Nézem az utánpótlás Eb-t, és már éppen mondanám magamban, hogy hiába, azért még a futballban sincsenek véletlenek, hiszen itt van mindjárt ez a kis Kluivert, aki mintha labdával a lábán született volna, lám, most is az üres kapuba vezeti be azt a gömbölyű valamit, és így szerez gólt a csapatának. Mindebből sok minden igaz is volna, de miután lemaradtam a gól előzményéről, azt csak az ismétlésből tudtam meg, hogy az öreg nagy fia azért találhatott olyan játszi könnyedséggel a hálóba, mintha egy Kövérek–Soványak meccset játszana valamelyik gyárudvaron ebédszünetben a brigádbajnokságon, mert az ellenfél kapusa valami olyan orbitálisat hibázott, amilyet ritkán látni futballpályán.
A történet specialitása, hogy a háló derék német őre (bizonyos Dahmen, éppen a meccs napján lett 23 éves) nem eredeti szakmájának valamelyik alapfogásában, a kézzel való védésben volt elképesztően ügyetlen, hanem lábbal nem tudott megoldani egy, a mezőnyjátékosok számára pofonegyszerű feladatot, amelyre viszont azóta, hogy a hazaadást megszüntették, és ezzel a lábbal való játékra, a szó szerinti futballozásra kényszerítették a kapusokat, már nem mentség az, hogy „kérem, én nem erre vagyok kiképezve…”.
De azt hiszem, ez az eset csak egy a több százból, a legkülönbözőbb videomegosztó portálok hemzsegnek azoktól a jelenetektől, amikor a kapusok lábbal követnek el valami szörnyűséget, amin aztán jóízűen nevet a fél világ, bele sem gondolva abba, hogy a kapus éppen azért került a háló elé, mert lábbal nem üti meg azt a szintet, hogy a mezőnyben futballozzon, kézzel viszont ügyesebb társainál… Visszaút azonban nincs, maga a hazaadásstop voltaképpen kitűnően bevált, vitathatatlanul felgyorsította a játékot, a kapusok lelkével meg törődjön az édesanyjuk vagy a feleségük a meccsek után. Akik a kapuk őrzésére szerződtek, nem tehetnek mást, mint napról napra megpróbálják ügyesebbé tenni azt a végtagjukat, amely genetikailag ügyetlenebb, mint a másik, megnézném amúgy: ha holnap azt hoznák szabályba, hogy a 11-eseket kézzel kell dobniuk a mezőnyjátékosoknak, vajon nem mutatnának-e be pontosan olyan groteszk mozdulatokat, mint amikor a kapusok cselezni próbálnak. A többiekétől eltérő színű mezt hordó futballisták most már jó ideje az edzéseken nemcsak azzal törődnek, hogy a jobb alsóból vagy a bal felsőből kiüssék a labdát, hanem a kiskapus játékokban is mint mezőnyjátékosok szerepelnek, mert sohasem tudhatják, mikor jön el a perc, amikor a rúgótechnikájukra (!) sokkal nagyobb szükségük lesz, mint a reflexeikre!
Volt persze sok remekül futballozó kapus is, emlékezzünk csak például az ördögi kis Higuitára, aki néha képes volt a teljes nemzetét, a komplett Kolumbiát preinfarktusos állapotba hozni, mert vagy a félpálya környékén cselezett, vagy legnagyobb mutatványát, azt a bizonyos skorpióugrást mutatta be, és két sarokkal rúgta vissza a labdát a mezőnybe a gólvonal elől. Ám említhetem a paraguayi Chilavertet is, aki (és most tessenek jól megfogódzkodni a fotelek karfájában) 62 szerzett góllal a neve után vonult vissza a labdarúgástól, mert csapataiban nála jobban senki sem végezte el a szabadrúgásokat és a tizenegyeseket. Mindez persze nemcsak a kis Kluivert esete kapcsán jutott eszembe, hanem az is emlékeztetett rá, amikor a tatabányai labdarúgás első számú dokumentaristájától, Regős Lászlótól kaptam néhány képet, amely még biztos, hogy soha, sehol sem jelent meg, hiszen ugyan ki tette volna be az újságjába anno azt a jelenetet, amikor Grosics Gyula csatárként rohamozza az ellenfél kapuját? No, de itt a fényképes bizonyíték, hogy ez megtörtént (amúgy nem egyszer, hanem megszámlálhatatlan alkalommal), arra, hogy a valaha élt legjobb magyar kapus lábbal legalább olyan ügyes volt, mint kézzel, csak az a fránya sors nem a csatársorba, hanem a kapuba kényszerítette, és hiába könyörgött minden edzőjének, hogy hadd játsszon a mezőnyben, azt csak (mint ezen a képen is) az edzőmérkőzéseken engedték meg neki. Pedig nekem például sokszor beszélt arról, hogy ő egyáltalán nem volt oda a védésért, ha bármelyik trénere partner abban, hogy váltson, a Bp. Honvédban, majd a Tatabányában is azonnal kiment volna a mezőnybe játszani. Gyors volt, jól cselezett, volt érzéke az összjátékhoz, és a kor kapusainak vallomása szerint lőni is meglehetősen nagy potenciállal volt képes.
És itt érünk el ahhoz a ponthoz, amikor a legenda randevúzik a valósággal: Grosicsról azt nagyon sokan tudják, hogy nemcsak Fekete Párducnak, hanem negyedik hátvédnek is hívták, azt azonban már csak kevesen, hogy az utóbbi becenév éppen azért ragadt rá, mert lábbal pontosan úgy bánt a labdával, mint a bányász védői közül bárki! A TBSC ellenfelei általában védekezésre kényszerültek Tatabányán, egy-egy előrevágott labdában (akkor még nem kontrának, hanem ellentámadásnak hívták az ilyen akciót) bízhattak, hogy majd arra lecsap valamelyik csatáruk, igen ám, de ott volt a futballozni amúgy is imádó Grosics, aki már indult is ki a kapujából és a szó szoros értelmében negyedik hátvédként nemcsak megszerezte a labdát, hanem azonnal vissza is ívelte oda, ahonnan érkezett, az ellenfél tizenhatosának környékére. Fogalmam sincs, mit szólt volna Gyula bátyánk, ha látja a német kapus „megoldását” a hollandok ellen, de azt tudom, ha a 23 éves Grosics Gyula áll abban a pillanatban a germánok kapujában, akkor a csapat nem gólt kap, hanem talán éppen a kapusa indítását követően gólt rúg annak az akciónak a végén. Mindezek ellenére azt azért szögezzük le, mindenki úgy járt jól, ahogy történt. Jó, hogy Hidegkuti helyén nem Grosics játszott az Aranycsapatban középcsatárt, és az is, hogy Gyula helyett nem Lantos Miska védett. Mert a legjobban futballozó magyar kapus a legjobban védő magyar kapus is volt egyben.
Lakat T. Károly
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2021. májusi számában.)
