A magyar futball nagy vázaügye – az igazságtétel

 

 

 

 

Vannak olyan mitikus történetek, amelyek évtizedeken át keringenek egy adott társadalomban vagy egy kisebb közösségben, mindig újra és újra elmesélik azokat, és soha senki sem veszi a fáradságot, hogy utánajárjon: igaz-e, valóban úgy történt-e minden? Talán mert feltétlenül bíznak a szavahihetőségében annak, akitől a történetet hallották, talán titkon félnek attól, hogy a valóságban nem olyan szép vagy humoros a sztori, mint ahogy szájról szájra jár.

A magyar futballtörténelemnek is van egy több mint fél évszázados slágertörténete, amelyről soha senki sem törölte le a port. A történet Végh Antal 1974-ben kiadott híres szociográfiai esszéje, a Miért beteg a magyar futball? lapjain olvasható, egy olyan fejezetben, amelyben arra hoz példákat, hogy a magyar futballisták olyan buták, mint egy asztal. Hogy például az MTK játékosai egyszer Athénban járván nem voltak hajlandóak megnézni az Akropoliszt, mondván: „még egy zsilettpengét sem vettünk, mit érdekelnek minket azok a kövek, van itt kő meg rom mindenfelé elég, láthatunk útközben is”. Vagy amikor egy magyar focista Párizsban az Eiffel-tornyot látva döbbenten közölte a csapattársaival, hogy nem is olyan ferde.
Aztán tér rá a mi történetünkre, amely 1954-ben esett meg a Vasas játékosaival. Idézzük: „Franciaországban, Nizzában játszott a csapat, és egyik este valaki vendégségbe hívta az egész társaságot. Senkinek sem volt kedve, de mert a meghívás szívesen hangzott, el kellett menni, az elmenetel kényszere alól csak a nagymenők húzhatták ki magukat. A tartalékok, az ifisták meg még egy-két vállalkozó kedvű játékos és vezető mentek a vacsorára. Kapott ajándékba mindegyikük egy-egy vázát. Azok is, akiket pluszedzés okán kimentettek a többiek. A vázákból maga válogathatott mindenki, emiatt nézeteltérés támadt, mindenkinek a kisebb vázák kellettek volna – az könnyebben elfért a cuccok közt. Másnap, vonaton utazva, azzal szórakoztak, hogy betettek egy sapkába tíz frankot, és aki a vonat ablakán – átmenve egy hídon – úgy tudta a vázát beledobni a folyóba, hogy az nem tört össze a híd korlátján, azé lett a dohány. Persze volt, aki nem játszott, volt, akit nem érdekelt ez sem. Azt mondják, egy játékos hazahozta a maga vázáját. Ő szerette az ilyen csecsebecséket. Ez a váza – azokból az ajándék vázákból talán az egyetlen – ma is megvan. A futballistát úgy hívják, hogy Raduly József. A Vasas egykori jobbszélsője. Ma az öregfiúk válogatottjának tagja. Aki pedig a vázákat ajándékozta, és vendégségbe hívta a magyar munkáscsapat tagjait, őt Pablo Picassónak hívták.”

Nos, igen, mi magunk is tudjuk, hogy a futballisták közül visszavonulásuk után viszonylag kevesen mennek el agysebésznek, de a kétségkívül széles műveltségű Végh Antaltól talán több mint tiszteletlenség, hogy ilyen lekezelően ír azokról a futballistákról, akik játékukkal oly sok embernek szereztek örömet. Különösen úgy, hogy a jól hangzó sztori mintegy felerészt nem több légből kapott mesénél. Végh Antal ugyanis az előző rendszer ünnepelt (újság)írójaként lényegében bármit leírhatott, állításainak csak a legritkább esetben jártak utána, és ha meg is tették, a cáfolat nem nagyon kaphatott fórumot. Állítólag ezzel a történettel kapcsolatban is többen kértek utólagos helyreigazítást, de az újabb és újabb kiadásokban rendre változatlan formában jelent meg a „vázaügy”, nyilván, mert így hangzott jól. Végh Antal egyébként is védett író volt, aki csak látszólag volt a múlt rendszer megmondóembere, az újságírók Hofija, valójában körön belül volt, olyannyira, hogy neki engedélye volt a rendszer bírálatára, amiként Hofi Gézának, ahogy az Menyhért Mészáros László Hofi-maffia című könyvéből is kiderül.

 

 

Ezért aztán Veszprémi Linda úgy döntött, utánajár: megtörtént esetről vagy fantáziadús írói meseszövésről van szó? A leginkább illetékeseket kerestük fel, a Vasas akkori csapatának két, még életben lévő játékosát, az egykori jobbszélső Raduly Józsefet (aki Végh Antal szerint egyedüliként tartotta meg a becses vázát) és a fedezet Berendi Pált. A csapat harmadik életben lévő tagja, Teleki Gyula azon a túrán nem vett részt.
„Ó, hát már megint ezekre a vázákra kíváncsi valaki?! – kérdezi nevetve a most 84 éves Raduly József, de aztán szívesen eleveníti fel emlékeit arról a franciaországi túráról. – Nem tudom, hogy Végh Antal honnan vette ezt a történetet, vagy kitől hallotta, de alaposan kiszínezte, az biztos. Jól értett ehhez. Van benne sok igaz epizód, csak éppen a lényeg nem az. Szakszervezeti túrán voltunk Franciaországban, és nemcsak a futballcsapat, hanem csaknem valamennyi szakosztálya a Vasasnak. Ott volt minden fontos sportolója a klubnak. Mi négy nagyvárosban léptünk pályára: Nizzában, Toulonban, Cannes-ban és Párizsban. Egyébként minden meccsünket megnyertük, a miénk volt akkoriban a világ egyik legjobb csapata. Valószínűleg Picasso is sokat hallott rólunk, vagy kedvelte a játékunkat, mert meghívott magához egy tengerparti városban található villájába. Igazából nem egy hatalmas vacsorára kell gondolni, ez inkább egy amolyan délutáni séta volt a kertjében, majd kaptunk uzsonnát, és volt ott kirakva nála rengeteg váza, kisebbek-nagyobbak, és azt mondta, hogy aki szeretne, az nyugodtan vigyen magával egyet. Vittünk annak is, aki nem jött el. Nekem egy kisebb váza jutott, széle-hossza körülbelül tizenkét centiméter. Tudtuk, hogy Picassónak hívják a vendéglátónkat, de azért olyan sokat nem tudtunk róla, csak annyit, hogy híres spanyol festő. De a lényeg: nem ezeket a vázákat dobálták ki a fiúk a vonat ablakából azon a hídon. Az történt, hogy két meccs között meghívtak minket egy edzőmeccsre egy francia kisvárosba, már nem emlékszem a nevére, ahol akkor készült el egy új stadion. A meccs után mindannyian kaptunk egy lapos porcelán hamutartót, amelyre az volt írva, hogy »Stalino«, gondolom, Sztálinra utalt a felirat (jelentheti azt is, hogy acél, vas, vasas – a szerk.). Ezek körülbelül húsz centiméter átmérőjű, tányérszerű hamutartók voltak, és amikor átmentünk azon a hídon, valakinek eszébe jutott, hogy kidobja az ablakon, mert olyan szépen repült, olyan volt, mint a diszkosz. De a Picasso-vázákat mind hazahoztuk, emlékszem, Bundzsák Dezsőnek pontosan ugyanolyan volt, mint nekem, láttam is nála. De az öreg Kamarásnak (Kamarás Mihály – a szerk.) is megvolt, és szerintem mindenkinek. Én a hamutálat is megtartottam, használtam is, amikor még dohányoztam, de évek óta már nem találom sehol, lehet, hogy eltört.”

 

Mi sem bizonyítja jobban Raduly József igazát, minthogy amikor felkerestük Berendi Pált, ő is meg tudta mutatni a saját Picasso-vázáját, vagyis tény, hogy nem csak egy ember tartotta meg. Sőt neki mindjárt kettő is van, mert a kapus, Kovalik Ferenc neki adta az övét is. „Nagyon csalódott voltam, amikor kijött Végh Antal könyve, és ilyen valótlanságok jelentek meg benne. Azonnal meg tudtuk volna cáfolni, hiszen mindannyian elvihettük volna neki a saját vázánkat bizonyságként, de én például úgy voltam vele, hogy nem fogok utána rohangálni, hogy helyreigazítást kérjek, felőlem írjon, amit akar. Fogalmam sincs, hogy miért hívott meg magához minket Picasso, a menedzserünk szervezte meg a találkozót, de olyan titkolózás volt, hogy mi még a menedzser nevét sem tudhattuk. Én például azt is tudom, hogy a Telekit miért nem engedték el itthonról velünk arra a túrára, de ezt sohasem fogom elárulni senkinek, ez kemény politika. Engem az érdekelt, hogy minden meccsünket megnyertük, az utolsó mérkőzésen Párizsban a nagy Racing Parist vertük meg négy kettőre. Picasso háza egyébként Cannes-ban volt, a »La Villa California«, de oda a többi sportoló nem ment, csak mi, focisták. Fehér és sötétzöld vázák közül lehetett választanunk, fehérből nagyon kevés volt, nekem sötét jutott, Raduly Jóska viszont fehéret kapott. Eszünk ágában sem volt kidobni azokat az ablakon. Bár nem egy vasúti kocsiban ültünk mind, elképzelhető, hogy valaki kidobta, akit nem láttam, de nem tudom elképzelni. Csak jót mosolyogtunk később mindig, amikor szóba került Végh Antal és a vázaügy.”

Az első félidőt 1974-ben tehát Végh Antal nyerte meg a futballisták ellen, a második félidő után most, 2011-ben azonban az eredmény úgy módosult: Igazság–Végh Antal 3–1. És mi lenne, ha még Bundzsák, Csordás, Baróti is mesélni tudna? Hát még a vázák…

Veszprémi Linda

 

 

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. novemberi számában.)