Szöveg Veszprémi Linda Grafika Hudi Dániel
Az, hogy mi számít bűncselekménynek, koronként változhat. Ma semmiképpen sem jutna eszünkbe annak tekinteni azt, ha egy futballcsapat lejátszik néhány barátságos mérkőzést Dél-Amerikában, ám a kommunista diktatúra csúcsán, az 1956-os forradalom vérbe fojtását követő hetekben, hónapokban természetesen annak számított a Budapest Honvéd engedély nélküli tengerentúli „portyázása”, pláne figyelembe véve azt, hogy a kispesti egyesület az 1949-es politikai fordulatot követő, a sportot is gyökeresen megváltoztató átrendezések után katonacsapatnak minősült, játékosai pedig katonatiszteknek, így a hatalom az engedély nélküli túrát fegyveres testület kötelékében elkövetett szolgálatszegésnek tekintette, ha úgy tetszik, dezertálásnak. Így kerülhetett az 1957 elején brazil klubcsapatok ellen játszott hét mérkőzés bűnügyi rovatunkba, de az akta szereplőit azóta szerencsére már rehabilitálták – de facto és de jure is.
A dél-amerikai túra ajánlatát 1956. november végén-december elején Párizsban közvetítette az Östreicher Emil menedzser vezette Honvédnak Julius Ukrainczyk, a neves nemzetközi mérkőzésszervező. A Honvéd épp túl volt az Athletic Bilbao ellen a Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) első kiírásának első fordulójában idegenben játszott, november 22-i 3:2-re elveszített mérkőzésén, és Nyugat-Európában túrázott, ahová először engedéllyel – a Minisztertanács elnöki tisztségét azokban a napokban betöltő Nagy Imre jóváhagyásával – utazott el november elsején, és a szovjet tankok bevonulása után nem tért haza, hanem néhány más klub játékosával kiegészülve, afféle all-star válogatottá összeállva (tagja volt a keretnek Szusza Ferenc a Budapesti Dózsából, Lantos Mihály, Kis Szolnok István és Sándor Károly az akkor Vörös Lobogónak nevezett MTK-ból, az akkor már a Tatabányára száműzött Grosics Gyula vagy a válogatott kapus sógora, Bagoly Bertalan Dunaújvárosból), jól fizető gálameccsekből tartotta fenn magát a budapesti helyzet miatt az UEFA által Brüsszelbe helyezett, december 20-i visszavágóig.
Ezekben a hetekben Brazíliából is megerősítették az anyagi szempontból is kecsegtető ajánlatot: tíz mérkőzésre szóló meccsenkénti tízezer dollárról. Csak egy táviratot küldtek és a repülőjegyeket a Flamengótól, nem volt semmilyen szerződés, nem volt utasbiztosítás, mégis mindenki úgy érezte, hogy ezt nem lehet kihagyni. Könnyen lehet, hogy a brüsszeli BEK-visszavágót „elengedte” a csapat, amely lélekben már Dél-Amerikára készülődött, mindenesetre a 3:3-as döntetlen a búcsút jelentette a BEK-től (1:1-nél Faragó Lajos kapus sérülése miatt a balszélső Czibor Zoltán vállalta, hogy beáll a kapuba, öt perc alatt kapott is két potya gólt, ezzel el is dőlt a továbbjutás). Brüsszel nem csupán a BEK-től való búcsú miatt volt fontos állomás, hanem azért is, mert az MLSZ küldöttjeként Sebes Gusztáv, az Aranycsapat korábbi szövetségi kapitánya ott találkozott a csapattal, hogy rábeszéljen mindenkit a hazatérésre. A vita hevében állítólag Czibor egyszer rá is förmedt a szakemberre: „Öreg, minek erőlködik? Úgysem megyünk haza!” Puskás ekkor azzal a konszenzusos javaslattal állt elő, hogy személyesen garantálja a csapat hazatérését, ha engedélyt kapnak a túrára, sőt invitálta is Sebest, hogy tartson velük, ám a volt kapitány nemet mondott erre, és üres kézzel utazott haza. A találkozó után, az olaszországi, liguriai Ospedalettiben, a Hotel Reginában január 5-én drámai hangulatú játékosértekezletre (néhány játékos hozzátartozója is kiérkezett már ekkor) került sor, amelyen ki-ki maga döntött a sorsáról. A csapat hangadói ekkor már a tengerentúli utazás mellett érveltek, hiszen 1947 óta egyáltalán nem engedélyezett a hatalom magyar együttesek dél- amerikai fellépést (lásd keretes írásunkat). A többség a túrára szavazott, de a játékosok közül Palicskó, Solti, Tichy, Machos, Babolcsay és Budai I, valamint Szűcs Ernő masszőr és Madarász Endre szakosztályvezető alezredes hazatért. A MLSZ közben határozottan megtiltotta a csapatnak, hogy elutazzon Dél-Amerikába, egyben tájékoztatta a nemzetközi szövetséget is az illegális cselekedetről, a FIFA pedig – miután sikertelenül próbálta jobb belátásra bírni az MLSZ-t – az erről szóló passzust szétküldte a nemzeti szövetségeknek. (A sors fintora, hogy Nagy Marcell MLSZ-elnök nem sokkal később maga is disszidált.) A magyar sajtónak Östreicher már január 6-án telefonon megerősítette, hogy eltökéltek az indulásra, ugyanakkor rendkívül sajnálják, hogy az MLSZ nem járult hozzá a legalizáláshoz.
A csapat gépe 1957. január 9-én ért földet Rio de Janeiróban. A fogadtatás hihetetlen volt, később Pelé is mesélt arról, milyen meghatározó élménye volt Puskásékat látni a lelátóról. Az első meccsükre, amelyet január 19-én játszottak 50 fokos déli hőségben a Maracana Stadion 113 ezer fizető nézője előtt, még a brazil köztársasági elnök, Juscelino Kubitschek is kiment. Az ellenfél a Flamengo volt, amely 6:4-re győzött. Négy nappal később a Garrinchát, Didit vagy Nilton Santost is felvonultató Botafogo volt az ellenfél, ezt a meccset 4:2-re a Honvéd nyerte meg. Az MLSZ eközben folyamatos táviratozással igyekezett nyomás alá helyezni a FIFA-t, hogy tiltsa le a túrát, és büntesse meg a brazil szövetséget, de remekül lehetett húzni az időt azzal, hogy a FIFA kilátásba helyezte az ottani szövetség büntetését, az pedig a Flamengo és a Botafogo megregulázását. De az MLSZ-ben érezték, hogy ez csak amolyan ejnye-bejnye, és a dél-amerikaiak ellen fordult: lemondta a válogatott 1957 nyarára esedékes, hivatalos riói fellépését. Igaz, máig nem lehet biztosan tudni, eredetileg is nem csupán arra találták-e ki a meccset, hogy legyen mivel sakkban tartani a brazilokat.
A levegő mindenesetre egyre fogyott a túrázó csapat körül. Sándor Csikar visszaemlékezése szerint a bizonytalan brazil testület még a riói érsek véleményét is kikérte az ügyben, de mivel ő megáldotta a futballistákat, folytatódhattak a meccsek. Egy ideig. A harmadik meccsen a Honvéd Sao Paulóban 6:4-re legyőzte a Flamengót, majd visszatérve Rióba, 3:2-re megint a magyar együttes nyert. Az egyre fáradtabb és nyugtalanabb csapat aztán 6:2-re kikapott a Flamengo és a Botafogo vegyes gárdájától. Közben az MLSZ és a FIFA fenyegetőzései elérték a céljukat, a brazil csapatok nem mertek több mérkőzést lekötni a Honvéddal. Két találkozóra azonban még sor került Venezuela fővárosában, Caracasban. Február 13-án 5:3-ra nyert a Flamengo, majd 19-én 1:1-et játszottak a felek. Ez volt a nagy Honvéd utolsó mérkőzése, Puskás, Kocsis és Czibor soha többé nem szerepelt a csapatban. A „fekete túra” ezzel véget ért, a három sztár a szabad világot választotta, a többiek hazatértek, és rövidebb-hosszabb eltiltások után folytatták a pálya futásukat. Ekkora már a játékosok családtagjainak többségét sikerült kicsempészni a viharvert hazából, és Bécsben beszélték át a lehetőségeiket. Puskás kezébe jutott egy pocskondiázó magyar újságcikk, és attól is joggal tarthatott, hogy mint csapatkapitánnyal olyan példát statuálnak, mint 1951-ben az újpesti Szűcs Sándorral, akit felakasztottak. Kocsist a felesége beszélte rá a kinnmaradásra, Czibor pedig a szokott stílusában úgy fogalmazott: „Nem akartam végignézni, ahogy a dicsőséges Vörös Hadsereg másodszor is felszabadítja hazánkat”.
Szigorúan véve a törvény betűit, katonatisztként elkövetett tettükért halálbüntetés járt volna, legfeljebb az menthette volna meg őket, hogy népszerű futballisták. Nem véletlen, hogy Puskás is csak 1981-ben mert először hazatérni, mert a bűncselekmény elévülése ideje épp 25 év volt, és még így sem lehetett biztos benne, hogy nem tartóztatják le. Az ENSZ által kikényszerített általános amnesztia idején, 1963-ban már leállította ellene a nyomozást a katonai ügyészség (az erről szóló határozatot mindig magánál hordta). Az utolsó évtizedébe lépő, haldokló rendszer azonban feloldotta „bűnei” alól őt és társait is (noha mindvégig rajtuk tartotta a szemét a magyar titkosszolgálat), utóbb pedig hivatalosan is rehabilitálták Puskást, Czibort és Kocsist „katonaként” elkövetett tettükért.
TILTOTT LATIN PORTYÁK
Egy időben úgy tartotta a pesti vicc, hogy futballistáknak nem is kell kabátot vásárolniuk, mert a telet úgyis Dél-Amerikában töltik. Annak, hogy Puskásékat annyira csábította a brazíliai meghívás, az is lehet az oka, hogy 1947, a Fradi mexikói és Egyesült Államok-beli kirándulása után a hatalom nem engedélyezte a korábban népszerű túrákat az óceán túlpartjára, miközben mindig hitegette vele a játékosokat. A háború utáni években Törökországba, Palesztinába vagy Egyiptomba elengedtek egy-két csapatot, 1954 után Nyugat-Európába is, majd 1957-ben a Ferencvárost Ausztráliába, 1961-ben a Dózsát Közép-Amerikába, 1962-ben pedig az MTK-t New Yorkba, de a futball Európa melletti másik fellegvárának számító Dél-Amerikába a háború után először csak 1962 decemberében utazhatott magyar klubcsapat – épp a rendszer által felkarolt Vasas.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. márciusi számában.)
