Szöveg Veszprémi Linda
A pesti embernek nem kell bemutatni a Népligetet, a vidéki meg nem is akarja megismerni. Pedig az FTC sportcentrumának is otthont adó liget legendákkal övezett, sok csodát látott hely, és most nem az Albert-stadionra gondolok, ahol hétről hétre az ország legnépszerűbb csapatának és talán legkeményebb szurkolótáborának van fellépése, mert köztudomású, hogy az igazán durva dolgok mindig a stadionon kívül, a Népliget fái között történnek. Rosszarcú kispályás gengszterek, erőszaktevők, drogosok és rosszlányok, mutogatós bácsik, kéjvadászok és vérbeli szatírok kedvelt tetthelye már régóta, és történetünk idején, 1993 elején különösen az volt.
Képzeljük el azt a bizarr szituációt: tél van, veszett januári hideg. Sötét este. Négy gyanútlan hölgy kocog a Népligetben, mindannyian a Ferencváros visszavonult kézilabdázói. Hetente tartanak edzést, hogy kondiban maradjanak. Egyszer csak, mintha horrorfilmbe csöppennének: a sötétből előugrik egy torz alak, maga a rettenet.
Fején fekete csuklya, felsőteste meztelen, nyakában több kiló aranylánc, egyik kezében baseballütő, másikban pisztolynak látszó tárgy. Rákiált a hölgyekre, ordibál velük, és megfenyegeti őket, akik úgy megijednek, majd kiugrik a szívük. Pedig – hogy úgy mondjam – mind túl vannak már az első ijedségen, hatvanhoz közelítenek, a Fradi nosztalgiacsapatának tagjai, még akkor kéziztek, amikor nagypályán játszották azt a sportágat. Teljesítik a „támadó” határozott utasítását, elhagyják a Népligetet, de magukkal viszik a gyanút: ez a „szörny” csak nem valamelyik fradista futballista volt? Ők edzőtáboroznak a közelben, és nekik van csak ilyen zöld Umbro melegítőnadrágjuk! Amatőr hiba egy amatőr szatírtól, és ahogy összetéveszthetetlen mackóalsója miatt Király Gábor sem tudta volna megőrizni inkognitóját ilyen helyzetben, úgy az igazi tettes, a Ferencváros csatára, Wukovics László sem tudta. Igaz, ő nem is akarta.
A hölgyek ugyanis panaszt tettek a Ferencváros vezetőségénél, és a játékosnak nem volt oka tagadni, amikor Nyilasi Tibor vezetőedző, összehívva a keretet, szofisztikáltan megkérdezte: „Ki követte el ezt a baromságot?”. Wukovics azonnal jelentkezett, hiszen ő csak egy orbitális tréfának szánta az egészet. Nyilasi azonban – a hölgyekhez hasonlóan – nem találta viccesnek a történetet, és azonnal hazazavarta Wukovicsot az edzőtáborból. A sajtó pedig alaposan nekiesett a játékosnak, aki napokig nem volt hajlandó nyilatkozni az esetről, de tél volt és holtszezon, az ártatlannak induló tréfából pedig ügy lett.
Pedig az akkor 23 éves Wukovics, a csapat egyik legfiatalabb tagja minden volt, csak nem elvetemült gazfickó, inkább amolyan tréfás kedvű mókamester, aki minden buliban benne van. „Minden télen, amikor a Népligetben edzőtáborozunk, valamilyen módon megtréfáljuk a portást. Jó haver, számít rá, mi pedig napokig törjük a fejünket, hogy milyen marhasággal tudnánk igazán meglepni. Ezért húztam fel csuklyát a fejemre, és vettem az egyik kezembe a baseballütőt, a másikba meg az öngyújtós pisztolyt. Na, mondom, hátulról bekerítem a portást, aztán együtt röhögünk az egész balhén, pont úgy, mint tavaly. (…) Olyan lettem, mint egy hülyegyerek. Az a csínytevő, aki elveszti a józan ítélőképességét. Akkor magam sem mértem fel, hogy milyen következményei lehetnek ennek a marháskodásnak. Jött a négy hölgy, én pedig abban a pillanatban eléjük ugrottam. A helyzet szülte az egészet. Természetesen szánom-bánom az ügyet, be kell látnom, hogy ez már csöppet sem volt jóízű tréfa” – idézte a Nemzeti Sport Wukovicsot néhány nappal az eset után. Hamarosan felkereste a megrémisztett hölgyeket is, rózsacsokorral kedveskedett nekik, ők pedig nem akarták elhinni, hogy ez a kedves arcú, barátságos fiatalember hozta rájuk a frászt a Népliget sötét fái között.
Az ügynek azonban ezzel nem lett vége, hiszen fegyelmi tárgyalás következett, és a Ferencváros labdarúgó-szakosztályának fegyelmi bizottsága 50 ezer forint prémiummegvonással büntette Wukovicsot, mert sportemberhez méltatlan viselkedésével erkölcsi kárt okozott a klubnak. A tárgyaláson ugyanakkor enyhítő körülményként vették figyelembe, hogy Wukovics akkor már 15 éve volt az FTC sportolója, és soha korábban nem volt semmilyen fegyelmi vétsége. A futballista elfogadta az ítéletet, nem fellebbezett.
Persze a futball közegét jól ismerők aligha lepődtek meg rajta, hogy az edzőtáborban összezárt játékosok szabadidejükben nemcsak Kosztolányi-verseket elemeznek. A Fradi akkori ügyvezetője, Szívós István sem igazán tudta eldönteni, hogy sírjon vagy inkább nevessen a történeten: „Nekem Wukovics elmondta részletesen a dolgot, szinte látom magam előtt, amint félmeztelenül, láncokkal a nyakán, alul zöld Umbro szerelésben, az arcán kispárnahuzatból készített álarcban a négy hölgy, négy kézilabdázónő elé ugrik… Először azt gondoltam, milyen szerencséje van, hogy nem volt közöttük Csíkné, mert kapott volna tőle egy akkorát, hogy egy életre elmegy a kedve a hülyéskedéstől.”
Ami azt illeti, Wukovics így is tanult az esetből, és később igyekezett jól viselkedni, hiszen megismerte az érzést, milyen megbélyegzett embernek lenni, és milyen kevés kell ahhoz, hogy valaki azzá váljon. „Meggondolatlan voltam, de nem vagyok elvetemült. Szép lassan a házunkban lakók is óvatosan elhúzódnak tőlem a liftben, az utcán pedig olyan szemmel néznek rám az emberek, mintha a gyönyöröket valóban a Népliget fái között kereső, sziszegő szatír lennék.”
Wukovics László azóta megkomolyodott, a sokat látott népligeti fák pedig a hosszú, sötét téli éjszakákon időnként visszasírják egyetlen olyan szatírjukat, aki sohasem bántott senkit. Ma egyébként az NB III-as Újbuda U17-es csapatának edzője (cikkünk 2011-ben készült – a szerk.). Játékosai még nem is éltek ’93-ban, de ha egy jó kis tréfához támad majd kedvük az edzőtáborban, bizonyosan tudni fogják, kihez forduljanak.
„Libasorban, egy-kettő!”
Wukovics László kérésünkre felelevenítette ama emlékezetes estét:
„Téli alapozás volt a népligeti edzőtáborban, hetek óta össze voltunk zárva, unatkoztunk, és különböző tréfákkal ugrattuk egymást. Ez az edzőtáborok velejárója volt. Aznap Bodnár Józsi masszőrnél gyülekeztünk. Ott volt Simon Tibi, Nagy Zsolti meg még néhányan, akik mindig foghatóak voltak egy kis tréfára. Aznap a portást akartuk megijeszteni, ahogy ez már gyakorlat volt évek óta, Bodnár Józsinak meg töméntelen mennyiségű aranylánca volt, azokat vettem a nyakamba. Este nyolc körül kikeveredtem a népligeti szálló elé, és át akartam osonni a portásfülkéhez, de egyszer csak embereket láttam futni a ligeten át, ezért megváltoztattam a tervemet, és amikor odaértek hozzám, kiléptem eléjük, majd erőteljes hangon közöltem velük, hogy »Gyerünk, gyerünk, azonnal hagyják el a ligetet, libasorban, egy-kettő!«. Koromsötét volt, azt sem tudtam, hogy kik voltak, fiúk-e vagy lányok, és már el is feledkeztem az esetről, amikor egy hét múlva Nyilasi Tibi összehívta a társaságot, és elmondta, hogy panasz érkezett visszavonult kézilabdás hölgyektől, akiket egy Fradi-melegítőalsós alak kizavart a Népligetből, és megkérdezte, hogy melyikünk volt az? Jelentkeztem: én. Azonnal hazaküldött az edzőtáborból, a Fradinál meg fegyelmi tárgyalást tartottak, ötvenezer forintra megbüntettek. Nagyon sajnáltam, hogy ilyen rosszul sült el ez a tréfa, mert tényleg nem akartam senkit bántani, nem is volt semmi tettlegesség, ha láttam volna a sötétben, hogy hölgyekkel van dolgom, nem csináltam volna ilyet. Természetesen bocsánatot kértem tőlük, és a következő edzésükre egy kosár rózsával állítottam be. Nem haragudtak rám, utólag még örülhettek is az esetnek, mert az ötvenezer forintot a csapatuknak ajánlotta fel a klub. Ebből az egészből nem lett volna semmilyen ügy, ha nem a holtszezonban történik. Szerencsére a karrieremre nem volt kihatással, néhány nap múlva együtt edzhettem a csapattal. De azért nagyon bántott, hogy jó ideig népligeti szatírnak csúfoltak.”
Nyilasi Tibor, az FTC akkori vezetőedzője így emlékszik vissza az esetre:
„Wukovics Laci mellett Balogh »Torony« Gábor is benne volt a balhéban, aki köztudottan vonzódott a fegyverek világához, már akkor is rendelkezett fegyverviselési engedéllyel, pisztollyal és maszkban kergették egymást a népligeti bokrok között. Nagyon rosszízű tréfa volt ez, amely különösen akkor vált kellemetlenné, amikor a kézilabdás hölgyek férjei megjelentek az edzőtáborban, és meg akarták ölni Wukovicsot. Én javasoltam Lacinak, hogy vegyen virágot, és kérjen bocsánatot a hölgyektől saját érdekében. Wukovics Laci igazi nagy mókamester volt, jópofa tréfáit azóta is emlegetjük, de ez momentán nagyon rosszul sült el.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. februári lapszámában.)
