Sem a világ, sem a hazai sportújságírás gyakorlatában nem szokványos, hogy egy szövetségi kapitány leváltásáról (lemondásáról) nemhogy évente, de akár csak egy kerek évforduló kapcsán megemlékezzünk, holott ahány szakember, annyi egészen kivételes és különleges eset, egyik-másik felér egy Hitchcock-krimi izgalmával.
Főhősünk nem mindennapi (sőt, talán a világon egyedülálló) története szinte napra pontosan az FFT jelen számának megjelenése napján lesz fél évszázados, és abból a szempontból egyedi, hogy úgy, ahogyan ő, talán a földkerekség egyetlen hasonló posztot betöltő edzője sem mondott le a posztjáról. A magyar válogatott 1971. május 19-én a Rothermel – Fábián, Páncsics, Vidáts, Juhász P. – Dunai III, Kocsis, Zámbó – Fazekas, Albert, Kozma összetételű kezdőcsapattal, amelybe később Fazekas helyett Karsai, Kozma helyett Nagy II János szállt be, Szófiában, a Vaszil Levszki Stadionban Tofik Bahramovnak a sípjelére vágott neki a bolgárok elleni Eb-selejtezőnek. A bírónak jelentős múltja volt akkorra már a nemzetközi bírópiacon, világraszóló és azóta is naponta emlegetett tettét az 1966-os világbajnokság döntőjében, partjelzőként hajtotta végre, amikor az ő jelzésére fogadta el a finálé játékvezetője, Gottfried Dienst az angolok harmadik, azóta is vitatott gólját, amikor Geoff Hurst lövése nyomán a labda vagy túl volt a németek gólvonalán, vagy nem, a magam részéről hajlok arra, hogy nem…
Az ominózus szófiai mérkőzésen azonban nem a Wembleyben valószínűleg hatalmasat bakizó azerbajdzsáni születésű, polgári foglalkozását tekintve középiskolai tanár művelt valami kiábrándítót, hanem a magyar válogatott, amely akkorra már több mint huszonhárom éve nem szenvedett vereséget a bolgároktól, és akkor is a találkozó nagy esélyesének számított, a győzelem a honi futballtörténelmet ismerve, már az összeállításra való pillantáskor több mint valószínűnek mutatkozott. Legjobbjaink azonban a legcsúnyább arcukat mutatták azon a szörnyűséges estén, a végén örülhettünk, hogy csak 3–0-ra kaptunk ki egy olyan bolgár válogatottól, amelynek tagjai közül senkit sem őrzött meg a világ futballtörténelme. A magyar válogatottnak Bulgária ellen veszíteni akkoriban körülbelül olyan szégyen volt, mint amikor évtizedekkel később az utódok Andorrában vallottak kudarcot, prognosztizálható volt, hogy a hatalmas blama nem múlik el minden nyom nélkül, ám ami történt, arra senki sem számított. Egy Eb-selejtezősorozat elején jártunk (a franciákkal, a norvégokkal és a bolgárokkal voltunk egy csoportban), és a szófiai mérkőzést megelőzően, a selejtezők nyitányán Norvégiában 3–1-re nyertünk. Mindezek ellenére, a 0–3-at követően a hármas sípszó elhangzása után alig negyedórával a magyar válogatottnak már nem volt szövetségi kapitánya.
Az addigi futballfőnök, Hoffer József amilyen váratlanul került a legmagasabb tréneri posztra (Sós Károly bukása után, aki egyszerűen nem élhette túl a Marseille-i 1:4-et a csehek ellen), legalább olyan meglepő és egyedi módon köszönt le onnan, hiszen (talán csak azért, nehogy félreértsék a szavait és más összefüggésekben jelenjen meg az, amit ő akar) elkérte a telefont a mérkőzést tudósító MTI-s kollégától, és saját lemondása hírének szövegét már ő maga diktálta le a döbbenettől a betűket keresgélő gépíró-kisasszonynak. Nem egyeztetett senkivel, nem járt hetekig pávatáncot, nem hagyta kérlelni magát, döntött és cselekedett. Könnyű helyzetben volt, hiszen a meccset tudósító kollégája a beosztottja is volt egyben, Hoffer ugyanis kapitánykodásának idejére sem vált meg hivatásától, az újságírástól, beosztását illetően pedig akkor már több mint húsz esztendeje a Magyar Távirati Iroda sportszerkesztőségében dolgozott, az ominózus meccs pillanatában pedig a vezetője volt. A trénerek között is szaktekintélynek számított, hiszen a poszt történetében példátlanul hosszú ideig, 1953 és 1967 között, tizennégy éven át töltötte be az ifjúsági válogatott szövetségi edzői tisztét, nem volt számottevő futballistája Magyarországnak, aki ne játszott volna a keze alatt. Albert Flóriánnak például nemcsak a futballistává válásában, hanem a magán életben is jelentős támasza volt, hiszen ő gardírozta a pályáját újságíróként az MTI-ben, de szerepe volt abban is, hogy Tichy Lajos mint fotós rendszeres megbízásokat kapjon a hírügynökségtől.
Filmbe illő lemondásának története világvisszhangot váltott ki, holott nem volt több öt-hat mondatnál. A sportújságírói szakma és a labdarúgó-válogatott szövetségi kapitányi posztja Hofferen kívül a rendszeresen publikáló Hajós Alfréd, a szintén újságíróként a kispadra ülő Kiss Gyula és Földessy János, valamint a közülük talán legnevesebb, a nemzeti tizenegyet közvetlenül Sebes Gusztáv előtt vezénylő Gallowich Tibor személyén keresztül kapcsolódik össze, akik közül az utóbbi egyenesen a sportnapilap felelős szerkesztője volt. Meg kell említeni a több NB I-es csapat kispadjáig jutó publicistát, Kompóti-Kléber Gábort, valamint a Népsport labdarúgó-rovatának vezetőjét, Németh Gyulát, aki az NB I B-s Dunaújvárosi Kohász kispadján ült két esztendőn át.
Valamennyien más és más karriert futottak be a futballedzői poszton, lemondásuk körülményei azonban meg sem közelítették Hoffer József „cikkét” annak a bizonyos bolgár–magyarnak a lefújása után. Hogy az edzősors milyen őrülten kacifántos és kiszámíthatatlan tud lenni, álljon itt a folytatás is: miközben Hoffer úgy érezte, hogy számunkra az Eb tekintetében Bulgáriában minden elveszett, a helyére kerülő Illovszky Rudolf végül simán kivezette a válogatottat történetének második kontinenstornájára. Lehet, hogy Hoffernek is aludnia kellett volna egyet a lemondására?
Lakat T. Károly
