Sorjáznak a visszaemlékezések, amerre a még olvasni szemüveg nélkül is tudó szem ellát, vannak átgondoltak, amelyeket jelentős kutatómunka előz meg, ám a döntő többség jobbára egy minden alapot nélkülöző, hányaveti módon odadobott két vagy három mondat, amelyet a szerzők is csak a szomszéd kisboltos 1956 óta Sydney-ben élő keresztapjának a sógorától hallottak a hétvégén egy Jászladomérban rendezett esküvőn, közvetlenül a menyasszonytánc és a menyecske megszöktetése közötti szünetben. A legbosszantóbb „elemzések” közé számomra annak az időszaknak a fülesekre, pletykákra támaszkodó felemlegetése tartozik, amely a magyar válogatott 1954-es világbajnoki döntője után következő időszakát szólja le, mondván: „akkor már sehol sem voltunk, a Puskás 120 kilósan állt a kezdőkörben és parancsolgatott, elveszítettük az uralmunkat nemhogy a világ, de Európa futballja fölött is, az 1956-os forradalmat követően, Puskásék távozása után pedig a meggypiros csapat már nem volt több, mint egy, a sok közepes tudású válogatott közül”. A mostani ősz szinte kínálja magát, hogy arról a bizonyos őszről (1956 októberéről lenne szó), pontosabban az azt megelőző hónapokról beszéljek, ám ez egy kicsit az ízesebb falatjaitól már lecsupaszított csont, ezért inkább essék szó arról a hat mérkőzésről, amikor még teljesen egyben voltunk, amikor senki sem gondolt arra, hogy egyáltalán megtörténhet az a csoda, amit 1956. október 23-ának hívunk, amikor még nagyon is volt magyar válogatott.
Bár a portugálokat június 9-én Lisszabonban (70 ezer néző volt kíváncsi az amúgy akkor már „senkit sem érdeklő” magyar válogatottra, ahol természetesen kezdő volt a „120 kilós” Puskás Ferenc is) nem tudtuk megverni (2:2), úgy tűnik, ellenük bennünket is megátkozott valaki, ahogy a szép emlékű Guttmann Béla tette a Benficával, mert ez az a nemzet, amelyet sem addig, sem azóta még sohasem tudtunk legyőzni. Ez volt a legendás szövetségi kapitány, Sebes Gusztáv utolsó (69.) mérkőzése a válogatott kispadján, hiszen július 15-én, amikor a Népstadionban fogadtuk a lengyeleket, már Bukovi Márton ült azon a helyen, ahonnan addig Sebes kirobbanthatatlannak látszott. Egy kapitányváltás (így van ez minden országban, nem kell ahhoz egy forradalomhoz közelítő ország nemzeti tizenegyének lenni) a csapat összeállításán szokott meglátszani leginkább. Nem volt ez másként Marci bácsi színrelépésének esetében sem. Mátrai, Dalnoki, Szojka, Kotász, Szusza került a kezdőbe a portugálok elleni csapathoz képest, ám ők olyan kvalitású futballisták voltak, akik akár a klasszikus időkben, azaz két vagy három évvel korábban is nyugodtan szóhoz juthattak volna, mi több, többen közülük játszottak is. Imitt, amott. Ezúttal azonban már ők voltak A Csapat, amely olyan fölényes magabiztossággal verte meg 4:1-re lengyel barátainkat, hogy azt talán az echte Aranycsapat sem tette volna jobban.
De nem volt megállás, hiszen szeptember 16-án (ne feledjük, még mindig több mint egy hónapnyira vagyunk a forradalom kitörésétől) már Európa-kupa-meccsre kellett utaznunk az akkoriban is nagyon izmos Jugoszlávia fővárosába, Belgrádba, ahol 65 ezer néző, valamint többek között olyan játékosok várták a „már teljesen szétesett” csapatunkat, mint Beara, Belin, Boskov, Milutinovics, Zebec, Veszelinovics vagy Bobek. Igaz, mi is jelentősen erősödtünk, hiszen a kapuba az addig sorozatban három meccsen védő Ilku helyére visszatért Grosics, és bár a védelmünk sohasem látott összetételben vette fel a küzdelmet a jugókkal (Kárpáti, Börzsey, Kotász alkotta a hátvédhármast), ismét kezdett Bozsik, a csatársort pedig (Sándor, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor), akár 1953-ban a 6:3 alkalmával is, pályára küldhette volna Sebes Gusztáv. Czibor, Kocsis és Puskás (tudják, a 120 kilós…) lőtték a góljainkat a végül idegenben 3:1-re megnyert mérkőzésen, és Európa ezt követően kezdett újra arról beszélni, hogy a magyaroknál már minden rendben van, és ezzel a csapattal az 1958-as világbajnokság egyik nagy esélyesei. Pedig amikor ezt mondták, írták rólunk, nem tudhatták, hogy az igazi nagy dobás csak ezután következik. Egy héttel (!) a belgrádi diadal után Moszkvába ment a válogatott, amely minden létező szempontból (mind politikailag, mind futballszakmailag) a lehető legforróbb terep volt a számunkra, hiszen a magyar néppel égi vagy földi hatalom el nem hitette, hogy nekünk a szovjetektől nem kötelező kikapni.
Hogy nem volt az, azt fényesen bizonyítja 1:0-s győzelmünk, no meg az a világraszóló gól, amellyel Czibor Zoltán szaggatta szét Lev Jasin hálóját. Hatalmas győzelem volt, minden létező értelmezésben! Október 7-én Párizsba utazott a válogatott, hogy megmérkőzzön a franciákkal. Nagyon kiállt már egy verés, hiszen a portugáliai döntetlen óta háromból háromszor nyertünk, de meglett a negyedik is, hiszen Machos és Kocsis góljára francia részről csak Cisowski tudott válaszolni. És akkor már nem volt megállás. Kilenc nappal október 23. előtt Bécsben volt jelenésünk, ahol Puskás és Sándor érte el a biztos győzelemhez szükséges két gólunkat, megszerezve ezzel az Aranycsapat utódegyüttesének is mondható gárda sorrendben ötödik győzelmét, amelynek értékét csak növeli, hogy négyszer idegenben lépett pályára. Ez volt tehát az a hattyúdal, amelyben nem Páger Antal és két „tettestársa”, Sztankay István, valamint Bodrogi Gyula énekelte a Villa Negra-dalt, hanem ahol az itthon már leírt futballisták tucatja bizonyította, hogy részint még mindig (világ)klasszis játékos, részint a jövőben is számíthat rá a kapitány. Aztán jöttek a szépséges napok (egészen 1956. november 4-ig azt hittük, hogy most már ismét egy szabad, boldog országban élhetünk), de az ismert és már agyonírt okok és körülmények miatt a három koronagyémánt, Puskás, Kocsis és Czibor végleg távozott Magyarországról. Előtte azonban ránk hagytak egy olyan sormintát, amelyben öt remek győzelem sorakozik egymás után, ahol „a 120 kilós” Puskás Ferenc volt rendre a csapat legjobbja… No, ennyit a „visszaemlékezésekről”.
Lakat T. Károly
