Szöveg Veszprémi Linda Grafika P. Szathmáry István
Amikor még senki sem használta ezt a szót futballcsapatra, Magyarországnak volt már szerethető válogatottja: az a Dunai Antal szövetségi edző által vezetett, többek között Lisztes Krisztián, Egressy Gábor, Sebők Vilmos, Dragóner Attila, Hrutka János, Dombi Tibor, Sándor Tamás vagy Zavadszky Gábor nevével fémjelzett olimpiai együttes, amely kivívta a szereplés jogát az 1996-os atlantai ötkarikás játékokra. Ez annál is inkább nagy tett volt, mert olimpián és Európa-bajnokságon akkor már 24, világbajnokságon pedig tíz éve nem szerepelt magyar csapat, ahogy azóta sem, egyiken sem. A szurkolótábor bizakodva tekintett a Dunai-csapat olimpiai részvétele elé, és az optimista várakozásokat táplálta, hogy a 16-os mezőnyben Magyarország egyike volt a csupán öt európai együttesnek, és 1996. március 12-én, egy emlékezetes havas mérkőzésen, az Üllői úton telt ház előtt a Skócia elleni 2–1-es győzelemmel hazánk Európában elsőként vívta ki az olimpiai kvalifikációt.
Kivételesen tehetségesnek tűnő generáció, telt házas meccsek, a közönség szeretete, legendák a kispadon (Dunai munkáját Bene Ferenc segítette), egy azóta is példa nélküli MLSZ–MOB összefogás, egy minden szálat összefogó, nagyszerű, felkészült menedzser, Magyar Zoltán, és ha nem is mindig jó játékkal, de általában győztes csapat, nem csoda, hogy újra a régi szép idők visszatértét várta a magyar futballszurkoló. Azonban mintha mifelénk ez ilyenkor törvényszerű lenne, azonnal jöttek a sorscsapások, egymás hegyén-hátán. Kezdődött azzal, hogy a sorsolásnál azonnal belenyúltunk a halálcsoportba (D): ellenfélként kaptuk az akkor már BL-győztes Nwankwo Kanuval, valamint a ’94-es, ’98-as vb-n brillírozó Amunikével, Babayaróval, Babangidával, Westtel, Okochával, Olisehhel, Ikpebával felálló Nigériát, a Ronaldót, Roberto Carlost, Didát, Bebetót, Rivaldót soraiban tudó Brazíliát és a már a szárnyait bontogató Japánt. Nem becsültük túl az erejüket: végül Nigéria nyerte meg az olimpiát, Brazília pedig a bronzérmet. Második csapásként érkezett, hogy a védelem vezéralakja, az egyik túlkorosként számításba vett Fradi-hátvéd, Telek András visszamondta a szereplését, mert az olimpia alatt tartotta az esküvőjét (bővebben lásd a FourFourTwo magazin 2010. novemberi számában).
Természetesen a sérülések sem kíméltek minket: Lisztes Krisztián, Dárdai Pál és Sándor Tamás is megsérült, és bár mindketten pályára léphettek a tornán, csak az utolsó pillanatokban estek be, utólag mentek a csapat után. Bizonyára nem tett jót az olimpiai válogatottnak a felkészülés végső stádiuma sem. Mindenki arra készült, hogy Dél-Koreában lép utoljára pályára az olimpia előtt a csapat, hiszen hihetetlen, 400 ezer dolláros meghívás érkezett az MLSZ-hez az ázsiai országból. Mégpedig a hagyományos és rangos Elnök-kupára, amelynek védnöke a regnáló dél-koreai elnök, Kim Jung Szam volt. A nem kívánt időeltolódás, a meglehetősen „magyaros” angolsággal megírt felkérő levél és az egyébként is gyanakvásra okot adó körülmények miatt végül elálltunk a távol-keleti túrától – hogy aztán az MLSZ-vezérkarnak és Dunai Antalnak legyen oka egymásnak esni, hogy ki a hibás az elmaradt zsíros hakni miatt. Helyette – az akklimatizálódást is szem előtt tartva – egy közép-amerikai túrára utazott el az olimpiai válogatott, de aligha tett jót a lelkeknek a közvetlenül a torna előtt zsinórban elszenvedett három vereség a mexikói válogatottól (1–0), a Guadalajarától (2–1) és Hondurastól (4–1).
És persze elindulás előtt, még itthon is akadt balhé: a Sport plusz Foci „beépített emberének” jelentésére hivatkozva arról írt, hogy a tatai edzőtáborból néhányan engedély nélkül kiszöktek diszkóba, és sokan feltételezik, hogy ez áll annak hátterében, hogy az első olimpiai meccs előtt Dunai Antal minden magyarázat nélkül, máig feltáratlan okokból hazaküldte az olimpiai faluból a védelem két oszlopát, az amúgy egyaránt nem teljesen egészséges Mátyus Jánost és Hrutka Jánost. Mindez azonban semmi ahhoz képest, ami közvetlenül az első mérkőzés, a Nigéria elleni összecsapás előtti este és éjszaka zajlott a szálláson. Az rendben van, hogy az olimpia hosszú évtizedeken át az amatőr sport zászlóvivője volt, de az tényleg az amatőrizmus tetőfoka, hogy a sportvezetők éppen a nyitó meccs előtti este látták jónak megbeszélni a játékosokkal a premizálási rendszert… Ezen a napon érkezett meg ugyanis Budapestről Atlantába a sportvezérkar Laczkó Mihály MLSZ-elnökkel, Czékus Lajos főtitkárral és az öttusában olimpiai bajnok dr. Török Ferenc MLSZ-elnökségi taggal, és hívta össze tanácskozásra a keretet. Nem tisztünk igazságot tenni a kérdésben, de tény, hogy az időzítés a lehető legrosszabb volt, különösen azért, mert az álláspontok meglehetősen távol álltak egymástól, ennek aztán az lett a következménye, hogy késő éjszakába nyúló, heves vita alakult ki a játékosok és a vezetők között, pedig biztosan lett volna fontosabb tennivaló a későbbi aranyérmes elleni meccs előtt, mint a pénzen vitatkozni.
A későbbi olimpiai bajnok Nigéria ellen csak egy góllal maradtak alul a mieink
Sokan sokfélét mondtak, hogyan lenne jó, de persze bonyolította a dolgokat, hogy az MLSZ akkoriban szegény volt, mint a templom egere, a rendszerváltás óta ugyanis állami támogatás nélkül tengődött. Az alapvető ellentétet az okozta, hogy az MLSZ inkább a csoportból való továbbjutást díjazta volna ütősebb prémiummal, míg a játékosok – talán sejtve, hogy ebből a csoportból szinte lehetetlen továbblépni – az egyes meccsek nagyobb díjazását szorgalmazták. A szövetség eredeti ajánlata az volt, hogy minden csoportmeccs megnyerése 150 ezer forint jutalmat jelentene fejenként a futballistáknak, és a csoportból továbbjutás esetén az addig megszerzett prémium megduplázódna. Ezt azonban Dunai Antal nem fogadta el. Az indokait a Sport plusz Fociban el is mondta: „Százezer forintért játszik az alattunk lévő korosztály, háromszázezerért játszik barátságos meccset a nagyválogatott – úgy gondoltam, az olimpia is van olyan értékes… Végül elfogadták az elképzeléseimet, így alakult ki a premizálás.” Ez pedig úgy nézett ki, hogy a Nigéria és Japán elleni esetleges győzelem 300-300 ezer forintos jutalmat ért volna fejenként, Brazília legyőzése 500 ezret. Ezt viszont sok játékos szintén értelmetlennek tartotta, hiszen épp a brazilok elleni meccset premizálták (volna) a legjobban, de nem azt a találkozót kellett megnyernünk a csoportban, nyilvánvaló volt, hogy a szupersztárokat felvonultató dél-amerikaiak továbbjutnak, inkább a másik két meccs megnyerését kellett volna ösztönözni szerintük.
Mindenesetre a hosszan elnyúló vita hevében már az a forgatókönyv is előkerült, hogy ha csak ilyen kevés pénzt tud kínálni a szövetség, akkor a játékosok inkább felajánlják az összeget a rákos gyerekeknek, imigyen is megfricskázva a szövetség ajánlatát, de ezt a javaslatot végül komolytalansága miatt elvetették. Atlanta előtt a Sport plusz Foci körkérdést intézett az egyes sportágak egy-egy olimpikonjához, hogy mit ajánlana fel az életéből egy olimpiai aranyért, és mit fogad meg arra az esetre, ha sikerülne. A futballisták közül Sándor Tamás azt mondta: az életéből 11 évet felajánlana, valamint kopaszra vágatná dús, göndör haját. Ezen az éjszakán azonban úgy tűnhetett, az a korábban kimondottan jó szellemiségű, összetartó társaság egy nem éppen nemes, az olimpiai eszméktől meglehetősen távol álló anyagi vita után meghasonlott önmagával és a honi futballközeggel. Már sohasem tudjuk meg, mi történt volna, ha normális, rendezett körülmények között készülhetett volna fel és szerepelhetett volna a Dunai-csapat Atlantában.
Mindenesetre néhány nap múlva kiderült, hogy az egész cirkusz hiábavalóságok hiábavalósága volt: a csapat ugyanis Orlandóban és Miamiban ott folytatta, ahol Közép-Amerikában abbahagyta: három vereségre három vereség jött. Nigériától 1–0-ra, Brazíliától 3–1-re, Japántól 3–2-re kapott ki az olimpián. Így aztán világossá vált, hogy az egész premizálási kérdés csupán akadémikus volt. Ha úgy tetszik, a csapat sokat spórolt az MLSZ-nek. Kész szerencse, hogy a rákos gyerekeknek sem ajánlották fel a nagy semmit, mint ahogy az is örömteli, hogy Sándor Tamás is nyert 11 évet, és még – rövid ideig – a haja is a fején maradhatott.
MÉLTÁNYTALANNAK ÉREZTÉK AZ AJÁNLATOT
Szokásunk szerint ezúttal is megszólaltattuk az ügy kulcsszereplőit.
Dunai Antal, az olimpiai válogatott akkori szövetségi edzője volt a leginkább szűkszavú: „Én erről ennyi év távlatából már nem szeretnék beszélni. Magamban lezártam ezeket a dolgokat. Ha elmondom az igazat, akkor sértődés lesz, ezért megtartom magamnak, vagy megírom majd a könyvemben. Mindenről van papírom, amivel tudom majd bizonyítani az igazat, a levegőbe pedig nem akarok beszélni.”
Az olimpiai faluból hazaküldött Hrutka János: „Tizennyolc tagú keret volt nevezhető az olimpiára, és minden csapatnak lehetett az olimpiai falun kívül két tartalékja, akiket sérülés esetén betehet a keretbe. Ha jól emlékszem, nálunk Bükszegi Zoli és Herczeg Miki volt a két tartalék. Az első meccs előtt megérkezett a sportvezérkar, és épp délutáni szabadidőn voltunk, amikor Anti bácsi (Dunai Antal – a szerk.) félrehívott, és közölte, hogy Mátyus Janinak és nekem haza kell mennünk, a tartalékok lépnek a helyünkre. Magyarázatot nem adott, és azt mondta, hogy ez nem az ő döntése, de úgy érzem, csapatkapitány-helyettesként többet érdemeltem volna ennél, különösen azért, mert Janival sokat tettünk a kijutásért. Van elképzelésem, hogy mi állhatott a háttérben, de ezt nem tudom bizonyítani, megtartom magamnak. A prémiumról szóló megbeszélésen még ott lehettünk, és egyetértettem azokkal, akik felszólaltak, Lendvai Mikivel, Pető Zolival, Sebők Vilivel, mert nevetséges volt, hogy egyes NB I-es meccsekért több prémium járt, mint az olimpiai szereplésért. A parttalan vita megnyugvás nélkül zárult, mert már menni kellett aludni, másnap Nigéria várt a csapatra. Sajnálom, az a korosztály több sikerélményt érdemelt volna.”
Sebők Vilmos, a csapat játékosa: „A kijutás után az MLSZ-nek hónapjai voltak arra, hogy kidolgozza a premizálási rendszert, nem értem, miért az utolsó estére kellett hagyni a döntést, ahol kész tények elé állítottak minket. Az egész társaság méltánytalannak érezte az ajánlatot, mert az akkori viszonyokhoz képest sem volt nagy összeg. Ez az egész jól jellemzi a magyar labdarúgást. A gyenge szereplést nem fogom erre, szerintem akkor sem jutottunk volna tovább ebből az erős csoportból, ha a háttérben minden rendben lett volna. Az azonban bizonyos, lett volna fontosabb dolgunk a meccs előtti este, mint ezen vitázni.”
Laczkó Mihály akkori MLSZ-elnök: „Előrebocsátom, hogy akkor nagyon nagy szegénység volt a szövetségben, úgy vettem át az elnöki tisztet, hogy még a telefonszámlát sem rendezte az elődöm. Az Orbán-kormány előtt egyetlen forint állami támogatást sem kaptunk, nehéz idők voltak. Ennek ellenére a kijutásért tudtunk prémiumot fizetni a játékosoknak, és megállapodtunk az ottani premizálásról is. Az terjedt el a sajtóban, hogy mi ott, az első meccs előtt hívtuk össze a keretet, de ez nem igaz, a premizálás már el volt döntve, a játékosok kérték, hogy beszéljünk, mert elégedetlenek. Nem is akartam odamenni, mondtam, hogy inkább a meccsel foglalkozzanak. Biztos, hogy nem a gyerekeknek jutott eszébe ez az egész, a csapat körül sürgölődő valamelyik vezető akart magának nagyobb prémiumot kicsikarni. Addig senki sem szólt egy árva szót sem, hogy kevesellné a prémiumot, pedig négy játékossal közös szállodában laktam.”
Magyar Zoltán akkori csapatmenedzser: „Mindenki egyetért abban, hogy az akkori magyar viszonyokat figyelembe véve maximálisan jó hátteret tudtunk biztosítani a csapatnak, köszönhetően egy azóta is példa nélküli MLSZ-MOB-sporthivatali együttműködésnek. Igaz ez a jutalomra is, épp ezért bosszantó, hogy az MLSZ régi-új vezetése, amelynek a hatásköre volt a premizálásról dönteni, éppen az olimpia előtt nem döntött eléggé körültekintően és időben. Hangsúlyozom, a fiúk nem kapzsiságból vitatkoztak a prémiumról. Megszokták, hogy fontosak a szurkolóknak, a közvéleménynek és a sajtónak, és épp az olimpia előtt jött ez a közjáték és elbizonytalanodás. A mai eszemmel azt tenném, hogy félrehívnám a fiúkat, mondván: tudjátok, hogy eddig is mindent kiharcoltunk a csapatnak, bízzatok abban, hogy most sem lesz másként.”
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2014. márciusi számában.)
