Mit tudta Garrincha, mi az a BLSZ III?!
Azt, hogy Rütyüt Bíró Antalnak hívják, a közvetlen családtagjain és a Ganz Villanygyár becsületben megőszült, tisztességben megfáradt könyökvédős személyzetisén kívül senki sem tudta.
Rütyüt Rütyüként ismerte és tisztelte a ’60-as évek legelejének belső és külső budai futballtársadalma, beceneve, melynek eredetkutatása levéltári búvárkodásért kiált, úgy ragadt hozzá, mint bal lábához az akkoriban még fűzős futball-labda.
Alacsony volt és görbelábú, pontosan olyan, mint szélső kollégája, bizonyos Garrincha, ám míg az ó-lábú brazil az idő tájt hol Svédországban, hol Chilében nyert világbajnokságokat, Rütyü a BLSZ III-ból a BLSZ II-be jutásért küzdött a Marczibányi tér sztárcsapatával, a Vasas Turbóval.
A Turbó a Ganz Villanyművek csapata volt, egy gyengébb szabadrúgásnyi távolságra a pályától. A villanyt, a fűtést, a vizet is a gyár adta a csapatnak, a pálya vonalazásához elengedhetetlenül szükséges fehér mészport a pályamunkás Józsi bácsi zsákonként a vállán cipelte át a főműhely raktárából.
Rütyü is a Ganzban dolgozott, fényképe mindig ott virított a porta melletti falra szerelt táblán, közvetlenül az „Akikre büszkék vagyunk” felirat alatt. Hattól kettőig melózott a gyárban, két óra után öt perccel már a pályán volt, ahová mindig a melósruhájában érkezett. Szakadozott, foszladozó, olajfoltokkal teli vattapufajkában, bakancsban, hóna alatt egy világháborút is megjárt aktatáskával.
Leült az öltöző fapadjára, aktatáskájából elővette, majd egy hídtervező mérnök precizitásával kicsomagolta a mindig barna csomagolópapírban magával hozott ebédjét, aztán amikor ezzel végzett, mezbe öltözött, fogott három labdát, és kiment a pályára.
A szögleteket gyakorolta. Mindig csak a szögleteket. Ha kellett, százszor, ha úgy esett, ezerszer rúgta, ívelte, csavarta, tekerte az üres kapura a labdákat, hogy azok, amikor majd eljön a nagy pillanat, pontosan ismerjék az utat, ahová érkezniük kell.
A Turbónak összesen négy labdája volt.
Hárommal edzettek, eggyel, a legjobbal a meccseket játszották. Egyszer, talán a János Kórház elleni csúcsrangadóra a gyár igazgatója vetetett egy vadonatúj ARTEX-labdát, de az akkora esemény volt a csapat életében, hogy az üzemi lap is megírta.
Nekünk, téri srácoknak a Rütyüt ismerni, vele bármilyen kapcsolatban lenni, hozzá szólni vagy általa megszólíttatni olyan esemény volt az életünkben, amilyet az ember csak karácsonyra mert kérni a szüleitől, azt is csak a jobb módú, a nagyobb befolyású famíliák esetében. Nekem még a gombfocicsapatomban is szerepelt, egy meglehetősen sajátságos módon összeállított csatársor kihagyhatatlan balszélsőjeként a Kopa, Albert, Lakat (ez voltam én), Puskás, Rütyü ötös fogatban.
Szívesebben rúgattam vele gólt, mint saját magammal, s ez a tény mindent elmond arról a hihetetlen tiszteletről és tekintélyről, ami ezt az embert Buda- és BLSZ-szerte övezte. Egyszer még a BLSZ I-es Csillaghegy is bejelentkezett érte, de Rütyü kinevette őket, ha a Sashalomnak meg a Kismotor- és Gépgyárnak nemet mondott, akkor csak nem megy el egy Csillaghegybe…
A tér népe persze hálás volt ezért a hűségért. A Turbó meccsein hétről hétre 2500-3000 néző állta körbe a pályát, akiknek itt már nem jutott hely, azok a kapu mögötti dombot népesítették be, azt a dombot, amelynek helyén ma a Marczibányi Téri Művelődési Központ magasodik.
Rütyü a szélen rohamozott, őt akár meg is lehetett érinteni, szót le-
hetett vele váltani még labdavezetés közben is, egy volt közülünk.
Csak futballozni nem tudtunk úgy, mint ő.
Mert ez a kisember mindent tudott a labdarúgásnak nevezett játékról, amit abból tudni kellett, amit egyáltalán tudni érdemes.
Gyors volt, remekül cselezett, és olyan bal lába volt, amely talán még a FŐSPED Szállítókban vagy a Dorog II-ben is elég lett volna a csapatba kerüléshez.
Fogalmam sincs, hogy ezeknél a nívósabb együtteseknél mit szóltak volna ehhez a fura szerzethez, aki ráadásul szemüvegben játszott, de azt tudom, hogy amikor egy BLSZ II-be jutásért lejátszott Fások elleni meccset az ő érintés nélküli szögletből rúgott góljával nyert meg a Turbó, másnap a környéken futótűzként terjedt el a hír: Rütyüt, alias Bíró Antalt a Ganz Villamossági Művek vezérigazgatója a villanyszerelők brigádvezetőjévé nevezte ki.
Ezen a ponton ért csúcsra az élete, ekkor teljesedett ki a karrierje, ő ott és akkor ennél többre nem számíthatott.
Búcsúmeccsén, amelyre a Turbó vezetésének az Elektromost sikerült megnyernie, voltak vagy háromezren, de sok-sok évvel később a temetésén is legalább háromszázan, hiszen oda még a Bécsi úti Építőktől is eljöttek néhányan.
Ha az ő korában lett volna az FFT TOP 100-as rangsorához hasonló, akkor én, aki elfogult voltam vele, a 3 000 000. és a 3 500 000. közé teszem valahová.
Ma, amikor a listát olvasom, gondolkozás nélkül írom fel 101.-nek Rütyüt, a hajdani Vasas Turbó hajdani szemüveges balszélsőjét, aki persze nem csak a Fások ellen lőtt gólt szögletből, érintés nélkül.
A Kőbányai Tűzállónak is.
Lakat T. Károly
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2011. februári számában.)
