Ha szeretnél jó futballt látni szombattól kezdve, gyere le a kicsi Hartlepoolsba, ami már nem sokáig lesz kicsi.”
Szöveg Louis Massarella
1965. október 29-én, három évvel azt követően, hogy egy komoly térdsérülésnek köszönhetően befejezte termékeny futballpályafutását, Brian Clough bemutatkozott a kispadon. Nem akármilyen bemutatkozás volt ez, az angol negyedosztály aligha látott korábban hasonlót, különösen nem egy 30 éves fiatalembertől.
„Nem az életkor számít – nyilatkozta a Football League addig legfiatalabb edzője. – Csak az számít, hogy mit tudsz a labdarúgásról. Tudom, hogy jobb vagyok, mint az a nagyjából ötszáz vezetőedző, akiket a második világháború óta kirúgtak. Ha ismerték volna a futballt, biztosan nem veszítették volna el az állásukat.”
A Poolsnak a Sunderland legendája és nagy hatású újságíró, Len Shackleton ajánlotta, mivel korábban látta őt a Black Cats ificsapatát edzeni. Clough első intézkedése az volt, hogy meggyőzte egykori csapattársát, Peter Taylort, legyen a segédedzője.
„A siker motivál – fejtegette Taylor. – És tudom, hogy Briannel el is fogjuk érni.” Pedig nem ugyanarról a Clough-ról beszélünk, amelyik négy évvel korábban otthagyta az Ayersome Parkot. „Kedves, jó kedélyű fiatalember volt, de sérülése és játékos-pályafutása vége komorabbá tette – mondta róla Taylor felesége, Lilian. – Mintha tíz évet öregedett volna.”
A Hartlepools a megelőző hat idényben ötször végzett a tabella legalján, vagy alulról a második helyen a Football League-ben, és meglehetősen sokat bukdácsolt. Az újrafazonírozott Clough készen állt, hogy megragadja és felemelje a gondokkal küzdő csapatot.
Korábbi edzője a Sunderlandben, Alan Brown jelentős hatással volt rá. Clough is nagy hangsúlyt fektetett az erőnlétre, az edzéseit gyakran követte öt kilométernyi kocogás, majd gimnasztika a tengerparton. Ezek a gyakorlatok teljes megújulást hoztak a korábbi edzésmódszerekhez képest.
Legfőbb erénye azonban az egyenes beszéd és a tiszta gondolkodás volt, ezekkel a látszólag átlagos játékosokat is klasszissá formálta át.
„Húzd ki magad, told hátra a vállad, és vágasd le a hajad, úgy nézel ki, mint egy lány” – mondta az egyik fiatal érdeklődőnek első napjaiban. John McGovern nemcsak szerződést kapott, de követte Clough-t a Derbybe, a Leedsbe és a Nottingham Forestbe is, ahol kétszer emelhette a magasba a BEK-serleget csapatkapitányként.
A LEGFŐBB ERÉNYE AZ EGYENES BESZÉD ÉS GONDOLKODÁS VOLT, A LÁTSZÓLAG ÁTLAGOS JÁTÉKOSOKAT IS KLASSZISSÁ FORMÁLTA
„Először nagyon megijesztett, de amikor az ijedség szertefoszlott, mindenért nagyon becsültem – magyarázta később McGovern. – Tizenhat éves koromban tett be a csapatba, még mindig iskolába jártam, és az első pályára lépésem alkalmával el is határozta, hogy nekiáll farigcsálni engem. Arra kért, hogy kerüljem meg a szögletzászlót a labdával, és induljak vissza, amilyen gyorsan csak tudok.
Majd azt mondta, hagyjam ott a labdát, és úgy fussak vissza a lehető leggyorsabban. Amikor visszaértem, megkérdezte, melyik volt a könnyebb, mire azt feleltem, hogy a labda nélküli visszafutás. Erre azt kérdezte, hogy akkor egy bajnokin miért nem passzolom le inkább?”
Ilyen előzmények után Clough repülőstartot vett a Hartlepoolsszal, az első három mérkőzésüket megnyerték, ezek között volt egy győztes FA-kupa-meccs is a harmadosztályú Workington Town ellen. A lefújást követően a közönség beözönlött a pályára. „Az elsőt, akit elkapok a pályán, jól seggbe fogom rúgni” – mondta Clough 24 évvel az előtt, hogy meglegyintett egy Forest-drukkert hasonló helyzetben. Hiába volt azonban a nagy nekiveselkedés, a Hartlepool csak a 18. helyen végzett a negyedosztályban.
„Azt hiszem, nem mondok nagyot, ha azt állítom, ha kilencvenéves koromig élhetek, és még negyven évig lehetek edző, akkor sem lesz annyi nehézséget és aggodalomra okot adó probléma, mint abban az idényben” – emlékezett vissza később arra az időszakra Brian Clough.
Clough és Taylor maga is részt vett a lelátók söprésében, a fűnyírásban, a festési és renoválási munkákban a stadion körül. Sőt a fiatal menedzser még buszra szóló jogosítványt is szerzett, hogy maga vezethesse a csapatbuszt, ha erre szükség van. Igaz, hiába készült remek fénykép is (balra), erre állítólag soha nem került sor. Ennek ellenére a dolgok rémesen mentek továbbra is.
„Minden mérkőzésre új labdát kellett volna bevetnünk, de a Hartlepools ezt nem engedhette meg magának – árulta el később Taylor lánya, Wendy Dickinson apja életrajzában. – Úgyhogy inkább fényesre suvickolták, kitisztítgatták azt a két labdát, ami volt, és imádkoztak, hogy a játékvezető bevegye a trükköt, és túléljék valahogy.”
Túl is élték, és hamarosan elkezdett beérni kettejük harmonikus együttműködése. Nagyon szoros kötésben dolgoztak, kutatták a tehetségeket.
„Egy barátommal golfoztunk Loungborough-ban, és épp a második ütésemre készültem, amikor látom, hogy homok száll fel a lyuk körüli csupasz részről – idézte fel Richie Barker, Taylor termékeny csatára a Burtonben, aki a mai napig is a Burton Rovers gólrekordere. – Ütöttem, nem is sikerült túl jól, és amikor elindultam a lyuk irányába, egyszer csak megpillantom Clough-t és Taylort, amint szakadnak a nevetéstől.”
Barker végül nem lett a Hartlepoolsé (igaz, később Clough játékosa lett a Derbyben), de sokan mások igen, és ezek a fiatalok hamar csatasorba is álltak.
„Arra kért, mondjuk meg a feleségeinknek, hogy hétfőtől csütörtökig nem látnak majd bennünket – így Ernie Phythian. – Esténként kocsmákba jártunk, dartsoztunk, biliárdoztunk, dominóztunk, kártyáztunk a helyiekkel. Ezzel sok pénzre tettünk szert, és a csapat mögé közönséget tudtunk állítani. Rengeteg ember kezdett kijárni a Victoria Groundra, a hangulat remekül fejlődött.”
Összejött a pénz fényszórókra is, és Clough első teljes idényében a Hartlepool a nyolcadik helyen végzett, a következőben (1967–68) pedig története során először feljutott a harmadosztályba.
Ekkorra azonban a Hartlepools United neve Hartlepool AFC-re változott, mivel a régi Hartlepool és Nyugat-Hartlepool is egyesült, Clough és Taylor pedig már egy éve a másodosztálybeli Derby Countynál dolgozott.
Clough azonban sohasem felejtette el, hol vált edzővé. Amikor egykori csapata a csőd szélén táncolt 1972-ben, visszatért, és 3000 fontért megvette Tony Parryt, holott nem is volt igazán szüksége a középső középpályásra.
Annak ellenére is így tettek Taylorral, hogy meg voltak győződve, az eladósodás a klubot diktatórikusan vezető Ernie Ord klubelnöknek köszönhető, aki 1966-ban kirúgta a párost, miután sokadszorra veszett össze Clough mesterrel.Végül a klub vezetősége semmisítette meg a döntését.
Taylor így emlékezett vissza erre: „Olyan volt, mintha BEK-et nyertünk volna. Miután legyőztük Ordot, sínen is voltunk.”
Clough aztán Sam Longsonnal is összeveszett a Derbynél. De miután Ordon már megedződött, ez nem okozott különösebb károkat, és nagy tekintélye is volt. Ezért kezdhette így újdonsült játékosaival: „Három hetetek van, hogy lenyűgözzetek, ha nem sikerül, kikerültetek a csapatból”.
Öt éven belül a Derby County angol bajnok lett.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2017. decemberi számában)
