán igazságosabb volt, mint most, de akkor még nem is volt üzlet a futball. Plusz, tényleg hősies győzelem volt, nem a Bag vagy a Miske, esetleg a Tiszakécske átmeneti tündöklése. Mert Perecesen nem zsoldosok játszottak, hanem helybeliek, akik jól érezték magukat a salakos pályán, önmagukért és a szurkolók őszinte öröméért hajtottak, és azon a napon megérdemelték, hogy legendák legyenek. Ez az üzenet felejthetetlen.”
Lakat T. Károly édesapja, Lakat Károly pedig játszott azon a meccsen.
„Édesapám játszott ezen az ominózus mérkőzésen, amely a kapufa történet miatt még évtizedek múlva is rendszeres témája volt az otthoni, barátaival folytatott beszélgetéseknek. Rudas Feri például, aki azon a meccsen sérülés miatt nem játszott, mindig azzal cukkolta őket, hogy »egyszer hagylak magatokra benneteket, máris kaptok egy hármast, és még a pályát is lebontjátok…« A perecesi csapat – apám szerint – teljesen megérdemelten vezetett már három nullára ellenük, amikor a meccs félbeszakadt. Apám úgy vélte, nem volt igazán fair a szabályok és a helyzet mögé menekülni, még akkor sem, ha a megismételt meccsen azért már egy nulla nullát kiharcoltak… Azt már én teszem hozzá: ha a Pereces egy malőr nélküli meccsen megveri a Fradit három nullára, nincs ember a földön, aki ezt a találkozót emlegetné, így viszont a kapufa-leszakadás, no meg Kertesi három gólja miatt örök időkre beíródtak a magyar futballtörténelembe. Nagyon sok csapat verte már meg a Fradit három nullára, még több olyan futballistát is találunk, aki mesterhármast lőtt nekik, de senki sem beszél róluk. Pereces, a kapufa, Kertesi és a Fradi közösen írt egy mára legendává lett történetet.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. júliusi lapszámában.)
