Szepesi: a legenda, aki festett a hangjával

Nem ismertem embert rajta kívül, aki festeni tudott volna a hangjával. Festeni (mesterfokon) kézzel festettek és festenek ma is az igazi klasszisok, elsőre a hanggal való festészet még akár botorságnak is tűnhet, egészen addig, amíg valaki (már aki egyáltalán hallotta valaha Szepesi Györgyöt mérkőzést közvetíteni) saját magán el nem végzi a próbát, és maga elé nem képzeli a helyzetet: vajon látja-e a szemével is azt, amit amúgy csak a fülével hall?

Szöveg Lakat T. Károly

Látja-e az alig 18 éves Puskás Öcsit 1945. augusztus 20-án élete első válogatott gólját lőni az Üllői úti Fradi-pályán az osztrákoknak? Látja-e maga előtt a zsúfolásig telt Wembleyben Bozsik Cucut úgy 18-ról a jobbösszekötő helyéről szétbombázni az angolok kapujának jobb felső sarkát, úgy, hogy a labda annak ellenére befér a pipába, hogy a hazaiak derék-lelkes bekkje a gólvonalon állva még fel is ugrik, hogy fejjel menteni próbáljon? Látja-e maga előtt a tisztelt olvasó Albert Flóriánt 1962-ben Chilében a csupa sár, csupa latyak, csupa fűcsomó rancaguai pályán elvágtatni a bal szélen (vak véletlen, de szintén az angolok ellen) a vb-n lejátszott első mérkőzésünkön, és az alapvonalról gólt pimaszkodni bizonyos Springett hálójába?

De nem folytatom a „látja-e?” összetétellel kezdődő mondatokat, mert azok sora, ha egymás mellé raknánk őket, vagy százszor érnék körbe a földet, így a válaszom (vállaltan mindenki nevében) egyöntetűen az: „Igen! Amit Szepesitől hallottunk, azt láttuk is egyben!”.

Nem kellett hozzá televízió, nem kellett hozzá internet, nem kellettek hozzá a manapság „streameknek” nevezett, voltaképpen nem is tudom, hogy micsodák. Fül kellett, futballszeretet és fantázia. Meg egy ember, aki repített a csoda szárnyán.

A valaha élt egyik (ez utóbbi szót csak kényszerből, magamat is kicsit megerőszakolva írom le, mert nyilván van, aki mást tart a „valaha élt legjobbnak”, ami rendben is van, hiszen ahogy a futballista műfajában sem lehet vitathatatlanul kijelölni senkit a legjobbnak, ugyanez igaz a rádiósok, a tévések, a filmesek, a zeneszerzők, a festők, a szobrászok – és itt a többi szakmát vagy hivatást hadd engedjem át az olvasó ízlésének és fantáziájának – világára is) legkiválóbb sportriportert. Hatalmas adománya a sorsnak, ha azzal áld meg egy embert, hogy

festeni tudjon a hangjával.

Hogy egy minden apró részletében kirajzolt, kimunkált és kidolgozott festményt tárjon a hallgatói elé, akiket néha sok tizezer kilométer választott el tőle, mégis úgy érezték, mintha ott ülnének a Wembley-stadion egyik szektorában, és tőlük alig néhány tíz méternyire csinálna bohócot Puskás Öcsi Mr. Wrightból (Igen: „All right Mr. Wright”, de csak azért, hogy senkinek se legyen hiányérzete, bár a magam részéről ezt a Szepesi-idézetet már agyonkoptatottnak tartom), és szinte a bőrükön érezzék, ahogy a gólt ünneplő tíz (nem tévedés: Grosics a kapuban maradt) magyar futballzseni egymást öleli-csókolja, olyan az egész, mintha te magad állnál az ünneplők alkotta minisereg közvetlen közepén. Tanulhatatlan, taníthatatlan tulajdonság (képesség? adottság?) ez.

Ha élne, nagyon szívesen megkérdezném bizonyos Szinyei Merse Páltól, hogy amikor briliáns képét, a Majálist festette, vajon mennyit bíbelődött a fa árnyékában uzsonnázó társaság három férfitagja közül kettőnek a csokornyakkendője helyes állásával, mert akkor a válasz révén a Szepesi-titok nyitjához is közelebb jutnék. Mert hiába csak hallottam a végső kétségbeesésében világgá kiáltott, mára ikonikussá lett kérdését („Bozsik Cucu, mit csináltál? Mit csináltál, Bozsik Cucu?”), négyévesen igenis láttam, hogy Bozsik Cucu valami rossz fát tett a tűzre ott Bernben a németek harmadik gólja előtt.

Sem előtte, sem utána soha senki nem rántott vagy hurcolt úgy magával a mérkőzések magmájába, ahogyan arra Szepesi György volt képes, minden rádióban hallgatott közvetítése után a szó szoros értelmében úgy éreztem: én is játszottam (és győztem vagy vesztettem, esetleg döntetlenre végeztem) azon a meccsen, nekem is jár a vastaps vagy a fütty, és egyébként is mindjárt indulunk haza a vonattal, a repülővel vagy az autóbusszal, mert három nap múlva már újra meccs van!

A végsőkig kidolgozott szórajzok Leonardo da Vincije volt ő, és ezt annál egyszerűbb példával nem tudom bizonyítani, mint amikor egyszer egy Dorog–Bp. Honvéd mérkőzés közvetítése közben azt találta mondani:

„Hallgatóim, a Dorog remek balösszekötőjénél, Kertesnél van a labda, aki a félpálya környékén, de még a dorogi térfélen kezeli le, kicsit elpattan tőle, talán azért, mert egész héten egy kis sérüléssel bajlódott, még hétfőn, az első edzésén meghúzódott a közelítő izom a bal lábában, és bizony nem makkegészséges még most sem…”, szóval attól a pillanattól kezdve, amikor újra azt mondta, hogy Kertesnél a labda, nagyapám állítása szerint önkénytelenül rántottam egyet a bal lábamon, mint ami még hétfőn meghúzódott.

Amiről itt és most halála okán talán egy kicsit szokatlan módon beszélek, azt Hobó két zseniális sorban foglalta össze: „Szepesi Gyuri volt a magyar nép szeme / a rádió mellett együtt éltünk vele”.

Kár ezt tagadni, és ha lehet még nagyobb kár mindenféle, a riporteri kvalitásaihoz egyáltalán nem tartozó háttérügyekkel összekenni a személyét, bepiszkolni, mert ezt azok akarnák (akarták) a legkevésbé, akik a „dolgozatai” érintettjei voltak, ők viszont halálukig valamennyien kivétel nélkül a legjobb barátjukként kezelték, a nevükben pedig senki se vegye a bátorságot, hogy haragszik, ítél, kijelent és megbélyegez.

Az az életmű, amelyet a futballszerető emberekre hagyott, olyan, mint egy sokezer oldalas regény, amelynek két vagy három lapja „kávéfoltos” ugyan, de a többi makulátlan, és az, aki „írta”, méltán emelhető a zsenik kategóriájába. Szepesi Györgynek óriási szerencséje volt, hogy neki riporterként a valaha volt legjobb magyar futballcsapat jutott.

Annak a bizonyos futballcsapatnak viszont legalább akkora szerencséje volt azzal, hogy egy Szepesi-lelkületű, egy Szepesi-habitusú (a keretes szerkezet jegyében), a hangjával festeni tudó ember legyen a 12. játékosuk, ha úgy tetszik, fantasztikus utazásuk állandó idegenvezetője.

Aki „pontosan” tudta, hogy a dorogi Kertes a hétfői edzésen sérült rá egy kicsit a bal lábára, miközben mindenki pontosan tudta azt is, hogy hétfőn nem sérülhetett meg a derék dorogi 10-es, mert abban a korban a hétfő a legszigorúbban szünnap (fürdés, gyúrás) volt az NB I-es futballisták számára. Mégis elhittük valamennyien, hogy az eset hétfőn történt.

Hogyne hittük volna! Hiszen a Szepesi Gyuri mondta…

(Megjelent a FourFourTwo magazin 2018. szeptemberi számában.)