Szöveg Veszprémi Linda Grafika P. Szathmáry István
Egy szovjet és egy magyar katona őrjáraton talál egy láda kincset az erdő mélyén. – Osszuk el testvériesen? – kérdi a szovjet. Mire a magyar: – Á, inkább fele-fele arányban! (Vicc a Rákosi-rendszer idejéből)
Sokan tudják, hogy a IV. Béla királyunk lányáról, a tatárjárás alatt az ottani Domonkos-rendi kolostorban élő Margit hercegnőről elnevezett Margitszigetet régen Nyulak szigetének hívták. Azt azonban rejtélyes homály fedi, miért. Trogmayer Ottó régész meggyőződése, hogy egy elírásról van szó, a sziget latin neve, az Insula leporum egy másolási hiba, egy betű kihagyása miatt eredetileg Insula leprorum volt, vagyis: „Leprások szigete” – és mivel ismert, hogy a középkorban a szigetet a különböző járványok, így a lepra idején is karanténként használták, mivel megfelelően el volt zárva Pesttől és Budától is, így ez az elképzelés nem is tűnik annyira légből kapottnak. A történészek elvitatkoznak ezen, mint ahogy azon is, hány leprás beteg hunyt el a szigeten; ami viszont számunkra érdekesebb: sokan magabiztosan állítják, a magyar futball haldoklása is pontosan itt indult el, a Margitszigeten.
„Nem a berni döntőn, nem is a svájci világbajnokságon ment minden tönkre. Hanem néhány héttel előtte. Közvetlenül a magyar–angol visszavágója előtt, amit 7:1-re nyert a magyar csapat” – olvashatjuk az Aranycsapat balszélsőjének, Czibor Zoltánnak a szavait Bocsák Miklós Kocsis és Czibor című, 1983-ban megjelent könyvében.
Mielőtt folytatnánk Czibor gondolatait, rövid történeti áttekintő: az 1952-es helsinki olimpián aranyérmes magyar válogatott 1953. november 25-én, az Évszázad mérkőzésén legyőzte Angliát Londonban 6:3-ra, ami az angol futball 90 éves történetének első hazai veresége volt egy nem a Brit-szigetekről származó csapat ellen. A történelmi vereség után az angolok visszavágót kértek Budapesten, amire 1954. május 23-án került sor, néhány nappal a svájci világbajnokság előtt. Az Aranycsapat ezt a találkozót 7:1-re nyerte meg (a nemzeti csapat másodszor játszott az újonnan épült Népstadionban, és ez volt ott az első győzelme), így pláne senki nem gondolta, hogy Sebes Gusztáv szövetségi kapitány csapata pár hét múlva nem világbajnokként tér haza Svájcból.
A 7:1 előtti napon, május 22-én a margitszigeti Nagyszállóban azonban történt valami, ami sokak szerint az NSZK elleni bukást okozta Bernben. De folytassuk Czibor Zoltán már megkezdett történetével: „Hazajöttünk Amszterdamból, és bevonultunk a Margitszigetre, készültünk az angolok ellen és persze a világbajnokságra. Akkor már kevés idő volt. Tisztázni kellett sok mindent. Azt is, hogy ki mennyi pénzt kapjon. Akkor történt, hogy Hegyi Gyula, az OTSB elnöke, Sebes Gusztáv és még valaki egyenként beszólított mindenkit, még a tartalékokat is egy szobába. Kezet fogtak velem is, átadtak egy borítékot, és azt mondták: »Gratulálunk azért, amit eddig tettél. Ezt azért adjuk, hogy megalapozd a jövődet!« Valami hasonló szöveget mondhattak a többieknek is. Kijöttem, aztán megnéztem: tízezer forintot kaptam. Jól van, gondoltam, ezzel ugyan olyan nagyon nem alapozhatom meg a jövőmet, de hát kedves dolog. Aztán csak nem fért a fejembe ez az egész. Kérdezem Kockát (Kocsis Sándor – a szerk.), mennyit kapott, mondja, hogy ő is tízezret. A Budai is annyit. Nekem akkor már egyre kevésbé tetszett, hogy az Öcsi (Puskás Ferenc – a szerk.), meg a Cucu (Bozsik József – a szerk.) szája a füléig ért. Valamit éreztem a levegőben, valahogy az egész nem volt tiszta nekem. Nem tudom, pontosan hogyan történt már, de egyszercsak elkezdtem mondani, amikor az Öcsi is a közelben volt, meg a Cucu is: »Adhattak volna többet is ennél a háromszázezer forintnál. Ha már az ember jövőjét alapozzák.« Öcsi szája felülről lefelé kanyarodott, a Cucu is csak nézett, szegény. »Czibor háromszázezret kap, mi meg csak kétszázezret?« – tört ki a vihar, Öcsi nem is fékezte magát. Nahát, így derült ki. Puskás és Bozsik kétszázezer forintot kapott, Budai, Kocsis és Czibor csak tízezret. De akkor még nem volt vége, más is kíváncsiskodott, kérdezett. Az is kiderült, hogy a játékosok többsége ötven-ötvenezret kapott, még a tartalékok is! Csak mi hárman tízezret! […] Vajon miért csinálták ezt velünk? A Kocka akkor élete legjobb formájában volt. Én közel harminc mérkőzést játszottam majdnem egyhuzamban. Nekünk sohasem mondták azt, hogy kisebb értékűek vagyunk, mint Puskás, Bozsik. Igaz, Guszti bácsinak mindig Öcsi, meg Öcsi, meg újra Öcsi volt a kedvenc gyerek – de hogy lehet az, hogy még a tartalékok is többet kapnak? Ennyivel többet kapnak?”
Az indokokat is tudni vélte a könyvben idézett megszólalása szerint Czibor: „Csak egyetlen dologra gondolhattam. Mi annak idején hárman a Fradiban játszottunk. Abban a Fradiban, amelynek betiltották a pályáját, mert a szurkolói közé fasiszták keveredtek. De mi akkor tizenkilenc évesek voltunk, örültünk, hogy játszhattunk, bajnokságot nyertünk, és nem foglalkoztunk azzal, hogy kik keveredtek a szurkolók közé! A válogatottban a vezetők mégis úgy hívtak minket: a három fasiszta. Pardon, ezt nem mindegyikük tudta ilyen szépen kimondani. Volt, aki úgy mondta: faccsiszta. Érted ezt? A Kocka, akit a labdán és a pályán kívül semmi sem érdekelt, akinek ha azt mondják, Mussolini, megkérdezi, melyik csapatban játszott, szóval ő, meg a Púpos, aki ugyanolyan egyszerű gyerek volt, mint én: fasiszta. Csak erre tudtam gondolni, mert semmi más oka nem volt a megkülönböztetésnek!”
A könyv szerzője, Bocsák Miklós annak idején megkérdezte az ügy másik két „kárvallottját”, Budai Lászlót, valamint Kocsis Sándornét is – mert az 1979-ben elhunyt Kocsis Sándort már nem tudta. Ők határozottan megerősítették Czibor állításait. „Az Aranycsapat bomlása még a világbajnokság előtt, a magyar–angolt megelőző margitszigeti osztozkodáskor kezdődött meg – mondta Kocsis özvegye. – Amikor Puskás, Bozsik kétszázezret kapott, a többiek ötvenezret, Sanyi, Budai és Czibor tízezret. Ez olyan felháborító, ez olyan igazságtalan dolog volt, hogy teljesen megbontotta a csapategységet. Akkor alakultak ki a klikkek, akkor fordult elő először, hogy féltékenykedni, irigykedni kezdtek.”
Budai pedig úgy emlékezett, hogy tizenötezret kaptak, de ettől a kis különbségtől eltekintve ő is igazolta Czibor és Kocsisné állításait.
De lehet-e tényleg ennek tulajdonítani a berni vereséget? Hiszen az odáig vezető út csodálatos volt, az NSZK elleni 8:3-as diadal, a brazilok és uruguayiak kiejtése során nyoma sem volt megbomlott csapategységnek, vagy a margitszigeti pénzosztás másnapján, az angolok elleni 7:1 sem arról árulkodott, mintha gyógyíthatatlan lelki sebekkel játszana a csapat a tényleg példátlan igazságtalanság után. „Én akkor, a magyar–angol mérkőzés előtti éjszakán nem tudtam aludni – mondta Czibor. – Talán csak két-három órára pihent el az agyam. […] Én az osztozás előtt tudtam, hogy az angolok elleni mérkőzésünket a világ figyeli, hogy az egész ország lélekben ott lesz a Népstadionban. És ott lesz kilencvenvalahányezer ember. Rettenetesen szerettem volna ezeknek az embereknek, az összes becsületes magyar embernek örömet, boldogságot szerezni. És most mégsem tudtam erre gondolni! […] Elkezdődött a mérkőzés. Én azt sem vettem észre, hogy nézők ülnek a lelátón. Nem is hallottam a kiabálásaikat. Úgy kóvályogtam a pályán, mint egy szélütött. És csak az járt a fejemben, miközben Öcsi nyomta a szöveget, ide tedd, oda tedd, hogy istenem, ez az ember hússzor annyit ér, mint én?! Csodálom így utólag, hogy ha hozzám ért a labda, az emberek nem fütyültek. Mert szabadultam tőle, minden elképzelés, elgondolás, cél nélkül. A félidőben, amikor mentünk az öltözőbe, akkor tértem magamhoz.”
Nagy titkok őrzője: a margitszigeti Nagyszálló
A második félidőre azonban már az „igazi” Czibort láthatta a közönség. A Népsport tudósítójának is szemet szúrt ez, így értékelt másnap a sportnapilap: „Czibor az első félidőben nem nyújtotta azt, amit tud. A szünet után mintha kicserélték volna, villámgyors, ördöngösen cselező csatár vált belőle. Az ő eredménye a negyedik, ötödik és hatodik gól kidolgozása.” Mint ahogy a világbajnokság során sem lehetett a sértettség nyomát sem látni Czibor játékán, még az NSZK ellen elveszített döntőben is betalált.
A történethez tartozik még, hogy az eset után Kocsis Sándor édesanyja bement az OTSH-hoz, megkereste Hegyi Gyulát, és elmondta, hogy ezt nem tehetik meg az ő gyermekével. A panasz hatására Kocsis pénzét felemelték 50 ezerre. Így aztán Czibor is szólt, és ő is megkapta az ötvenezret. Budai László viszont nem reklamált, így nem is kapott többet.
Sebes Gusztávék egyenként szólították a fiúkat, és átadták a borítékot
Bern után a sporthivatal nem követte el újra ezt a hibát, minden játékosnak egyaránt 50 ezer forint jutalmat adott a „kiváló helytállásért” (az erről szóló határozat ma is megvan). A „klasszikus” Aranycsapatból csupán szegény Budai kapott megint kevesebbet, 25 ezret, ő a cserékhez hasonló jutalmazásban részesült, helyette Tóth Józsefet kezelték a nemzeti csapat első számú jobbszélsőjeként, így neki járt az 50 ezer.
„Naiv, elképzelés nélkül kivitelezett jutalmazás”
Megkérdeztük az Aranycsapat két tagját, hogyan emlékeznek vissza a margitszigeti pénzosztásra. Nem mondhatjuk, hogy tökéletesen egybevág a két múltidézés…
Buzánszky Jenő, a válogatott jobbhátvédje: „Sohasem tudtam, ki mennyit kapott akkor, nem is érdekelt. Tudtommal nem voltak nagy különbségek, én úgy értesültem, hogy Puskásék kilencvenezret kaptak, én pedig hetvenet vagy nyolcvanat. Az is számított, hogy ki mennyit játszott, vagy hány éves. Volt valamennyi differencia, de ezt mi természetesnek tartottuk, mint ahogy ma is van különbség a játékosok fizetésében egy csapaton belül. Aki kevesebbet kapott akkor, reklamált, hogy miért nem annyi jár neki, mint másnak, de nem hiszem, hogy kukorékolni kellett volna ezért, örülni kellett azokban az években, hogy egyáltalán jut valami, nem is számítottunk rá. Kicsit meg is lepődtünk, hogy megint pénzt osztanak, mert a hat három miatt már megkaptuk a jutalmat, ezt nem is indokolták, miért osztják, afféle kedvcsinálónak tűnt a világbajnokság előtt. Egyébként sem olyan világ volt akkoriban, mint manapság, nem a kluboknál voltunk állásban, hanem különböző állami cégeknél, onnan kaptuk a fizetésünket, már ez is különbségeket teremtett, csak a prémium volt egységes. De sohasem tudtuk, mennyi pénzért játszunk, csak egyet tudtunk: több gólt kell rúgnunk, mint az ellenfél. Az pedig teljes valótlanság, hogy emiatt veszítettük volna el a világbajnokságot. Pénzbeli dolgok miatt egy világbajnoki döntőt senki sem veszít el. Mindenki meg akarta nyerni a döntőt, csak a játékvezető miatt kaptunk ki.”
Grosics Gyula, az Aranycsapat kapusa: „Nagyon szerencsétlen dolog volt ez, mély nyomokat hagyott a csapat játékosaiban. A különbség – jogosan vagy jogtalanul – jelképezte a játékosok helyét a csapatban. Amit Kocsis, Czibor és Budai elmondott abban a könyvben, az úgy igaz. Máig emlékszem mindenre: rövid bevezető után a játékosokat egyesével hívták be egy szobába, ott volt Hegyi Gyula az OTSB-től, Barcs Sándor az MLSZ-től és a kapitány, Sebes Gusztáv is a szobában. Már az nagyon feltűnő volt, hogy rögtön közölték: ami benn történik, azt sohasem mondhatjuk el a többieknek. Szigorúan titkos eseményként kezelték. Ennek ellenére volt olyan játékos, aki a kapott betétkönyvet – mert nem készpénzt kaptunk, hanem takarékbetétkönyvet – a kezében lobogtatva lépett ki, így persze azonnal megtudta mindenki, mennyit kapott. Nagyon szerencsétlen, hogy ilyen módon szervezték ezt meg, épp a vébé előtt, borzasztóan felkavarta az érzelmeket, kimondatlan feszültséget keltett, nem a játékosok egymás közötti viszonyában, hanem a csapat belső életében. Voltak, akik azonnal el akartak menni a szállóból. Pedig ez szombati nap volt, másnap jött a meccs az angolok ellen. Akkor sem értettem és most sem értem, hogyan merészelték ezt tenni az elvtársak a csapattal az angol meccs előtt. Jó szándékú, de nagyon rosszul kivitelezett jutalmazás volt ez. Ilyen naivan, rosszul, elképzelés nélkül kivitelezni egy ilyen jelentős aktust nem szabad. Különbséget ugyan lehet tenni, de ilyen nyilvánosan nem. Ellent mondok viszont mindenkinek, aki a margitszigeti Nagyszállóig vezeti vissza a berni vereséget. Sohasem lehetett felfedezni, hogy szakmai, morális vagy pénzbeli különbségek befolyásolták volna a csapat szereplését.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2013. áprilisi lapszámában.)
