Többkötetes regényt lehetne írni azokról a változásokról, amelyek (mondjuk 1945 és 1970 között) a magyar labdarúgásban történtek, és most még nem is a játék legbelsőbb magmájában történt világrengető forradalmakra gondolok. Sokkal inkább arra, hogy ha hihető, ha nem, de úgy az ötvenes évek közepétől egészen addig, amíg a crossbar-telefonok nem terjedtek el, minden első osztályú csapatnak volt úgynevezett fővárosi képviselője, amit a futballban használt nyelv néha budapesti képviselőnek hívott, de a kettő között nem mutatkozott szemernyi különbség sem. Nincs ember, akinek a fővárosi képviselő kifejezés hallatán ne a Városházán ülésező, párthovatartozáshoz való tekintettel egymással heves szócsatákat vívó politikusok jutnak eszébe. Ezzel szöges ellentétben, amikor az NB I-es (és a jobb módú NB II-es) együttesek ezzel megegyező nevű beosztást viselő embereiről beszélünk, akkor egy 15-20 tagú, egymással szoros kapcsolatot tartó, néha még a civil életben is barátságokat ápoló, budapesti illetékességű férfiemberek csoportja jut eszembe.
Azonnal adja magát a kérdés: miért kellett Pécstől Szombathelyig, Szegedtől Debrecenig, Komlótól Salgótarjánig minden magára valamit is adó csapatnak olyan hatalommal és tekintéllyel bíró fővárosi képviselő, akinek szavára még a klubelnökök és a vezetőedzők is adtak? Tudni kell, hogy olyan világot éltünk, amikor egy úgynevezett távolsági hívás, akár a Budapesthez nagyon közel eső Tatabányáról vagy Dorogról is több órás várakozást jelentett, aztán meg ott volt, ugye, a rengeteg papírmunka (a nevezések intézésétől az igazolások hitelesítésen át az ellenfelek lekötéséig a szerdai edzőmeccsekre), és az már a „királyi melók” közé tartozott, hogy egy fővárosi képviselő intézhette együttese téli külföldi – akár dél-amerikai – túrájának összes adminisztratív munkáját. Ami ma mondjuk tíz perc alatt megoldható, azt a legjobb hajdani fővárosi képviselők is jó, ha egy hét alatt tető alá hozták, ám ha „mindent elintéztem, minden rendben van, utazunk!” felkiáltással lépett be legközelebb az öltözőbe, akkor ott olyan fogadtatásra számíthatott, mintha győztes gólt lőtt volna a Fradinak.
Az intéző érdekes módon mint beosztás még mai is létezik (míg a nála sokkal rangosabb és tekintélyesebb fővárosi képviselő már évtizedek óta teljesen kiment a divatból), de valami olyan faramuci és hivalkodó néven tüntetik fel a csapatnévsorokban, hogy a munkájuk lényegi tartalmát igazán ismerők csak harsányan nevetnek a technikai vezető olvastán.
A fővárosi képviselőknek tehát voltaképpen a telefon korszerűsödése, az úgynevezett cross bar-rendszer tett be, persze nem azonnal, de szép fokozatosan, ám annál kíméletlenebbül. A változás valóságos forradalmat idézett elő, a klubelnököknek, a szakosztályvezetőknek, az edzőknek már nem kellett fél napokat várniuk, míg egy-egy kért hívásuk befut, a crossbar összehasonlíthatatlanul pontosabb és gyorsabb volt az elődjénél. Azután teltek-múltak az évek, a futballban éppen pénzügyi apály volt, ám megjelentek a telefaxok, később az e-mailek, hogy a jelen leggyakrabban használt üzenetváltásáról, az sms-ről és társairól már ne is írjak… A fővárosi képviselők körül fokozatosan elfogyott a levegő; döntő többségükben magasan kvalifikált, valamilyen más szakmában jelentős eredményeket elérő férfiemberek voltak, de ezt a hobbijukat a technikai forradalolom kihúzta a lábuk alól.
A Tatabányai Bányásznál ebben a beosztásban dolgozó jóvágású úr fényképe a napokban került a kezembe, Dénes Tamás, a futballtörténet-írás sokszorosan megkoronázott királya küldte át, mondván: a kép egy Tatabánya–Ferencváros mérkőzésen készült, és a Bányász négytagú (!) kispadkülönítményét mutatja. Már az novelláért kiált, hogy milyen öltözékben vannak (nekem speciel Lugosi János svájcisapkája tetszik a legjobban, de apám sem semmi a maga helyre kis kalapjában) és milyen körülmények között ültek anno a kispadokon az NB I-es csapatok szereplői, a mai csodapalotákhoz képest, de én annak örültem a legjobban, amikor Tamás barátom, aki fejből vágta, hogy (balról jobbra sorrendben) az első az éppen sérült középhátvéd Kovács Sándor, a második a szintén eredményeket elérő férfiemberek voltak, de ezt a hobbijukat a technikai forradalolom kihúzta a lábuk alól.
A Tatabányai Bányásznál ebben a beosztásban dolgozó jóvágású úr fényképe a napokban került a kezembe, Dénes Tamás, a futballtörténet-írás sokszorosan megkoronázott királya küldte át, mondván: a kép egy Tatabánya–Ferencváros mérkőzésen készült, és a Bányász négytagú (!) kispadkülönítményét mutatja. Már az novelláért kiált, hogy milyen öltözékben vannak (nekem speciel Lugosi János svájcisapkája tetszik a legjobban, de apám sem semmi a maga helyre kis kalapjában) és milyen körülmények között ültek anno a kispadokon az NB I-es csapatok szereplői, a mai csodapalotákhoz képest, de én annak örültem a legjobban, amikor Tamás barátom, aki fejből vágta, hogy (balról jobbra sorrendben) az első az éppen sérült középhátvéd Kovács Sándor, a második a szintén sérült Lugosi János, a harmadik pedig apám. Igen ám, de ki az a titokzatos negyedik a jobb szélen? Boldogan mondtam Tamásnak, hogy ő bizony nem más, mint Kecskeméti Andor, a csapat akkori fővárosi képviselője, akinek rangját már önmagában az is igazolja, hogy hol foglalhatott helyet. Bandi bácsi amúgy „civilben” az ARTEX- nél volt magas beosztásban, így garantálva volt, hogy a Bányász mindig a legújabb, a legfrissebb divat szerinti dresszekben léphet pályára, de miután akkoriban szinte minden futballhoz szükséges felszerelést ugyanez a cég forgalmazott, cipőben, labdában, melegítőben sem szenvedtek hiányt Grosicsék.
„Majd a Kecskeméti Bandi elintézi…”, szólt még éveken át a szlogenné lett mondás, de pontosan így voltak ezzel a többi csapat játékosai is, hiszen az ő „Kecskeméti Bandijuk” is tudott valami olyat intézni, amit más nem. Aztán itt a jelen, amikor magát a fogalmat (fővárosi képviselő) is magyarázni kell az új generációnak. Egészen elképesztő, de voltaképpen manapság megoldható, hogy egy sokszoros milliárdos klubelnök küld egy sms-t a Juventus főnökének, ezzel a szöveggel: „Megvennénk Cristiano Ronaldót!”. Azonnal érkezik a válasz: „Tárgyaljunk róla”. És lehet, hogy az üzlet már meg is köttetett. Ilyenkor mindig eszembe jut a drága jó Kecskeméti Bandi. Emlékszem, egyszer egy héten át mindennap bement az MLSZ, akkor Népköztársaság útjai székházába), mert a Bányásznak le akart kötni két meccset Komarnóba. Végül sikerült, de ha ezt a Ronaldóról szóló sms-váltást elmesélném neki, biztosan azt mondaná: „Ugyan, Karcsikám, most miért járatod a bolondját szegény Bandi bátyáddal?”.
Lakat T. Károly
(Megjelent a FourFourTwo magazin 2020. márciusi lapszámában.)
