„Habent sua fata libelli”, azaz: a könyveknek megvan a maguk sorsa, vallották a régi rómaiak, csak azt nem értem, hogy ez a tűpontos mondás miért nem hagyományozódott át a fényképekre is, hiszen példák tucatját tudná említeni mindenki, amikor életének egy nagyon is meghatározó (ám már elfelejtett) darabja elevenedik meg egy sifonérból előkerült fotón, vagy amikor még csak nincs is közvetlen érintettsége a felvételen szereplőkhöz, de azok életének egy eddig nem igazán ismert darabja válik ismertté és ezzel együtt unikálissá, azért, mert az a bizonyos kép egyszer csak (nyugodtan mondhatni: a semmiből) előbukkan.
Apám kimeríthetetlen archívumának valamilyen furcsa okból sohasem bolygatott dossziéjából került elő a napokban ez a számomra eddig teljesen ismeretlen fotó, amely egy meglehetősen zilált tekintetű, arcban és mellben némileg kikerekedett Puskás Öcsit ábrázol, akinek tekintetén látszik, mindenre számított, csak arra nem, hogy valaki a masinájával lekapja, de ami még érdekesebb, hogy ilyen színű és formájú mezben korábban soha, semmilyen alkalommal nem láttam a Real Madrid későbbi világsztárját, a magyar futball valaha élt legnagyobb játékosát. Ha valami csodamasina lehetővé tenné, hogy végignézzem a Puskásról valaha készült összes (nyilván több millióra rúgó) fotót, amit a kispesti kezdéstől a haláláig készítettek róla, akkor sem találnék ehhez hasonlóan szinte riadt tekintetű Puskásra, aminek viszont nagyon egyszerű a magyarázata: a fotót 1957 májusában készítették Bécsújhelyen, azaz Wiener Neustadtban.
De még mielőtt erre rátérnék, beszéljünk egy kicsit arról a furcsa mezről, amelybe bújva Öcsi a váratlan kattintást fogadja. A zsinóros nyakrész kivételével (lehet ellenőrizni…) az Újpesti Dózsa az 1959–60-as bajnokságot kísértetiesen hasonló mezben nyerte meg, az utolsó mérkőzésen, amely a Népstadionban a csapatról készült, Szuszától Göröcsig ebben feszítettek a játékosok. Ám miután az Újpest biztos, hogy nem adott egy szerelésnyit az éppen Ausztriában turnézó magyar csapatnak, csak azt tudom elképzelni, hogy a bécsi „lila” klub, az Austria Wien adhatta kölcsön a felszerelést Puskáséknak.
Az az Austria Wien, amely sok magyar játékosnak nyújtott menedéket (ha másként nem, edzéslehetőség formájában) azokban az időkben, amikor az 1956-os forradalmat követően nem sokkal a „fél” NB I az osztrák fővárosban, azon belül is a Mariahilfer Strassén lévő legendás Gól presszóban ücsörögve várta az otthoni híreket, a feléjük induló családjuk érkezését, egy külföldi nagycsapat bejelentkezését, vagy éppen azt, hogy maradjanak-e külföldön, vagy minden félelmüket legyőzve induljanak el Budapest felé. Amikor ez a kép készült, a Bp. Honvéd (jelentős, hazulról érkezett erősítésekkel) már túl volt a legendás dél-amerikai túrán, ám a Bécsbe való visszatérés után ismét felütötte fejét a bizonytalanság: merre tovább, melyik úton? A híres-neves menedzser, Östreicher Emil, aki már ekkor gondozta, szárnyai alá vette a kint tétovázó és meglehetősén gazdátlan csapatot, és kivételes üzleti érzékénél fogva mindjárt boltot is csinált a kezében lévő kincsből, azt találta ki, hogy alacsonyabb osztályú osztrák kiscsapatok ellen játszanak majd bemutató mérkőzéseket, azaz rendeznek egy hatalmas haknisorozatot, hiszen a plakátokra olyan neveket lehet felírni, mint Grosics Gyula, Kocsis Sándor és mindenekelőtt Puskás Ferenc.
„Aki erre nem fizet, az ne nézzen több futballmeccset!” – mondta Östreicher, és nagyjából-egészéből igaza lett. A hakni sikeréhez persze kellett az is, hogy a már említett három világsztár mellett a menekültválogatott tagjai közé tartozott egy további válogatott játékos (Sipos István, a legendás Tüdő, azaz Sipos Ferenc bátyja), két magyar bajnoki címmel büszkélkedő futballista (Herédi és Szolnok), két alapjátékos az akkoriban Európa-szerte csodált magyar ifiválogatottból (Mathesz és Szalay). A „vándorcirkusz” legtöbbször a Grosics – Faludi, Sipos, Herédi – Mathesz, Szolnok – Zsámboki, Kocsis, D. Szabó, Puskás, Szalay kezdőcsapattal futott ki az osztrák kispályákra, hogy ott aztán ámulatba ejtse a közönséget, akik ilyen színvonalú futballt addig (és talán azóta sem) soha életükben nem láttak.
Az első olvasatra kevésbé ismert játékosok közül Szalay később a Barcelonában és a török Besiktasban szerepelt többek között, D. Szabó Gyula a Real Madridot is megjárta, végül Ausztriában szerzett bajnoki címeket, Zsámboki József (becenevén: Cigány) pedig a Bayern München játékosa lett. Azt már kiváló futballtörténész barátom, Dénes Tamás ötkötetes labdarúgó-történelemkönyvének harmadik részéből tudom, hogy az együttes a legtöbbször Free Hungary, esetenként Hontalan Magyarok Válogatottja néven játszott, de ők magukat (szigorúan egymás között) csak Puskás-cirkuszként emlegették! Östreicher kapcsolataiból egyébként még arra is futotta, hogy Görögországba utaztassa a gárdát, ahol kétszer is megmérkőztek a Panathinaikosszal, ám a legnagyobb sikert az a program aratta, amikor a három világsztár (Grosics, Kocsis, Puskás) bemutatóedzést tartott az athéni olimpiai stadionban. Harmincezer fizető (!) néző előtt!
Végül ez az extrém alakulat feloszlott, mert a FIFA megbüntette a görögöket, amiért az általuk eltiltott játékosokból álló csapatot fogadták, és hasonlóan jártak az osztrákok is. A résztvevők életük végéig szép emlékként gondoltak arra az együttesre, amelyet amúgy Szabad Magyarországnak is hívtak. Hogy Puskás Öcsi mégis miért szomorú, miért riadt azon a bizonyos bécsújhelyi felvételen? Ez teljesen érthető. Az ő klasszisa nem egy alkalmi csapat vezénylésére volt hivatott. A jövő azonban ekkor még csak nem is körvonalazódott. A Real Madridhoz csak 1958-ban szerződött. Bécsújhelyen még halvány fogalma sem volt, hogy merre vezet tovább az életének útja…
Lakat T. Károly
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. áprilisi számában.)
