Szöveg Veszprémi Linda
(Cikkünk 2012-ben készült!)
Ne tessék mosolyogni, itt komoly dolgokról lesz szó: a magyar futballközvetítések történetének legdurvább elméleti vitája ez! Egy „a” betű körül folyik a vita jó ötven éve, és ha ez nem is olyan véresen komoly, mint volt az ókorban az „i” betű körül. (A keresztény dogmák lefektetésének idején ezrek haltak meg annak a hitvitának a következtében, amelyben az egyház álláspontja szerint az Atya és a Fiú viszonyát a görög nyelvben a homousion szó, vagyis az „egylényegű” fejezi ki, míg az eretneknek minősített ariánusok szerint a homoiusion, tehát a „hasonlatos”.) Nálunk abban nem sikerült megegyezésre jutni, hogy miként kell helyesen ejteni a gól nélküli döntetlent: null null vagy nulla nulla? Az álláspontok megmerevedtek, stílszerűen szólva: zéró tolerancia van.
Kezdetben vala a nulla. Vagyis a semmi. Ez a jelentése ugyanis a latinból a magyar nyelvbe átvett nullus szónak. Csakhogy a matematikában pont, hogy nem semmit jelent, hiszen fontos helyiérték. Nem lehet pontosan tudni, kik fedezték fel a 0 számot, gyaníthatóan a görögök vagy a maják, de a matematikusok körében elfogadott álláspont, hogy a 0 felfedezése az emberiség történetének legfontosabb aktusa volt.
Szepesi György viszont felfedezte a nullt, ami szintén jelentős tett volt. A német nyelvvel jó barátságban lévő legendás rádióriporter közvetítéseiben ugyanis német nyelvi hatásra – és nagy elődjét, Pluhár Istvánt is követve – mindig nullt mondott, már a negyvenes évek közepén is. Nem is zavart ez senkit egy ideig. Egészen addig, amíg Kodály Zoltán, a világhírű zeneszerző, aki önmagát nagy bölcsésznek is tartotta, ki nem robbantotta a háborút. „Úgy emlékszem, a Népfront egyik kongresszusán vettem részt a régi NÉMOSZ-székházban 1958-ban, amikor először találkoztam Kodály Zoltánnal – mondta megkeresésünkre Szepesi György. – Megkérdezte tőlem, hogy én szoktam-e közvetíteni a futballmérkőzéseket a rádióban? Mondtam, igen. Aztán megkérdezte, hogy a londoni angol–magyart is én közvetítettem-e? Arra is mondtam, hogy igen. Erre gratulált nekem, majd összehúzta a szemöldökét, és szinte indulatosan azt mondta: »De ne mondja többször azt, hogy null, mert az nem magyar szó! Mondja azt, hogy nulla!« Ez kicsit rosszul esett, ezért utána akartam járni, hogy vajon tényleg helytelenül mondom-e, ezért megkerestem Bárczi Gézát, a Magyar Tudományos Akadémia Kossuth-díjas nyelvészét, aki A magyar nyelv értelmező szótára című hétkötetes kiadvány főszerkesztője volt, és kikértem a véleményét. Ő megnyugtatatott, és azt mondta: »Amíg az én szótáramban ott van a null, addig használd nyugodtan!«. Úgyhogy nem foglalkoztam tovább a dologgal, és maradtam a számomra kedvesebb és egyszerűbb nullnál.”
Kodály Zoltán azonban nem adta fel a harcot. 1965. október 22-én Egerben, az Országos Kiejtési Konferencián előadást tartott a null helytelen használatáról. Hangsúlyozta: „A sporttudósítók mindig azt mondják: null null, pedig a null magyarul nulla, nem szabad az a-t elharapni […] Én azt hiszem, éppen a sporttudósítók megpróbálkozhatnának a null kiiktatásával, nekik van ekkora hatalmuk…”
Mivel azonban a konferencia nem hozott áttörést, Kodály továbbment, és nagyobb nyilvánosságú fórummal próbálkozott, levelet írt 1968 áprilisában a Magyar Televíziónak. Márványi György, a Televízió műsorszerkesztője így emlékezett erre vissza egy interjúban: „Radnai János, a sportrovat akkori vezetője hozta be a levelet, amelyet Kodály Zoltán azért írt nekik, hogy a sportközvetítésekben ne a null, hanem a nulla szóalakot használjuk. Mert úgy, hogy null – németes. Magyarul ezt a szót nullának illik ejteni. Álljunk át! És szerezzük meg a főnökök hozzájárulását ahhoz, hogy Vitray Tamás a következő meccsközvetítés előtt mondja el: Kodály Zoltán levelet írt a televíziónak, amelyben felhívta figyelmünket a helyes szóhasználatra.”
Kodály Zoltán: Dó, ré, mi, nulla…
És Vitray élére állt a harcnak, emberére talált benne Kodály. Persze ne higgyük naivan, hogy itt csupán nyelvészeti elméleti vitáról van szó, kőkeményen az identitásról szólt a háború. Az izmosodó, önálló arculatáért küzdő Televízió harcáról a Rádió ellen. „Mi, ifjú titánok, a Magyar Televízió sportrovatának tagjai akkor nekiveselkedtünk, megpróbáltuk. De ma már elmondhatom, hogy távolról sem az anyanyelv védelme volt a fő célunk. Legfeljebb az is… Mi akkor úgy éreztük (és egyáltalán nem minden alap nélkül), hogy miközben eszközünk, a televízió korszerűbb és egyre inkább hatékonyabb is, mint az idősebb testvér, a rádió, az intézményen belül a háttérbe szorulunk a Szepesi György vezérelte rádiós sportrovat mögött. […] A tévékészülék hangját évekig lecsavarták az emberek, és a képhez a rádió, főként Szepesi közvetítését élvezték. Ezt szokták meg, ennek hittek. Akkor tomboltam dühömben, ma tökéletesen megértem. […] Tiltakozásunk, különállásunk, létezésünk jelképe lett a »nulla«.” – írta meg könyvében, a Morzsabálban Vitray Tamás.
A tévében így aztán áttértek a kommentátorok a nullára, a rádióban maradt a null. „Nehéz a maiaknak elmagyarázni, micsoda merészség volt a hatvanas években azt mondani, félidő nulla nulla: merthogy az null null volt a Pluhár szpíker úr óta. De mostantól nulla lett. Beletelt egypár év, amíg sikerült neki, de sikerült. A harcmezőt addigra nullahegyek borították, az ország két pártra oszlott, szepesiánusokra és lázadókra, de a végén csak ott maradt a dicső győzelem a Vitray kezében. Iskolát teremtett, évtizedekre szólót” – írta 2005-ben a vajdasági Új Szóban Jolsvai András újságíró.
A közbeszédbe azonban nehezen, alig szivárgott be a nulla, és 1968 után a média is sokat élcelődött a vitán, minduntalan a helyes megoldást keresve. Tabi László a Népszabadságban a Pardon egy percre! rovatban elsorolja, hogy általában nullát kell mondani, például duplanullás liszt van, éjfél után nulla óra nyolc percet mondunk, és a feleségünk is azt mondja ránk, hogy „Te egy nagy nulla vagy!”. Viszont ha idegen a magyartól a null, akkor miért van a nyelvünkben nullszéria, nullpont, nullfok? És ráadásul a null is kétszínűen viselkedik. A gólnélküli döntetlen null null, de öt nullás győzelem van, nem öt nullos, sőt: null nullás a döntetlen is, nem null nullos. És miért lett a meccs eredménye null null? Mert a csapatok játéka a nullával volt egyenlő. Nem a nullal…Vitray a Hivatásos sportrajongó című könyvében idéz egy neki írott, személyes hangú nézői levelet abból a korból: „Nem kell annyi hülyeséget pofáznod össze abban a szegény televízióban. Mindenki tudja, hogy te csak ugatod a kultúrát. Tudjuk mi jól, a te ócska dumád semmitmondó számunkra, de kénytelen vagy valamit hazudni, mert különben szégyellnéd felvenni a nehéz ezreseid. Nem szégyelled magad, te »Garfunkel«, te törpe Segg Dugasz, te negatív nulla…” (kiemelés tőlem – V. L.).
A vita azóta elcsitult, de a különállás 44 év után sem szűnt meg, a rádióriporterek továbbra is nullt, a televíziós kommentátorok többnyire nullát mondanak. Talán legjobb, ha elfogadjuk, hogy erre az értékre a magyar nyelvben két, hasonló kifejezés is van. Hasonló vagy egylényegű? Homousion vagy homoiusion? És két vagy kettő? Kezdjük elölről?
Hadd nyíljon két virág!
Szepesi György: „Vitray a hátam mögött csinálta ezt, nem beszélte meg velem, csak bejelentette, hogy át kell térni a nullára, aki magyar, vele tart. Nem volt mese, ha ők nullát mondanak, mi csakis nullt használunk. Pergőbb is, a rádióközvetítésben ezt könnyebb kimondani. Azt mondták, hogy a null nem magyaros, mert a németből jött, erre én azt mondom, hogy a nulla meg a latinból, az ugyanúgy nem magyar szó. A szurkolók is inkább a nullt mondják, mert rövidebb. Ha Vitray is úgy gondolja, egyszer leülhetünk egy kávé mellé ezt megbeszélni. Ma már teljesen mindegy egyébként, akkoriban jó hecc volt.”
Vitray Tamás: „Nincs preferenciám! A sportnyelvben sok mindent magyarítottak. Kodály Zoltán annak idején azt javasolta az Akadémiának, hogy a magyar nyelvhez a németes null helyett a latinhoz közelebb álló nulla illik. Lőrincze Lajos ezt levélben küldte el a sportszerkesztőségbe, én pedig vettem magamnak a bátorságot, és dacolva az addigi hagyományokkal, a sportközvetítések során a nullát használtam. Manapság is inkább nullát hallok a riporterektől, de a null hallatán sem kapcsolom ki a televíziókészüléket. Még egyszer mondom, nincs preferenciám. Null és nulla is használatos. Hadd nyíljon két virág!”
Hajdú B. István, televíziós sportkommentátor: „Amikor én a tévéhez kerültem, ugyan nem Vitray volt a főnök, de ott teljesen természetes volt, hogy nullát mondunk. Mint ahogy az iskolában is nulladik órára jártam, nem nulldik órára. Az én helyzetem azért speciális, mert nemcsak a tévében, hanem a rádióban is szoktam közvetíteni, és ott nullt mondok én is, mert ott az a szokás. Meg kell, hogy mondjam, eleinte elég nehéz volt átállni arra, hogy a tévében nullát mondjak, a rádióban pedig nullt, de megszoktam végül. Ma is megvan ez a különállás, a tévében a legritkább esetben hallani nullt, hiába van már hat-hét sportcsatorna, a pályakezdők is automatikusan nullát mondanak, a rádióban pedig maradtak a nullnál.”
Hegyi Iván: „Szabály nincs erre nálunk, az újságírásban, de mivel az én mentorom, Lukács László nem vett tudomást a Vitray által kezdeményezett változásról, a Népszabadságnál továbbra is nullt írunk, és ez így is fog maradni. Ebben a kérdésben véleményem szerint a közbeszéd a döntő, és az emberek továbbra is nullt mondanak, nem tudom elképzelni, hogy ha mondjuk egy pubban megkérdik valakitől, mennyi az állás, akkor azt felelje, hogy kettő nulla. Ez hamvába holt kísérlet volt Vitray részéről, mert úgy gondolom, hogy a változásokat a társadalmi közakaratnak kell kikényszerítenie, de itt erről szó sem volt. Mondvacsinált problémának gondoltam ezt mindig is, olyasmi volt ez, mint amikor a tévések elkezdték a brazil futballisták nevét u-val mondani, de aztán leálltak róla, mert senkinek nem tetszett, és visszakaptuk Rivaldu helyett Rivaldót.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2012. márciusi számában.)
