Szöveg L. Pap István
Könnyen a magyar Heysel vagy Hillsborough lehetett volna az 1947-es magyar–osztrák válogatott meccsből, ám a csodával nemhogy határos, de azt szinte súroló módon végül mégsem lett az.
Május 4-én vasárnap éppen a 87. hivatalos nemzetek közötti mérkőzés zajlott a sógorokkal (ma 137-nél járunk), 37 200 néző, azaz csaknem telt ház volt. Puskás Ferenc és Egresi Béla góljával már a 12. percben 2:0-ra vezettünk, ezt a szünetre Josep Epp két gólja kiegyenlítette, és amikor a második félidő ötödik percében Szusza Ferenc ismét a mieinknek szerzett vezetést, tombolt a lelátó.
Olyannyira, hogy az 51. percben egyszer csak bekövetkezett a szerencsétlenség. A Népsport nem írta túl az esetet, a korabeli tudósításban mindössze ennyi áll: „Az állóhelyi lelátónak a teniszpálya felőli része leszakadt. A játék azonnal megáll a pályán, orvosok és rendőrök rohannak a szerencsétlenség színhelyére. Kétperces szünet után két osztrák szöglettel folytatódik a játék…” A címlapon mintegy mellékesen, felcímként virított, hogy „Leszakadt a lelátó a magyar–osztrákon”, alatta a hatalmas főcím azt hirdette, hogy Magyarország–Ausztria 5:2 (2:2).
Túl azon, hogy ma nem csupán a sportmédiában, de a kereskedelmi televíziókban is napokig uralná a híreket a hasonló eset, 1947-ben kollégáink nyilván úgy voltak vele: halott nincs, kár a pánikkeltésért.
Mert bizony, szinte hihetetlen, de egyetlen áldozatot sem követelt a nem mindennapos eset a régi, falelátós stadionban. „Mintegy 8 méter szélességben szakadt be a magas betonoszlopokra helyezett padlózat. A deszka- és oszlopdarabok közül véres ruhában, jajgatva másztak elő azok – akik járni tudtak. A helyszínre siető rendőrök, mentők és tűzoltók a romok alól húzgálták ki a sebesültekét. Mintegy 200 ember zuhanhatott a mélybe, közel másfél emelet magasságból. A romok alól kimentetteket a teniszpálya szélén a gyepre fektetik le. Perceken belül vad szirénázással tíz mentőautó érkezett, továbbá teher- és személyautókat is igénybe vesznek a sebesültek elszállítására…”
Az olvasók azt is megtudhatták a helyszínre siető újságírótól, hogy „egy nőnek és egy férfinak gerinctörése van”, a Svájci Vöröskereszt és a Svéd Vöröskereszt is autókkal sietett a helyszínre, és amire a mérkőzést lefújták, már valamennyi sebesültet a Rókus Kórházba, a Szent László Kórházba és a Magdolna Baleseti Kórházba szállították, részletes, névre és kórházra szabott listájukat is közölte a sportnapilap.
A mérkőzés még úgy is folytatódott, hogy a lelátórész összeomlása (amelyet egy betonoszlop elmozdulása okozott) a pályán is rendes pánikot idézett elő. Több játékos arról számolt be, hogy levegőt is alig kapott az ijedségtől, és valamennyien úgy gondolták, egy ilyen tragédia óhatatlanul emberéleteket követel. „Rettenetes érzés vett erőt rajtunk, jómagam hosszú ideig szinte önkívületi állapotban lézengtem a pályán” – mondta utóbb a kétgólos Szusza Ferenc.
Ehhez képest volt olyan vérző homlokú sérült, aki nem is volt hajlandó kórházba menni, mondván: „Nem veszélyes a dolog. Majd bemegyek a kórházba, de előbb még végignézem a második félidőt.” Más a cipőjéért jött vissza órákkal a meccs után, mert amikor kihúzták a romok alól, az leesett a lábáról, de a törmelékek alatt talált tárgyak („Volt ott kalap, sapka, cipő, aktatáska, esernyő, cigarettaszipka”) között nem találta – mégsem kesergett, hiszen ő is tudta, hogy ezen az estén ez volt a legkisebb baj, ami történhetett vele. Összesen 278 ember sérült meg, személyi felelős utólag sem lett, egy korhadt deszkát talált bűnösnek a hivatalos vizsgálat.
Kevesebb mint négy hónappal a kommunista párt csalásáról később kékcédulásként elhíresülő augusztus 31-i választások előtt persze az MKP is igyekezett befogni a maga zászlajába az Üllői úti szerencsétlenséget. A május 6-i Népsportban már az első oldalon állt a nem is burkolt pártpolitikai kommüniké „Tragikus figyelmeztető!” címmel. Ebben egyebek mellett olyan mondatok szerepeltek, mint hogy „A legtöbb európai állam fővárosában és nagyobb városaiban is már a húszas években rátértek a korszerű vasbetonlelátók építésére, melyek teljes biztonságot nyújtanak a vasárnapihoz hasonló balesetek ellen. A Horthy-rendszer sportvezetői ilyesmivel azonban nem törődtek, pedig a mainál összehasonlíthatatlanul nagyobb anyagi lehetőségeik voltak. Ebben az időszakban a nagyegyesületek és a labdarúgó-szövetség vezetői közül igen sokan egyéni érvényesülésük ugródeszkáját látták a sportban, más szempontok nem túlságosan érdekelték őket. Nem egy meg is gazdagodott a sporton keresztül.
Ezeknek persze kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy törődjenek a labdarúgópályák már akkor időszerűtlen, rozoga faépítményeinek biztonságával.” És a másik fontos gondolat: „A felszabadulás utáni hónapokban a háborús károk egy részének sürgős helyreállítása volt a legfőbb feladat, hogy a sportélet megindulhasson. Később az infláció tett tehetetlenné minden kezdeményezést, most azonban a hároméves tervvel kapcsolatban komoly lehetőségek vannak egy nagyarányú stadion felépítésére. A Magyar Kommunista Párt hároméves tervében jelent meg először konkrét formában egy »Népstadion « építésének gondolata, mint ahogy azt annak idején a Népsportban közöltük is.”
ÉS 1953. AUGUSZTUS 20-ÁN FEL IS AVATTÁK AZ ÚJ NEMZETI ARÉNÁT, AMELYNEK SZÁZEZRES BETONKOSZORÚJA KEMÉNYEN HIRDETTE AZ ÚJ IDŐK NAGYSZERŰSÉGÉT
A szövetségben is érezték, hogy a végén még az ő nyakukba szakadhat a tragikus eset, és gyorsan küldöttséget menesztettek Rákosi Mátyás miniszterelnök-helyetteshez. „Amennyiben az MLSZ vezetői közül valaki a vasárnapi szerencsétlenséggel kapcsolatban mulasztást követett el, úgy az illető levonja az eset következményeit. Kérik még Rákosi Mátyás támogatását az új pálya felépítésére” – írta a jól informált Népsport.
Amelynek egyik szabadnapos nyomdásza, Bagi János is szenvedő hőse volt a szerencsétlenségnek. Kisebb bokazúzódással és felöltőjének feláldozásával úszta meg az ügyet, és már előrevetítette a közeljövőt: „Hát legközelebb inkább valamivel többet villamosozunk, de arra kérjük az MLSZ-t, hogy amíg nem korszerűsítik a Fradi pályáját, az újpesti stadionban rendezzék meg az ilyen nagyszabású mérkőzéseket. Ott olyan biztos a lelátó, hogy még az atombomba sem tehet benne kárt.”
Nos, túl azon, hogy a Ferencvárosnak az 1947-ben felreppent tervekkel ellentétben nemhogy nem lett 60 ezres modern stadionja, de hamarosan a nevétől és a klubszíneitől is megfosztották, és csak 1974-re épült fel az új FTC-aréna, a válogatott is gyorsan visszatért az Üllői útra. A szerencsétlenség után három nappal még tényleg a Megyeri úton játszott edzőmeccset a Magyar Pamut gárdájával, de május 15-én már itt fogadta 25 ezer néző előtt a Fradi az MTK-t, és a következő hivatalos nemzetek közötti találkozón augusztus 17-én is a régi falelátók előtt vertük meg Deák Bamba négy góljával 9:0-ra a bolgárokat.
A régi Üllői úti pályán – az akkor éppen Kinizsinek hívott klub stadionjában – 1952 májusában rendeztek utoljára válogatott meccset, ezen 5:0-ra legyőztük az NDK-t. A néző gyorsan felejt, a lelátón 38 ezren ültek, de ekkor már négy éve épült a Népstadion is.
És 1953. augusztus 20-án fel is avatták az új nemzeti arénát, amelynek százezres betonkoszorúja keményen hirdette az új idők nagyszerűségét. De a 2000-es években a felső karéjt – beton ide, időtálló szerkezet oda – már életveszélyesnek nyilvánították, 2016 tavaszán elkezdődött a bontása, és idén novemberben már az új Puskás Arénában fogadja válogatottunk Uruguayt.
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2019. szeptemberi számában.)
